Na jó, én is mondom persze, írásban, szóban, Facebookon, a Ziccer podcastban, a 24.hu-n megjelent cikkek tömkelegében, ráadásul évek hosszú sora óta – magam számára is egyre unalmasabban, önismétlőbben –, de a truváj nem ez, hanem, hogy úgy néz ki, felkapcsolták a villanyt a magyar futballipar vezetőségének legmagasabb szintjén is.
Röviden összefoglalom a lényeget, hátha valaki lemaradt róla. Márciusban a belpolitikába visszacsobbanó miniszterelnök meglátogatta a Trollfoci nevet viselő futballtrash műsor stúdióját, és ha már ott volt, joviális kvaterkázása közben mintegy mellékesen megemlítette azt is, miszerint rövid időn belül el kell érni, hogy „minden csapatban legalább öt mezőnyjátékos magyar legyen”, mert ez a fundamentuma annak, hogy „újra 16 csapatos legyen a bajnokság.” Két hónappal később – mit ad isten – az MLSZ bemutatta a 4+1-es ajánlást, és kijelentette, hogy aki nem teljesíti az ösztönzőt, az nem részesül a szövetség által kiosztott állami pénzekből, vagyis a TV-közvetítési jogokon és a Szerencsejáték Zrt.-n keresztül átfolyatott támogatásból.
Már ez a változtatás is komoly hisztériát szült. A Fradi mindenható elnöke, Kubatov Gábor például kitalálta, hogy a szövetség célja megtörni csapatának egyeduralmát a bajnokságban – a Ferencváros zsinórban hétszer lett első az NB I-ben –, és ebben még az sem zavarja, hogy az „elmúlt tizennégy év legnagyobb ostobaságának” magyar futballra oktrojálásával jelentősen rontja az FTC nemzetközi versenyképességét. (2018 óta egyedül a Ferencváros volt képes eljutni valamelyik nemzetközi kupasorozat főtáblájára a magyar klubok közül, ez a környező országokkal összevetve kirívóan gyönge teljesítmény.) A zöld-fehérek elnöke szinte vezényszóra kezdte pengetni a klub tradícióiba mélyen beégett áldozati póz húrjait a szurkolóknál, különösen azt követően, hogy nyilvánossá lett: a nemrégiben a MOL által fölvásárolt Újpest nem szándékozik megfelelni a szövetségi ajánlásnak. Kubatov erre válaszul lila alapon fehér betűkkel kérdezte meg közösségi oldalán követőitől, hogy szerintük „ki lett írva valakire a bajnokság?”. Költői, ugye?
A Nemzeti Sportfejlesztési és Módszertani Intézet (NSMI) ugyanis tájékoztatta a kiemelt akadémiával rendelkező NB I-es klubokat, hogy számukra nem pusztán az MLSZ által megfogalmazott 4+1-es ajánlás lesz irányadó az idei szezonban, hanem szigorúbb sztenderdekhez kell tartaniuk magukat, ha meg akarják őrizni státuszukat és az azzal járó bőséges (éves szinten 1,5-2 milliárd forintos) állami támogatást. Az első hírek arról szóltak, hogy az akadémiai képzést felügyelő szervezet 3+2-es ajánlást vezetett be, azaz az érintett kluboknak egy helyett két fiatalt kell a pályán tartaniuk az NB I-es meccsenek, de végül kisült, hogy a témában nyilatkozó klubvezetők füllentettek, és a szabályozás ennyire nem elvágólagos.
Itt jön a képbe Szalai Ádám, aki amellett, hogy a válogatott másodedzőjeként segíti Marco Rossi munkáját, történetesen az NSMI módszertani igazgató-helyetteseként is dolgozik a magyar futball felemelkedésén. És ezt most – kivételesen – még tőlem sem ironikus-cinikus felhanggal kell érteni, Szalai ugyanis egy sajtótájékoztatón úgy húzta ki a dugót a klubvezetői könnycseppekkel addigra telesírt hisztikádból, hogy arra az ember külső szemlélőként is csak csettinteni tud.
Először is lerántotta a leplet arról, hogy a témában addig megnyilatkozó klubvezetők nem mondtak igazat, a kiemelt akadémiákra vonatkozó ösztönzőket nem négy nappal a bajnokság rajtja előtt, a semmiből erőltették a klubokra, hanem két éve folyamatosan tárgyalásban állnak az érintettekkel, akikkel egyéni megállapodásokat kötnek.
A Fradival például tizenhat perc alatt állapodtunk meg
– tette tisztába a dolgokat Szalai. Másodszor: azt sem rejtette véka alá, hogy itt nem mellérendelő viszonyról van szó a felek között. „Úgy gondolom, azok után, amilyen számokkal segítette, támogatta a költségvetés az elmúlt években a magyar labdarúgást, az akadémiákat, azoknak az embereknek, akik benne dolgoznak, kutya kötelességük, hogy ezeket a bevállalt perceket teljesítsék.” Vagyis: az állam az NSMI-n keresztül bőséggel finanszíroz, ezért cserébe pedig bizonyos dolgokat elvár azoktól a kluboktól, amelyek eddig versenyelőnyt élveztek és többletfinanszírozásban részesültek amiatt, mert kiemelt akadémiát működtettek az első csapatuk mellett.
