Mivel tölti az idejét mostanában?
Bejglit sütök, meg lecsót tettem el télire. Életemben nem csináltam még ilyet, mondjuk időm sem jutott rá.
A sportra gondoltam elsősorban. Van tanítványa?
Szerződéses edző vagyok a Ganz Vízisport Egyesületnél. Segítem a fiatal versenyzőket, abban, amiben éppen rászorulnak. Nemrég megnéztem Pozsonyban az Olimpiai Reménységek Versenyét, mert egyikük 15 évesen jutott ki, a 18 évesek között versenyzett. Nem vallott szégyent. Ügyes fiú, büszke voltam rá. Muszáj nemzetközi téren is tájékozódnom a korosztályról, képben kell legyek, mert ugyan gyerekekkel kezdtem a szakmát, végigjártam a lépcsőfokokat, de annak már vagy negyven éve.
Szélesebb körben a kollégák nem kérik ki a véleményét? Nem támaszkodnak a tapasztalatára?
Borsodi Géza az, akivel mindent meg tudok beszélni, mert bár korosztályos különbség van köztünk, hihetetlen módon egyre jár az agyunk. Két fiatal ganzos edző is kikéri a véleményemet, de úgy látszik, mások nem kíváncsiak rám.
Miért nem?
De mondok valamit: ha a fiatalok nem kérdeznek, a tehetségesebbek majd megtanulják a saját kárukon, a többiek meg még úgy sem.
Négy évtizednyi edzői karrierje során szinte az elmúlt év az első, hogy nincs komoly nemzetközi célokért küzdő felnőtt tanítványa.
Tavaly volt az utolsó. Nem fiú.
Nevezzük meg azért.
Nem érdemli meg. Én mindent megtettem érte, Tokióig akartam vinni, lett is volna esélye. Azért nem akarom megnevezni, mert sajnálom azt az időt, amit elpazaroltam rá, ahelyett, hogy Öcsivel lettem volna többet, amíg még élt szegény.
Miért haragszik ennyire a volt versenyzőjére?
A nyakamba varrta magát, én meg túl sokat adtam neki magamból, mert hittem benne. Világbajnok lett, remek vezérevezős, azaz stroke lehetett volna Tokióban.
Miért szakítottak?
Nehezen bírtam vele. Amikor valakiből valami lesz, annyira önteltté válik, hogy nem igaz. Elkezdett kérdezgetni: ezt miért, azt miért, miért így, miért nem úgy? Soha nem szerettem a kérdezősködést. Elég, ha én tudom a dolgomat. Egész jól kajakoztam, a mai napig tűpontosan beleképzelem magam, mikor, mit érez a versenyző, mi az, ami még belefér, mi az, ami már nem. Tisztában vagyok, kinek mi az erőssége, a gyengesége, ő meg kérdezősködött…
Mit nehezményezett?
A személyes teljesítőképesség véges. Mindenkinek más és más ez a határ. Azt képtelenség átlépni. De amikor azt látod, hogy a tanítványod ezt a szintet rendre túlteljesíti, az már szemet szúr. Tudta, hogy tudom. Nem véletlenül kérdezősködött, nem véletlenül ment el.
Jóval azután, hogy szétváltak, pozitív lett a doppingtesztje. Mi van vele azóta?
Nem követem, nem is érdekel.
Hat olimpiai bajnok tanítványa van, száznál több felnőtt világ- és Európa bajnoki érmet nyertek a versenyzői.
Szó, mi szó, amit együtt elértünk, az ritkaság. Nem tudnak nekem olyat mondani, amire azt mondanám, ilyet még nem tapasztaltam, de olyan sincs, amit eredményesség terén még nem kaptam meg az élettől. Együtt nőttem fel a kajak-kenuval, a technikai, edzéselméleti újításokkal. Mindig, minden nóvumra reagáltunk Öcsivel – fantasztikus szeme volt, a vízen olyanokat vett észre, amit senki más. A kezdetektől naplót vezettem, a mai napig megvannak. Ahogy az élet fejlődött, úgy okultunk, fejlődtünk mi is. Folyton próbálkoztunk, rendre megreformáltuk az edzésmódszerünket. Azt is lestük, más mit csinál, de nem utánoztunk, mert Öcsi azt vallotta: „Kati, másolni nem szabad, mert akkor mindig hátrányban leszel, ezért nekünk mást kell csinálnunk, mint az ellenfeleknek.”
Ki a kedvenc tanítványa?
Nincs kedvenc. Soha nem is volt.
Akkor kihez érezte magát a legközelebb emberileg?
Ilyen sincs.
Milyen van?
Bár azt is nehéz elviselni, amikor megmondják, hogy melyik női versenyzőmmel, melyik fiú jött össze, mennyiszer és hogyan csinálták az edzőtáborban, vagy a versenyen. Soha nem akartam hallani, de ezek elmondták.
Manapság ez különösen érzékeny téma.
De, hát ha mindegyik akarja? Nem tudom megérteni ezt a mai, ennyire nyitott világot.
Hogyan próbált meg a sok ego között lavírozni?
Úgy, hogy sokat nyeltem, de amikor kellett, soha nem köntörfalaztam. Szókimondó és következetes vagyok mindenkivel.
Olyan hírek is keringenek, a tanítványai ezt a túlzott őszinteséget, a csípős száját viselték nehezen egy idő után?
Dehogy. Minden versenyző, aki elért már valamit, előbb-utóbb kiokosodik, vagy kiokosítják. Ezért akar váltani. Azt hiszi, attól lesz még jobb.
Azt is szemére hányják, hogy brutálisan kemény edzéseket tartott, miközben versenyzőit bizonytalanságban tartotta. Még azt sem tudták, miből, hány szériát kell csináljanak. Az anekdota szerint egyszer az egyik tanítványa az edzés végén kimerülten kérdezni mert: „Kati néni, ez volt az utolsó?” Azt a választ kapta: „Mivel megkérdezted, jön még egy. Köszönje neked az egész csapat!”
Úgy nem lehet valakit edzeni, kihozni belőle a maximumot, ha udvariaskodunk, kedveskedünk.
A 2012-ben olimpiai ezüstérmes férfi kajak négyes miért hagyta ott?
Kammerer Zoli tudod, hogy került hozzám? Már három emberem megvolt, egy hiányzott a négyesből. Storcz Botond, az aktuális szövetségi kapitány érdeklődött, ki lesz a negyedik. Nem árultam el neki, bár előre tudtam kinek van rám szüksége. A szegedi válogató után ott sündörgött körülöttem „Kamera” (Kammerer Zoltán beceneve – a szerk.), aztán elém állt: „Kati néni, szeretném megnézni az edzéseit.” Mondom neki: „Oké, ha hétfőn ott vagy pontban nyolckor Szolnokon, akkor megnézheted.” Mindig is stroke volt, de annak ellenére nem raktam be az első lyukba, hogy már háromszoros olimpiai bajnokként keresett meg.
Elfogadta. Viszont annyit edzett és olyan tökéletes hozzáállással, hogy fantasztikus. Amikor elmentek az első versenyre, még mindig Tóth Dávid ült be vezérevezősként. Tudtam, hogy jobb lenne kettes lyukban, nem is mentek olyan jól. A következő edzésen leültem velük, és jeleztem, változtatok. „Zoli, mostantól te ülsz az első lyukba, Dávid, te a másodikba”. Azt a felszabadult örömöt, amit okoztam ezzel Kammerernek! Tóthot pedig félrehívtam és külön elmagyaráztam neki – nem a Kamera előtt –, hogy higgyen nekem, ez így lesz neki is a legjobb. Tökéletesen dolgoztak. Meg kell mondjam, nyerhettek volna Londonban. Az volt a baj, hogy az ausztrál négyes ugyanott edzett, ahol mi. A szövetségnek nem lett volna szabad megengednie ezt, na és szerintem nem tisztán versenyeztek. A következő évben a stroke le is bukott közülük.
De a londoni ezüst után négy évvel, a riói olimpia előtt a fiúk mégis leléptek. Miért?
A hazai ellenfelek, akik addig semmiféle eredményt nem értek el, egyszer csak a 2016-os válogatón megverték őket egy arasszal. Na, itt kezdődött el a bomlás, a bizalomvesztés. Aztán kimentek az Eb-re, de megint nem értek el eredményt. Kérdeztem a vezetőket: „Hogy, lehet az, hogy 2012 óta senki sem verte meg a négyesemet, a 2015-ös bakui Európa-játékokon is nyertek, most meg a semmiből hirtelen megtáltosodott a Hufnágel, Dombvári, Ceiner, Kugler négyes?” Azért verték meg, ami miatt elmeszelték Dombvárit, és kivették végül az olimpiai négyesből. Rióban Dombvári helyett Somorácz Tamással döntőbe sem jutottak, a 11. helyen zárt a férfi kajak négyes.
Az élsport ennyire doppingérzékeny?
Eléggé. Miért pont a kajak maradjon ki? Ismerek olyan versenyzőt, aki kinyitotta a szobatársa hűtőjét, és ott álltak benne az ampullák. Manapság versenyzőuralom van, nyalják a feneküket minden szinten.
Ezért ment el tőlem az utolsó versenyzőm, mert én már rég a munkásságom eredményeiből élek és nem a jelenemből.
