Poszt ITT

Gyarmati Andrea: Letérdeltetett a sors, de ebből is tanultam

Túl a műtéten, túl új gondolatokon.
Korábban a témában:

Az egész másfél éve kezdődött, mármint az első tünetet 2017 karácsonyán éreztem: nagyon fájt a térdem. Sérülés nem érte, el sem estem, „csupán” jó sokat terheltem, de ez nem újdonság, hiszen a munkám nem éppen ízületkímélő elfoglaltság; a háziorvosi lét nemcsak a kötött napi rendelési időből áll, hanem jelentős részben a betegek otthoni ellátásából is.

Mindez egy nehéz sorsú városrészben, a VII. kerületben, ahol rengeteg a sokemeletes ház, lift viszont alig, vagyis lehet lépcsőzni bőven. S abban a néhány régi házban, ahol esetleg akad lift, hát, oda, tapasztalatom szerint, jobb nem beszállni. Én azért a „soha nem adom, fel” hozzáállásommal olykor megpróbálom, és rendre az a vége, hogy elakadok két emelet között, és jön a „jaj, már megint a doktornőt kell kimenteni”, értsd, felkurblizni kézzel a liftet, így morog ilyenkor a házmester bácsi, de azért hozzáteszi, hogy „csak ön olyan bátor, hogy használni meri ezt a vacakot”.

No, egy szó, mint száz, tönkrement a térdem, és mivel mindenkinél megfordultam, akiről úgy gondoltam, képes segíteni, végül is eljutottam addig, hogy nem maradt más, mint a műtét. Mert a fájdalom rémesen gonosz dolog: szétveri a mindennapokat, egy idő után úgy éreztem, csak magának követel, nem szabadulhatok tőle, mindent ő határoz meg, beszűkíti nem csupán a mozgásteremet, hanem a gondolkodásomat is.

Dacára az ortopédiai szakvizsgának meg az évtizedek alatt felhalmozott lexikális tudásnak, féltem, húztam a dolgot, amíg csak lehetett. Kapkodtam be a fájdalomcsillapítókat, de nem sokat javítottak a helyzeten. Egyre jobban fájt, egyre rosszkedvűbb lettem, egyre nyűgösebbé, türelmetlenebbé váltam, ami külön megviselt, hiszen nem ilyennek ismerem magam. Szóval a fájdalom kihozott belőlem olyan tulajdonságokat, amiért nagyon nem voltam jóban önmagammal.

Lassanként hajlottam már a műtétre, de ugyan vajon mikor van, lesz nekem erre időm. Mert csinálni kell, menni kell, tenni kell, mi lesz a betegeimmel, a családommal, ki fogja ellátni, megcsinálni, elintézni, ami eddig az én feladatom volt. Most ezért nem jó, aztán meg azért.

Valljuk be, egy műtét sosem jön jókor, mindig van ok halogatni. Ha akut a bajod, mondjuk egy vakbélgyulladás, nincs mese, azonnal operálni kell, különben belepusztulhatsz, de a „nem azonnal büntető” tüneteknél várhatsz, csak kérdés, érdemes- e. Ma már, sikeres műtéttel a hátam mögött azt mondom: nem érdemes vacakolni.

„Legalább pihensz kicsit”, ezzel biztattak sokan, de én nem éreztem, hogy pihenni akarnék. Ráadásul a „hogyan tovább” sem volt világos. Mi van, ha nem sikerül, mi van, ha ugyanúgy fáj utána is, és sorra gyártottam az elméleteimet, dagasztottam a félelmeimet, ahogy kell.

Aztán mégiscsak eljutottam a döntésig, lett időpont, lett helyettes is.

A vizsgálaton elhangzott, hogy én vagyok az ideális beteg. Szentisten, ezt eddig nem tudtam, de vagyok olyan majom, hogy bármiben imádok ideális lenni, legalábbis annak látszani, még ha legbelül tudom is, hogy nem feltétlenül jogos a jelző. Igaz, valóban nem vagyok túlsúlyos, rendben a testtudatom, a sportból hozok némi mozgáskultúrát, és nyilván megteszek mindent a gyógyulásért, csakhogy, és ezt igazán csak a hozzám közelállók tudják, gyakran túlteljesítek, és ebben az esetben ez nem jó. Ráadásul türelmetlen vagyok, márpedig a gyógyulás türelem kérdése is.

Elolvasok mindent, amit lehet, beszélek mindenkivel, akivel lehet, és hazamegyek az Ortopéd Klinikára, ahol valaha fiatal orvosként dolgoztam. Olyan kitüntető szeretettel fogadnak, hogy már az maga fél gyógyulás, és egyébként is megy minden, mint a karikacsapás.

A műtét után fáj ugyan a térdem, de egész másképpen, mint előtte, ez a fájdalom érthető és napról napra csökken.

Hazajövök azzal az utasítással, hogy a többi rajtam múlik, azon, hogyan tornáztatom és kímélem a lábamat. Vagyis terhelni és pihentetni, ez a házi feladat.

Tanulságos és boldogító tapasztalás, hogy lelassul az életem.

Egyedül vagyok, hogy miért, miért nem, most nem ez a kérdés, de meg kell oldani bizonyos dolgokat. Kiderül, kik az igazi barátaim, kiderül hamar, hogy sokan szeretnek és drukkolnak a betegeim közül, és persze visszavárnak, ami lendít a gyógyulásomon.

Az is kiderül, hogy a nap huszonnégy órája mi mindenre lehet jó akkor is, ha épp nem dolgozom. Sokat tudok meg magamról, sajátos önismereti tréning ez.

Alább néhány „bölcsesség”, ami megfogalmazódott bennem a felépülés napjaiban:

  • az életünk egyéni sportág, mindannyian egyedül vagyunk bajban, sokszor örömben is, de sokan segítenek, és ez jó még akkor is, ha nem mindig azok a segítőid, akikre először gondolnál
  • orvosi beavatkozástól félni természetes reakció, de azért ez ne legyen gátja a gyógyulásnak
  • hogy szabálykövető vagyok, rég tudom, de hogy képes vagyok visszafogni magam, kivárni a gyógyulást, ez nagy élmény
  • naponta nekiállok sütni valamit, ez, hogy stílszerű legyek, hab a tortán, de kell valami, aminek látszata van, ami demonstrálja, hogy érdemes volt felkelni.

Mit tanultam még?

Például azt, hogy csendesebben létezni, befelé figyelni sok örömet ad. Olvastam és írtam sokat, belekezdtem a következő könyvembe, ez is öröm.

A napi rutin, a rohanás sokszor gátat szab a nyugodt nézelődésnek, érzéseknek. Régóta zavar a hektikus világ, a „most és azonnal és mindent nekem”, de mostanáig úgy éreztem, nincs hely és idő a szemlélődésre; ám kaptam másfél hónapot a sorstól, s megbecsülöm, amit adott ez az időszak.

Megtanultam azt is, hogy nem magától értetődő, hogy nincsenek fájdalmaid, hogy működik mindened, hogy úgy érzed, élni jó, hanem kegyelem, amit meg kell becsülni.

Hogy az, hogy hallok, látok, ízlelek, tapintok, mozgok, milyen nagy dolog, és mennyire sokkal fontosabb, mint egy-egy vélt vagy akár valós sérelem.

Jutott idő merengeni a múlton, és helyre rakni a lelkemben fájdalmakat, melyek cipelése felesleges.

Megtanultam, csak rajtam áll, mit hozok ki egy napból, és hogy mit hagyok hatni magamra.

A munkám, és a tied is, ha szerencséd van, sok örömet ad, a családi élet, egy harmonikus kapcsolat nem kevésbe, de az sem mellékes, te magad mit hozol ki a napjaidból.

Szóval, annyira azért nem volt szuper a műtétesdi, hogy szeretném megismételni, de hálás vagyok a sorsnak, hogy mindezt megkaptam, és köszönet a segítségért és drukkolásért mindenkinek.

Kiemelt kép: iStock

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Image: 73901902, MPE Hajnalcsillag Szenvedélybetegek Rehabilitációs Otthona. Drog- és alkoholfüggő nők kezelése Dunaharasztiban., Place: Dunaharaszti, Hungary, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.