Megkapó részlete volt az ügyben tartott sajtótájékoztatónak, amikor Szalai Ádám hosszan sorolta azokat a mutatókat, amelyekben az adófizetői pénzek milliárdjaiban fürösztött magyar klubok nem pusztán a versenyt nem tudják fölvenni a környező országokkal, de fényévnyi lemaradásban következnek mögöttük. A fiatalok játékpercei egy dolog, egy másik, hogy az NB I-es klubok szinte egyáltalán nem, csak alig elvétve tudtak nemzetközi piacra értékesíteni saját nevelésű magyar fiatalokat. Márpedig enélkül a rendszer nem fenntartható, az állami finanszírozásnak pedig nincs értelme. Pláne, hogy közben az NB I-ben is nagyjából pontosan akkora a légiósok aránya, mint a környék más bajnokságaiban, ott, ahol az állam nem költ súlyos milliárdokat a játékosnevelés fejlesztésére.
Most persze büszkén mondhatnám, hogy mi ezt itt a 24.hu-n az elmúlt években számtalanszor megírtuk, ki- és átbeszéltük a Ziccer podcastban, és én magam például Facebook-posztok tömkelegét tettem ki a témában, kiszámolva a mutatókat, utánajárva az adatoknak, összehasonlítva ezeket más referencia országokkal. Nem azt kérem most számon, hogy ezért miért kellett nemzetvesztő árulónak, kötekedő mindenszaristának bélyegezni, letiltani, kirúgatni és elhallgattatni, ó, dehogy.
Dehogynem lehetett tudni: megírta a hártyavékonyra visszavágott független magyar sportsajtó, a nyilvánosságnak az a része, amellyel a döntéshozók szóba állni sem igen voltak hajlandók. Kár, hogy ahova beszélgetni jártak, ott senki nem szembesítette őket a valósággal. Éveket lehetett volna nyerni, ha létezik valódi párbeszéd és értelmes vita a magyar futball nyilvánosságában, ha az érvek, számok és adatok alapján elemző kritikusokat nem kirekesztik ebből a diskurzusból, hanem beemelik őket a legfontosabb stratégiai kérdések megvitatásába. És persze, most örülünk a fénynek, ünnepeljük a villanyt felkapcsoló Szalai Ádámot, de közben ott a keserűség a szánkban, és ott motoszkál a számológép is a fejünkben: vajon hány milliárd forint elégetését lehetett volna megspórolni, ha egyesek nem sajátítják ki a futballról szóló közbeszédet, ha létezik értelmes vita ad hominem minősítgetés helyett, ha figyelnek a számokra, az adatokra, ha van nyitottság az érdemi kritikára?
Szalai Ádám most kijelenti, hogy „amikor egy akadémia azt mondja, hogy adott korosztályban nincs megfelelő játékosa, tényleg megkérdőjelezi, milyen munkát végzett az elmúlt időszakban. Ha nincs jó 2003-as, arra az egyetlen magyarázat, hogy nem voltak eddig rászorulva, hogy neveljenek.” Hát, jó reggelt kívánok: nem voltak rászorulva. S ezt el is mondtuk, leírtuk, figyelmeztettünk, korholtunk, kértünk, könyörögtünk. Eszembe jut például az MLSZ sportigazgató, aki ígérgette, hogy jön majd a Ziccerbe, hogy elmagyaráz, megvilágít – majd minden alkalommal kimentette magát, s nem jött, és pláne nem magyarázott vagy világított meg semmit. Szalai most azt is mondja, a jelenlegi helyzet „tarthatatlan annak fényében, hogy milyen mértékű állami támogatás érkezett a klubokhoz az utánpótlás-nevelés támogatására”, de azt sem gondolja, hogy “a magyar labdarúgásnak lenne újabb öt éve, hogy megvárjuk, ki végzett valódi munkát és ki nem.”
Az ösztönzők – az MLSZ puhább, az NSMI keményebb fellépését együtt nézve – nagyjából a helyükön vannak. Szalai Ádámék premizálják az eladást, motiválják a klubokat arra, hogy értékesítsenek, figyelembe veszik a nemzetközi kupasorozatokban szereplő játékosok perceit is, az MLSZ pedig a korábbi évekkel ellentétben olyan ajánlást alkotott, amelyben van átmenet: egy „kiöregedő” fiatal kezét nem kell elengedni, mert magyarként továbbra is pénzt hozhat a konyhára klubjának. Nagy kérdés, miért kellett erre 10+ évet várni, mint ahogyan az is, hogyan, miért és vajon ki gondolta komolyan, hogy a kiemelt akadémiák kiemelt állami finanszírozása mellé nem kell elvárásokat, kontrollt, ellenőrzést, szakmai minőségbiztosítást kirendelni. Egy mindenesetre biztos: a magyar akadémiai rendszer, abban a formában, amiben megalkották és eddig működtették, megbukott. A lyukas zsákba vég nélkül öntött pénz elpárolgott, a magyar futball pedig érdemben nem lett versenyképesebb.
Hogy lesz-e ez másképp a következő években, az egyelőre nem világos. Mint ahogyan az sem, marad-e még pénz akkorra, mire a korábbi lyukas zsákot befoltozzák. Ha nem, akkor fog csak igazán hiányozni az a sok-sok milliárd, ami lyukakon át kiömlött – a semmibe.