Janics Natasával miért szakítottak 2007-ben?
A menedzsere, aki sok pénzt hozott neki, de sokat is kaszált rajta, tömte a fejét hülyeségekkel. Natasa egy idő után a befolyása alá került. Egyre több kifogást talált a munkában, okoskodott. A szegedi egyesülete is mindent elnézett neki – hétköznapi nyelven a főnök igazodott a beosztotthoz. Két négyest edzettem akkoriban. Az egyik edzésen a gyengébbnek gondolt megverte a jobbat, amiben Janics ült. Még ott a vízparton, a hajóban ülve megkérdeztem, mit gondolnak, miért mennek gyengébben. Láttam, de nem akartam fejükhöz vágni szemtől szemben, azt vártam, hogy maguk mondják ki az igazságot. Ehhez képest csak Natasa beszélt, arrogánsan, szóhoz sem jutottak a társai. Másban kereste a hibát. Elmondtam a véleményemet: „Natasa! Ők együtt mentek, te eveztél összevissza a negyedik lyukban, te lógtál ki közülük.” Tovább hepciáskodott, erre elborult az agyam és azt mondtam: „Mostantól nem ülsz a négyesben.” Kiszállt a hajóból, odavágta a lapátot a földhöz, és elrohant. Korábban is előfordult már hasonló nézeteltérés, de mindig utánamentem, megbeszéltük. Most is ezt várta. De megmakacsoltam magam. Otthagyott. Felhívtam a klubvezetőjét és azt mondtam neki: „Ezúttal betelt a pohár.” Pedig lányomként kezeltem, még ifiként került hozzám, szerb állampolgárként, istápoltam amikor még rászorult, de ezt már nem tűrhettem el. Kifelé mégis úgy jött le, hogy én vagyok a hibás.
És Kőbán Rita?
Az más tészta. Teljesen kimerültem az 1994-es világbajnokság végére. Éves szinten minimum fél évet töltöttem egyedül különböző edzőtáborokban, versenyeken. A vb alatt már nyugtatón éltem. Kértem a nyugdíjazásomat. Rita ugyan a Csepelben sportolt, de a Dózsában folytatta az edzést továbbra is. A Csepel szakosztályvezetőjének, Péhl Józsefnek annyit mondtam: „Figyelj, Jóka, ha nagyon nagy bajban vagytok Ritával, szóljatok, segítek.”
Hogy mehetett nyugdíjba 52 évesen?
Megvolt a 25 éves belügyi alkalmazotti jogviszonyom, úgy. 23 500 forinttal. Mondjuk, soha nem a pénzért csináltam.
Idővel mégis visszatért. Ahogy Kőbán is.
Móni lányom akkor még kajakozott az Újpestben, és edzéseken látta, nem jó irányba mennek a dolgok. Rita ellenfelei persze örültek, hogy a bajnok egyre gyengébb, folyamatosan épül lefelé. Az lett a vége, hogy hónapokkal később csörgött a telefon. Öcsi vette fel. Jóka volt az, kérte, hogy segítsek. Öcsi elhajtotta, mondván, boldog nyugdíjas vagyok. Kitartónak bizonyult, mert többször próbálkozott, míg elért, és szememre olvashatta az ígéretemet. Gondolkoztam, elég sokat, majd azt mondtam: „Oké, de van egy-két kikötésem. Edzőtáborba nem megyek, versenyre nem megyek, Rita, ha csak egy percet késik az edzésről, akkor abbahagyom. Nem szólhat vissza, nem kérdőjelezheti meg, amit csináltatok, amit mondok.”
A történelem azt bizonyítja, elfogadta a diktátumot.
És mindent betartott. Ő sem ment edzőtáborba, én sem. Itthon készültünk. Két hétig csak vele foglalkoztam, apró darabjaiból építettük újra a mozgását. Utána kértem Jókától két fiút. Azt a feladatot adtam nekik, hogy csak akkor előzhették meg Ritát, amikor jeleztem nekik. Fél szemmel mindig engem figyeltek, egyébként a határán mentek. Az első válogatón még kikapott, aztán a másodikon megvert mindenkit. Így kezdődött a visszatérés. Duisburgban már világbajnok lett,
Mészáros Erikával, Cigány Kingával, Dónusz Évával miért került sor kenyértörésre?
Kinga az 1992-es olimpia bajnoki címe után otthagyott, elment. Egy év múlva követte a többi is. Pedig Erikát én tanítottam meg kajakozni. Ismertem, mint a tenyeremet. Minden évben tavasszal szétesett a mozgása. Nem tudom azóta sem megállapítani, miért, de pont akkor, amikor kikerült a tanmedencéből a nyílt vízre, áprilisra-májusra szétesett, mint a puzzle. Senkivel nem beszéltem ezt meg, csak felírtam a naplómba. Ilyenkor különvettem, csak vele foglalkoztam, folyamatosan mondtam, mit, hogy csináljon. Pedagógusa és pszichológusa is voltam. Ugyanoda mentek, pont ugyanúgy jártak; lejtőre kerültek. Pedig, ha maradnak, és továbbra is együtt dolgozunk az Újpestben, még lett volna pár szép közös eredményünk.
Hova mentek?
A Honvédba.
Kihez?
Olyan edzőkhöz, akik akkor már nem tudtak teljesíteni a férfiakkal, ezért úgy gondolták, megpróbálkoznak a nőkkel. Még ilyet – röhögtem magamban. Mondtam az Újpest elnökének, engedd el őket, csak kérj értük jó sok átigazolási díjat. Tudtam, hogy soha többet nem kerülnek arra a szintre, ahova az irányításommal felkapaszkodtak, mert én ismertem minden hibájukat, gyengeségüket, és azt kezeltem is.
Ennyire nincs tisztelete az edzőknek egymás munkája iránt?
2004 előtt még csak-csak, mert akkor még évente egyszeri eredményességi jutalom járt az edzőknek. Az sem jelentett kis összeget, különösen az olimpiai eredmény után járó összeg növekedett szépen. Igazából 2004 óta durvult el a helyzet, azóta hatalmas a csábítás ereje, amióta már halálig tartó és házastárs által örökölhető életjáradék is jár a tanítványok olimpiai érme után. Na, ezért sokan, sokféle dologra képesek.
A versenyzői hogyan gondolnak vissza az együtt töltött évekre? Szeretettel, vagy morogva, duzzogva?
Sok lányt segítettem akár a négyes utolsó lyukába ültetve világ- vagy Európa-bajnoki címhez, csak mert becsületesen dolgozott és megérdemelte. Ők, akik egyéniben nem értek fel a csúcsra, minden évben megkeresnek. Felköszöntenek például a születésnapomon, érdeklődnek az egészségem iránt.
Haragszanak?
Nem hiszem. Az ember ahogy viselkedik, ahogy reagál a dolgokra, megmutatja milyen. A cél érdekében sokat követeltem, sokat vitatkoztam, de mindig, mindenkivel szemben korrekt maradtam. Mást ne mondjak, soha senkit nem csaltam el senkitől. Akik jöttek, mind maguktól jöttek. Sokan könyörögtek, mert úgy érezték, az én csapatom garancia a sikerre. Mondjuk, igazuk volt. Mégis azt érzem, a kőszívű ember képe alakult ki rólam. Pedig világ életemben csak a következetesség vezérelt, minden körülmény között azt tartottam szem előtt. Öcsi megmondaná, ha még tudná: végtelenül érzékeny ember vagyok, csak ezt a külvilág felé jól titkolom.
Azért csak szerették a tanítványai, ha olyan sokan megjelölték az olimpiai érmeik után járó edzői járadék kedvezményezettjeként.
Hát ki a fenét jelöltek volna meg? Persze akad olyan is, aki nem engem. Valamikor egyszer megmondom nekik. Amúgy ezzel sincs baj, nem a pénz hiányzik, de érzékenyen érintett. Legalább megkérdeztek volna, mint a Bóta Kinga. Őt becsülöm ezért. A szövetségben szólt, hogy a nevelőedzőjét szeretné megjelölni, majd felhívtak és megkérdezték, hozzájárulok-e. Persze, mondtam. Nem is akarom megmondani, mennyit kapok egy hónapban, mert akkora összeg, hogy el sem tudom költeni.
Kivételesen tudom, mert kikértük azt a listát, amelyen az első helyen áll. Jár ez? Megérdemli?
Említettem ugye, mennyivel mentem nyugdíjba 1994-ben? Soha nem a pénzért csináltam. Inkább, mint a jó tanár, aki miután átadta a tudását a gyerekeknek, gyönyörködik a munkája gyümölcsében.
Tény, hogy a rendszerváltás után, nagyjából 2013-ig az edzői szakma kifejezetten szűkmarkúan fizetett.
Régen Öcsivel háztartási naplót vezettünk, írtuk a kiadásainkat, mit, mire költünk, hogy maradjon hó végére. Most viszont telik arra is, hogy adakozzak.
Ha holnap becsöngetne egy tehetség, majd itt könyörögne a nappali kövén ülve, mint annak idején többen is, hogy vegye a szárnyai alá és csináljon belőle is olimpiai-, világ- és Európa-bajnokot, elvállalná?
Én már senkit sem vállalok.
Kiemelt kép: Marjai János / 24.hu
