Kétkedés, vagy inkább rosszallás és undor kíséri itthon az ideológusokat: megkapják a propagandista címkét, és hát mi rosszabb lehet annál, mint hogy valaki, visszhangozva például a kormány irányelveit, propagandatevékenységet folytat.
Ráadásul nemcsak az ideológus, hanem az ideológia kifejezés is gyanús. Merthogy, vélik sokan, a politika döntően, ha nem egészében szakpolitika, ami mellett az ideológiának (ha egyáltalán) csak parányi szerep juthat.
Ám az ideológus- és ideológiaellenes érzület téves kiindulópontról téves következtetésre jut. Abból indul ki, hogy a politika már nem ideológiákról, hanem például igazgatásról szól, ha pedig így van, akkor a politikában nincs szükség másra, mint olyanokra, akik kiismerik magukat az igazgatás szövevényében.
Elég azonban ránézni a hazai kormány és a hazai ellenzék közötti aszimmetriára, s rögvest látjuk, hogy itt nemcsak arról van szó, hogy „mindenben lejt a pálya a kormányoldal felé”, hanem arról is, hogy teljesen mást mutat a két oldalnak az ideológiához való viszonya.
Ez valami olyasmit jelent, hogy „határozzuk meg, kik vagyunk és mit akarunk”. E tekintetben a liberálistól a polgárin és a plebejuson át a mai kereszténydemokratáig terjed a skála. S nem nehéz észrevenni, hogy a főszerepet, bár sokszor úgy tűnik, nem egy személyben a miniszterelnök játssza, hanem a háttérben dolgozó ideológusok.
Az ideológusokat leminősíteni, propagandistának nevezni aligha termékeny megközelítés.
A politika ugyanis csapatjáték, s nem bírja el, ha bizonyos szerepeket nem töltenek be. Nem lehet az ideológushiányt pótolni, mondjuk, eggyel több önkormányzati képviselővel. Tehát egy magára valamit adó és versenyképes párt foglalkoztat ideológusokat.
Akik aztán sokfajta alakzatban tömörülhetnek. A Fidesz a kilencvenes évek közepe óta másolja a brit példát, azt, ahogy Margaret Thatcher felépítette az „új” Konzervatív pártot. Hogyan tette ezt? Úgy, hogy számos agytrösztöt hozott létre, melyeknek az volt a feladatuk, hogy kitalálják a kormányra készülő toryk nyerő stratégiáját. A mai ellenzék térfelén gúnyosan szokás megjegyezni, hogy a kormánynak és a Fidesznek „milyen gyenge” agytrösztjei vannak. Emlegetilk a Századvéget, a Nézőpontot, az Alapjogokért Központot és a 21. századi Intézetet (ez utóbbinál éppen most ütött be a krach). És nem értik, hogy a politikát az ilyen szervezetek találják ki.
Az ellenzéken viszont nem látni az ideológusok munkáját. Mintha nem is lennének. Azon a térfélen a kilencvenes évek közepe óta él az egyszemélyes tanácsadók, megmondóemberek rendszere, de a modern politika ennél lényegesen több.
Amikor tehát Karácsony Gergely főpolgármesteri ambícióktól duzzad, nem ártana, ha megmutatná, kik állnak mögötte, és azok milyen világképet képviselnek.
Különösen fontossá válik majd az ideológiák és ideológusok versenye 2019 ősze és 2022 tavasza között. Ez már az országos politika időszaka, ahol intézményesen szervezett ideológusok nélkül nincs versenyképesség. Ez nem ízlés, hanem politikai érzék kérdése.
Példa erre, hogy interjúiban az ellenzéket gépezetté, azaz tudatosan irányított szereplővé kívánja tenni. De ez még nem elég. Nem elég, ha az akciókat összehangolják, nem elég, ha nem egymás rovására politizálnak. Az is kell, hogy rehabilitálják az ideológiát, és mandátumot adjanak az ideológusoknak. Ehhez érdemes lenne tanulmányozniuk, hogy például milyen háttéremberek dolgoztak nyugat-európai baloldali pártok mellett az elmúlt évtizedekben.
Ha ide eljutnak, lesz végre tétje a politikának, s az elemzők nem azt lesznek kénytelenek megállapítani, hogy a Fidesznek nincs reális alternatívája.
A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa
Kiemelt kép: Farkas Norbert / 24.hu
