Poszt ITT

Gyarmati Andrea: Anyut megnevettettem. Ezért lettem úszó

És ehhez csak két helyet kellett javítani ötven méteren.

Néhány hete közönségtalálkozóra, vagy ha úgy tetszik, író-olvasó találkozóra hívtak. Az ilyet az őskorban, amikor még aktívan sportoltam, úgy hívtuk: élménybeszámoló. Amiben benne foglaltatik, hogy az ember elmesélheti, amit megélt, megtapasztalt. Elmondhatja, mi okozott örömet, mi ment nehezen, hol akadtak problémái, és tán a hallgatóság tanul, okul mindebből, szerencsés esetben maguk is kedvet kapnak az adott pályához.

Gurulok hazafelé a kocsival, hiába még csak január, nyugodt, szinte tavaszias az este. Azon gondolkodom, mi volt jó s mi kevésbé a beszélgetésben. Mi az, ami megragadott, ami engem is továbbgondolkodásra késztet.

Akadnak persze visszatérő kérdések, ami néha mulatságos tud lenni. Ahogy az is, hogy igyekszem nem sablonválaszokat adni, vagyis a régi történeteim ugyan nyilván nem változtak, de én azért alakultam, remélem, jó irányba, s bizonyos dolgokat másképpen ítélek meg, mesélek el ma, mint, mondjuk, húszévesen.

A lényeg a kitüntető figyelem, a tapintható szeretet, ami egy-egy ilyen beszélgetésen körülölel.

Már eleve az, hogy kíváncsiak rám, kérdeznek, sőt, ismerik az életemet, hatalmas megtiszteltetés, igyekszem is megbecsülni. Azért ez is benne van abban, miért éri meg élsportolónak lenni.

Amúgy fura szerzet vagyok, tőlem lehet a fel- és lemenőimről, sőt, a családom oldalági rokonairól is informálódni.

Nézzük a kezdeteket, s az ahhoz kapcsolódó velem kapcsolatos sztereotípiákat. Ó, hát persze, könnyű (vagy nehéz) volt a Gyarmati Andreának, ott volt neki a két olimpiai bajnok szülő (aki nyilván rákényszerítette szegény kislányt az úszásra), ráadásul az anyja lett az edzője (nyilván nem is választhatott volna más sportágat magának az a kislány).

De mi is a valóság?

Persze nagyon kicsi koromban megtanítottak mind a négy úszásnemben úszni, amolyan „szégyenszemre nehogy már a mi kislányunk fulladjon bele az uszodába” céllal. Meg persze azért is, mert úszni jó. Úszni, mondom ma, sok évtizeddel az aktív versenyzés befejezése után, a legjobb dolgok egyike. Egy állítólagos görög falfelirat így szól: „Aki nem tud írni, olvasni és úszni, az analfabéta.” Mélyen egyetértek.

A víz úgy bánik veled, ahogy te bánsz vele, ha simogatod, visszasimogat, ha ütöd, visszaüt. Nincs egyetlen olyan másik sportág, ami ilyen harmonikusan mozgat meg mindent úgy, hogy közben nem terhelődnek az ízületeid. (És nehogy már az orvosi rész elsikkadjon: a legjobb és legkomplettebb rehabilitáció a vízben úszással valósítható meg.)

Szóval adva egy kisgyerek bajnok felmenőkkel, akik úgy döntenek, tanuljon meg a kislány úszni, de nem akarunk sportolót belőle. Mozogjon, játsszon a vízben, úgyis olyan, mint egy pöttyös labda, folyton pattog, majd jól elfárad, és nyugton is marad esetleg.

Istennek hála, hagynak játszani, élvezni a vizet. Napi szinten járok az uszodába, nincs benne semmi különleges, hiszen Anyu és Apu is állandóan az uszodában köt ki.

Ám történik néhány esemény, ami a versenyzés felé terel.

A szüleim elválnak. Édesanyám szomorkodik, és ez nem csupán érződik, látható is rajta. Én meg az akkor is elég intenzíven meglévő késztetéssel, nevezetesen a segíteni akarásommal, mindent megtennék, hogy felvidítsam, de nem igazán sikerül.

Aztán jön egy gyerekverseny, ahol kiderül, az egyik kislány lebetegedett, nem tud úszni a váltóban. Édesanyám azt kérdezi: „Tudnál, Anduka, segíteni?” Talán mert ismer és megtapasztalta, hogy nagyon szeretem, ha segíthetek, talán eszébe sem jut a dolog. A csapat bajban van én meg kéznél vagyok, gyerünk.

Szóval váltó egy szóra sem érdemes gyerekversenyen a Margitszigeten, és ez egy életre eldönti a sorsomat.

Harmadikként veszem át a váltót és totál edzetlenül nagy hajrával megnyerjük a versenyt. Felnézek anyura és azt látom, nevet. Boldog és ez annak köszönhető, amit én tettem. Ne legyen tévedés, nem én egyedül győztem, hiszen a váltó csapatverseny, de azért mégiscsak én nyúlok be elsőnek. Zúg a taps. Igaz, csak a szülők és hozzátartozók tapsa, de taps, és nekünk szól. Fantasztikus érzés. Aztán fel lehet állni a dobogóra, ráadásul a győztesnek járó legfelső fokra, amiről tudom, hogy a szüleim is ezen álltak, amikor magyar bajnokságot nyertek. És itt kész, elkapom a „fertőzést”, ami máig tart.

Bejelentem a kedves szülőknek, hogy eldöntöttem, versenyezni akarok és nyerni és csúcsokat javítani és úszni, bármi az ára.

Csendes bólintás a válasz mindkét részről, majd hozzáteszik: „Ezt meg kell beszélnünk még.”

Halálba izgulom magam, míg a Komoly Megbeszélésre néhány nap múlva sor kerül. Láthatóan nincs ellenükre a kívánságom, de közlik a feltételeiket, valamint azt is, hogy mindvégig teljes szívből támogatni fognak.

„Nem mehet a tanulás rovására, ez az első és legfontosabb.” És elmondják azt is, mennyi örömet ad a dolog, de nem titkolják a nehézségeket sem. A fájdalmat, az oxigénhiányt, azt, mi mindenről kell lemondani. Nem érdekel. Csak az, hogy sportoló akarok lenni, és nyerni szeretnék.

És innentől egészen az élsport befejezéséig, sőt, a mai napig ez a mérce. A „minél jobban, minél sikeresebben, minél többet” lesz a vágyott és járható út számomra.

Minden, amit azóta elértem, épp a sportban tanultak miatt néha sokkal egyszerűbben ment, mint másoknak, ugyanakkor a maximalizmus sok kínnal, küszködéssel is jár. Mégis, ha felteszik a kérdést, megéri-e, csak azt mondhatom: nekem nagyon megérte, és biztatok mindenkit, adja meg a lehetőséget a gyerekének egy ilyen élményhez.

Kiemelt kép:  RTL Klub/Sajtóklub

Ajánlott videó

Olvasói sztorik