Poszt ITT

Gyarmati Andrea: Így voltam én sikítós gépírókisasszony

Két ujjal, koncentrálva.
Korábban a témában:

Negyven éve vagyok a pályán, de egy orvos sose lehet elég tapasztalt. Meg kell tanulni csomó mindent a könyvekből, illik tudni, mely betegségnek mik a vezető tünetei, de az embert mindig érhetik meglepetések, mert a páciensek nem úgy érkeznek, hogy engem a hatvanhetedik oldalon található kór gyötör. Ezért is olyan élvezetes dolog gyógyítani. A beteg jön, elmondja a tüneteit, a panaszait, és nekem, mint egy rejtvény, meg kell fejtenem, mi is lehet a probléma. Aztán meg ki kell találnom, melyik kezelés lehet a leghatékonyabb, a legjobb.

A diplomaszerzés után bő tíz éven át kórházban dolgoztam, ahol sok mindent láttam és megtapasztaltam: érkezett a rengeteg beteg, aztán meggyógyult, távozott, és többségét sose láttam viszont. A körzeti, illetve hivatalosan háziorvosi munka viszont lehetőséget ad éveken, évtizedeken át követni, gondozni a betegeimet. Ma már gyakran azt is tudom ránézésre, mi az, amire adott gyerek jól reagál, és melyik kezelés az, ami korábban nem bizonyult hatékonynak.

És most hadd mesélek valamit a kezdetekről.

Csecsemőosztály a nevelőkórházamban, néhány hét után kapok egy szobát, ahol a viziten az összes betegről nekem kell referálnom, természetesen sok segítséggel és felügyelettel, de mégiscsak én vagyok a felelős az ott gyógyulókért.

Hatalmas megtiszteltetésnek érzem a feladatot, és a szokásos perfekcionista módomon igyekszem minél tájékozottabb és felkészültebb lenni. Tanulok, olvasok hosszan bele az éjszakába, és nagyon élvezem, amikor egy-egy betegség teljes képe világossá válik előttem.

Bajom leginkább a zárójelentések elkészítésével adódik. Szánok rá időt, megértem, milyen formát kell használni, milyen információkat kell rögzíteni, de a gépeléssel rém lassan haladok és rengeteg hibát követek el.

1979-et írunk, jóval a számítógépes korszak előtt járunk, traktorméretű írógépeken készülnek a hivatalos iratok, több példányban, indigóval, és természetesen a javítási lehetőségek is messze elmaradnak a mai rutin mögött.

Fotó: Péterffy István / Fortepan

Down-kóros kisfiút helyezünk át egy másik intézetbe. Már maga az alapbetegsége szerteágazó, és a vizsgálatok, betegségek, kezelések felsorolása is végtelenül hosszú. Két ujjal pötyögök a gépen, gyakran melléütök, aztán javítok, kihúzok, átírok, s nagy nehezen elkészül egy meglehetősen ronda zárójelentés.

Nézem a „művemet”, és elégedetlen vagyok, hiszen úgy tanultam otthon, ne adjunk ki trehány munkát a kezünkből, de van a muszáj, az pedig jelen esetben az, hogy holnap távoztatjuk a kisfiút, addigra a főnökséggel alá kell még íratni a papírokat.

Késő délután kopogok be Balogh főorvos úrhoz az aláírás végett. Hümmög, a fejét csóválja, nem elégedett, megértem, én sem vagyok az.

Átnézi a leírtakat, és rám néz a szemüvege felett.

– Tartalmilag rendben volnánk, de nem úgy néz ki, ahogy kellene – ezt mondja.

Szégyenkezem.

– Máskor, kérem, ügyeljen jobban, ne ejtsen ennyi hibát.

Veszi a tollát és alákanyarintja a nevét, mintegy jelezve hogy mindezek ellenére elfogadja, amit írtam.

Leforrázva ballagok ki a szobájából. Átnézem a papírt még egyszer, és egyre kevésbe érzem helyénvalónak, hogy ilyet kiadjak a kezemből.

Menni kéne a fiamat összeszedni az óvodában, de nem hagy nyugodni a dolog. Teszek egy próbát, telefonálok, a családom szerencsére a segítségemre siet, ígérik, elhozzák Mócit.

Maradhatok hát tovább a kórházban, és komolyan koncentrálva a leütésekre, amolyan sikítós gépírónő módjára (tudod, aki akkor sikít, ha megleli a megfelelő betűt) megírom még egyszer a zárójelentést.

Tetszetősre sikerül. Boldogan érek haza, és egész este kitart a jó érzés.

Másnap reggel bekopogok a főorvos úrhoz, kezemben az új, csaknem hibátlan példánnyal.

– Mit szeretne? – kérdezi.

Mondom, hogy hoztam aláíratni a zárót.

Elkerekedik a szeme.

– Ezzel tegnap megvoltunk. Ha jól emlékszem, aláírtam, igaz, nem szívesen, amit elém tett.

– Igen, főorvos úr, tudom, de én nem írtam alá, inkább újraírtam az egészet – mondom félve.

Hatalmas dicséretet zsebelek be. És fontos tapasztalatra teszek szert, nevezetesen arra, hogy nem árt, sőt, kifejezetten boldoggá tehet, ha javítod, amit elszúrtál.

Kiemelt kép: Jankó Attila / Fortepan

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.