Poszt ITT

Gyarmati Andrea: Belé karoltam Kirk Douglasba, és besétáltunk a faluba

Szörnyellával viszont már nem voltam ilyen bátor.
Korábban a témában:

Az 1972-es müncheni olimpia volt az az ötkarikás játék, ahol kezdtek szigorodni a biztonsági intézkedések, és már nem járkálhatott bárki be és ki az olimpiai faluba. A nyakunkban fényképes belépőkártya lógott, amolyan versenyzői személyi igazolvány, amit, ellentétben például az 1968-as mexikói lazasággal, már nem csupán elvétve csekkoltak a hivatalosságok.

A falu és a versenyek színhelyei között buszok közlekedtek németesen pontos menetrenddel. A „buszvégállomásnál”, ami néhány utcányira volt az olimpia falu főbejáratától, mindig sok szurkoló leste a sportolókat.

És itt tegyünk egy kitérőt: hogy a történet érthető legyen, muszáj valamit elmesélnem magamról.

Valaha színésznek készültem, ám, hogy édesapám második felesége színésznő volt, Bara Margit, lemondtam erről az álmomról, és a gyermekorvoslás felé fordultam; úgy éreztem, egy családban bőven elég egy aktor.

A színház és a színészek iránti rajongásom viszont maradt, pláne, hogy Margit néni révén személyesen is megismerhettem a hazai nagyságokat, sokuktól kaptam autogramot, kislányként szabad bejárással bírtam a régi Nemzeti Színház öltözőibe.

Voltak külföldi kedvenceim is, köztük a legkedvenc Kirk Douglas a Spartacusból.

És most vissza Münchenbe.

A délelőtti edzés után sétáltunk a buszvégállomás felől a faluba, amikor kiszúrtam magát Kirk Douglast a sokaságban. Ma sem értettem, honnan vettem magamnak a bátorságot, de megszólítottam a világsztárt, bevallottam, mennyire rajongok érte, és megkérdeztem, szeretne-e bejönni velem, szívesen körbevezetem a faluban.

Lelkesen válaszolta, hogy eleve azzal a reménnyel érkezett, hogy majd valamelyik sportoló beviszi. Belé karoltam, besétáltunk a kapun. Az idegenvezetés közben megosztottam vele, hogy a mi családunk is olyan, mint az övék, csak míg náluk a színészet öröklődik, nálunk a sport, ugyanis édesanyám úszó, édesapám vízilabdázó. Ez nagyon tetszett neki.

A „kirkes”, bátor sztorim mellé van egy „bátortalan” történetem is.

Sok évvel később, már a második férjem oldalán betekintést nyerhettem egy a sporttól távoli világba. Amikor összeházasodtunk, Gábor a Gundel igazgatója volt, melynek révén számos világhírességet ismert meg.

Vele jutottam ki Amerikába az étterem egyik amerikai tulajdonosa, Láng Gyuri születésnapi partijára.

Ámultam, bámultam a fantasztikus a környezetben. Egyszer csak nyílt az ajtó, és belépett a terembe személyesen Szörnyella, vagyis Glenn Close. Oly izgatott lettem, mint egy tinédzser.

„Nézd, nézd! – böktem meg férjemet –, itt van Glenn Close!” „Látom – így Gábor –, ha kedved tartja, menj, köszönj neki.” „Ééén? – kérdeztem elkerekedő szemmel. – Mit mondhatnék neki?” „Például azt, hogy Hello, Glenn, Andrea vagyok Magyarországról.”

De ebben a helyzetben sajnos inamba szállt a bátorság.

Tanulság? Tán az, hogy aktív  sportolóként minden könnyebb.

Kiemelt kép: Photo12 / AFP

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.