Radnóti rabbi: Tényleg itt az utolsó pillanat

A minap kijött a legutolsó, legdrámaibb jelentés (mindig az éppen utolsó a legdrámaibb) arról, hogy úgy tíz évünk van, mielőtt a globális felmelegedés okozta pusztítás visszafordíthatatlanná válik: és még több aszály jön és éhínség, hatalmas partszakaszokat nyel el a tenger, fajok tömege hal ki.

A falon, mint Dániel könyvében, megjelent az írás: „Mene, mene, tekel, ufárszin!”

Mi, az emberiség, mérlegre tétettünk és könnyűnek találtattunk. