Van egy ötletem!
Furcsa is lett volna, ha azért telefonál, mert éppen nincs ötlete; bárhol, bármiről beugrott neki valami, amit jó lenne körülbelül azonnal megcsinálni. A világ álljon már ötletből, kreativitásból és cselekvésből, na meg persze sakkból, mert az mindennek az alapja. A nagy harapás előtt Ádám és Éva is lenyomhatott egy partit, legalábbis ez volt az ember érzése, amikor Kállai Gábor az aktuális ügyet vezette elő, miközben szemei csillogtak, elméje lángolt, szavai pedig Mozart etűdjeiként suhantak az éterben. És ilyenkor az volt a legszebb, hogy nem egy őrült, notórius feltaláló vázolt-javasolt, hanem egy mérhetetlen intelligenciájú, humoros, eszmecserére szomjazó, csodálatos polihisztor.
Jó, az iménti minősítés ellen hevesen tiltakozna – kisfiús mosollyal: „Na, nem kell a csodálatos!” –, kivált, mert a fentieken túl roppant szerény is volt. Már olimpiai ezüstérmes kapitányként tisztelték, ám szakcikkeinek értő szerkesztését nem felejtette el megköszönni a hírlapíróknak, ahogyan a műsorszámaira vonatkozó észrevételeket is nyitottan fogadta, mert tisztában volt azzal: mindkettő külön szakma. Minden levegővétele tudásról és rendszerről szólt; arról, hogy bármit is alkotunk, annak legyen önmagán túlmutató hatása. És persze a bármi kapcsolódjon a sakkhoz, amely „…különleges világ: szabályok mentén ugyan, de elszabadítja a kreativitást, megteremti a gondolatok erejét, miközben azt a különleges élményt kínálja, hogy minden döntésnek megvan az önálló értéke”.
Szinte látta maga előtt, ahogyan jeles alkalommal ezrek sakkoznak az Erzsébet hídon, és a világ minden pontján átvett élő közvetítés alatt történetek százai mesélnek Budapest és Magyarország gazdag örökségéről, kulturális, művészeti értékeiről. Időnként úgy tetszett, ha azt kérnék tőle, hozzon össze valami bajnokságot a dél-nigériai műbútorasztalosoknak, abban is meglátná a globálisat; felkérné Garri Kaszparovot a torna megnyitójára, miközben levezetné, miért fontos, hogy e szakma képviselői ott, a glóbusz kevésbé felkapott pontján felszabadítsák kreatív energiáikat, döntéseiket miként hasznosíthatják mindennapi munkájuk során.
Amúgy simán lehet, hogy ha lett volna ilyen projekt, valóban Kaszparov nyitja meg. Először 1981-ben találkoztak, amikor az ifjúsági világbajnokság csapatmérkőzése során az első táblás szovjet/orosz zseni menet közben kiosztotta a negyedik széken ülő kollégáját, amiért az elfogadta a közjátékot némi döbbenettel követő Kállai döntetlenajánlatát. A magyar játékos évekkel később, vacsora közben – és persze poénból – felhozta az esetet Kaszparovnak, majd két falat között tátott szájjal konstatálta, hogy a sakksport pápája minden pillanatra emlékszik, arra is, honfitársának miket kellett volna lépnie. Kaszparovnak természetesen az is megvolt – részletesen –, hogy a 2002-es sakkolimpián a Kállai vezette férfiválogatott miért és hogyan győzi le (2,5:1,5) a vele menetelő, későbbi aranyérmes orosz együttest.
Nem csupán azért, mert Kállai mindenki számára világossá tette, milyen szisztéma alapján építi fel a csapatot, például két aduásza, Lékó Péter és Polgár Judit közül miért előbbi játszik az első, utóbbi a második táblán; hanem azért is, mert ministratégiákból, tábláról táblára rakta össze a világraszóló eredményt. Nem sokan értették, hogy a bivalyerős oroszok ellen miért Ruck Róberté az utolsó tábla, márpedig Kállai éppen erre a partira kondicionálta játékosát, Lékó segítségével arra is rávezetve, hogy ne Caro-Kannt, hanem Najdorfot válasszon. És igen, Ruck bátor játékkal felülmúlta meglepett kortársát, Peter Szvidlert: ez a sehonnan sem érkező pont jelentette Kaszparovék vereségét. Nem csoda, hogy Lékóék sokszor inkább hetedik táblás játékosnak tekintették Kállai Gábort – a nemzetközi nagymestert –, miközben kapitányi döntéseit elfogadták.
Több hálás tanítványa volt a Kaszparov Sakk Alapítványnál is; szerették, becsülték mindenütt, és – ha a bajsza alatt morgott is időnként – szeretett, becsült mindent. A legbonyolultabb rendszerekről is színesen, élvezetesen beszélt, legyen az a Sport TV stúdiója, a Mindentudás Egyetemének katedrája, a Testnevelési Egyetem mesteroktatói előadóterme; a több nyelvre lefordított Megnyitások könyve máig tényező a sakksportban; bábáskodott a Tehetség és Kurázsi nemzetközi topverseny fölött; büszke névadója volt a Népszabadság 2015-ben Máté Gáborral, Tóth Krisztával, Vitray Tamással létrehozott, bizonyos történelmi esemény miatt egy évet élt Respekt-díjának, és méltán érdemelte ki a limitált szériában értékesített FIDE Senior Trainer-címet. Na igen, Polgár Zsuzsát négyévesen, a Vörös Meteor (későbbi MTK-VM) játékosaként látta először játszani, helyesebben asztalt se felérve mesterjelöltet verni, hogy aztán – matematikusmérnöki tanulmányait hátrahagyva – főállású edzője legyen az olimpiai és világbajnokká lett géniusznak. Trénerként sikeresebb volt, mint játékosként, jóllehet ma is adnánk, ha bárki honfitársunk – megannyi csapatbajnoki cím mellett – egyéni rapid-világbajnokságon lenne hetedik. Meghatározó edzője a halhatatlan nagymester, Szabó László volt: „Mi ez, ha nem abszolút első hely?”
Pályafutása – élete – annyiban elrendeltetett, hogy Kállai István, a népi pingpongbajnok apuka egy szép napon átnézte a telefonkönyvet,
Na és az is meghatározó eseménynek tekinthető, hogy apját kamaszkorában, bujkálás közben elkapta egy nyilas, és többedmagával elindította a Duna-part felé – már közel jártak, amikor a menet mellett katonai teherautó fékezett, és a kocsiról leugró főhadnagy a tizenhat éven aluliakat kikapta a tömegből.
A filmes, színházi, televíziós, operett- és musicalvilágban is maradandót alkotó író, dramaturg és humorista, „A pipás Kállai” – e gyermekkori emléke nyomán – bölcs derűvel szemlélte a világot. Kivéve, amikor dolgozott. Kéziratait először mindig fiának és feleségének mutatta meg, és amíg Erzsi asszony finoman kritizált („Még dolgozol rajta?”), Gábor rendre belecsapott a közepébe. István a nagysikerű Menyasszonytánc egy részét is átírta, miután igazat adott fiának: hiányzik belőle a konfliktus. Gábor szocializációjához jelentősen hozzájárult édesapja életszemlélete, termékenysége; továbbá barátsága, megannyi nagybeszélgetése – írásról, sorsról, sorstalanságról – Kertész Imrével. Az íróduó kultikus Duna-parti sétái is nagy hatással voltak rá, közülük legfőképpen az, amelyiknél elhatározták: a későbbi Nobel-díjas író elhasznált, gigantikus méretű tévéjét behajítják a folyóba. Gábor nevetve emlékezett: mivel mindig járt arra valaki, a páros hiába cipekedett órákon át, végül apatikusan hazavitte a készüléket.
Noha Gábor is magas szinten alkotott, díjból kevésbé részesült; Bled után, 2003-ban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét, ám ha bárki megkérdezte volna tőle, mire a legbüszkébb, a három gyermekét említette volna. Ők jelentették a motivációt, a hajtóerőt most is, amikor – hatvanharmadik születésnapjához közeledve – projektötleteit skiccelte. Az utóbbi időben mintha azt érezte volna, hogy – bár sok szép feladata van – nincs meg az „igazi flow”; lázasan kereste az újat, a mindent átütőt. Elnökölte-edzette az MTK-sakkot, mentorkodott, szerepelt; emléktáblát állíttatott édesapjának a Vörösvári út 1. szám alatti panelház bejáratánál, mozgalomfélét indított, hogy a sakk legyen az ötödik tusa, na meg karácsony előtt átküldte a Budapest Sportpodcast linkjét: „Nehogy végighallgasd! 😁”).
Meghallgattam, persze, hogy meghallgattam. És akkor januárban kávé akárhol, kérlek, mert soha ennyire nem szeretném hallani, hogy van egy ötleted.
A szerző a Párbeszéd Magyarországért kommunikációs igazgatója, a Népszabadság utolsó főszerkesztője.
