Vigyázz, mit kívánsz, mert gyakran teljesül a vágyad, és elcsodálkozol, milyen pontatlanul fogalmaztál – mondta sok évvel ezelőtt a nagymamám. Hittem is, nem is, aztán, mint oly sokszor, kiderült, tökéletesen igaza van, mert amikor egy-egy elrebegett vágyam valóra válik, kiderül, „nem ilyen lovat akartam”.
Az elmúlt évtizedekben, amikor sok volt a munka, sok a beteg, gyakran gondoltam, de jó is lenne kicsit otthon maradni, pihenni. Hát, most megkaptam.
Igaz, nem egészen így képzeltem a pihenést, de igyekszem ebből is kihozni a legjobbat.
Szóval itthon vagyok, gyógyulok, és becsülettel tornázom, még ha fáj is.
Olvasok jó sokat, és kitaláltam, átnézem az összes papírt, amit lehet, kiselejtezek. Kincsek kerülnek elő a fiókokból, és mivel tényleg nem kell sehová rohannom (amire amúgy sincs esélyem), bőven jut idő emlékezni is.
Itt van mindjárt egy tegnap talált néhány sor. Az áll a lap tetején, mint tárgy, hogy H1N1, lejjebb pedig azon dilemmázunk a tömeghisztéria kellős közepén, hogy adjuk-e védőoltást az újfajta influenza ellen. Emlékszem, épp ebben a tárgyban olvastam egy cikket, amikor megszólalt a telefon: kellemes hang az iránt érdeklődik udvariasan, hogy nem zavar-e, majd elárulja, hogy ő XY, mégpedig a Z cég képviseletében, és azt szeretné, ha én lennék a H1N1 oltási kampányuk arca.
Szinkronicitás, avagy véletlen egybeesések, jut eszembe rögtön, mivel épp a napokban olvastam erről a jelenségről.
Érdeklődve hallgatom az ajánlatot.
Hogy miképpen van egy oltásnak és a hitelességemnek köze az úszómúltamhoz, azt persze azóta sem értem.
Kérek egy nap gondolkodási időt.
Ülök az íróasztalnál, lufiként nő az egóm az iménti dicsérettől, hogy lám- lám, mekkora nagy arc vagyok, még egy gyógyszergyárban is én jutok az illetékesek eszébe, ha kampányt kell csinálni. Vet szétfele a büszkeség, hogy hát végül is elég régóta jár a fejemben, hogy szívesen szerepelnék reklámban, ám szerencsére visszatér a józan eszem.
Merthogy ez a felkérés nem divatra szól, hanem orvosi ügy, és vékony a jég, ami bizony könnyen beszakadhat.
Hívom a családtagjaimat.
Móci, mint mindig, okos és megfontolt, azt mondja, ő aztán nem ért sem a betegségekhez, sem azok kivédéséhez, márpedig ebben az esetben az a fő szempont, hogy ez a konkrét oltás kell vagy sem, vagyis döntsem el én, az orvos, mit teszek, de szigorúan szakmai alapon.
Anyu kategorikus, mint mindig, nevezetesen hogy szó sem lehet róla, ez egy üzlet, és bele akarnak rángatni valamibe, amiről egyelőre nem tudni, mi is valójában.
Szóval pont ott tartok a tanácsokkal, ahová magamtól is eljutottam: sehol.
Olvasok még cikkeket, azokkal se látok tisztábban, és egyre nő bennem a kétség, hogy akarok-e főkolompos lenni valami ismeretlenben.
Ülök, gondolkodom, amikor megszólal a telefon, apu a vonalban.
Átgondoltam: mégse csináld, kislányom.
Az jut eszembe, biztos öblögettek Anyuval, aki meggyőzte őt, de kiderül, tévedek; amikor rákérdezek, Apu azt mondja, nem is beszéltek. Hát akkor mi történt? „Arra jutottam, ha nem hiszel benne igazán, ne vállald el, mert előfordulhat, hogy a végén nagyon szomorú leszel tőle.”
Megrendülve köszönök el Aputól, mert érzem, pont ez a mondat hiányzott. És még aznap nemet mondok a cégnek.
A tanulság?
Kiemelt képünk illusztráció, fotó: iStock
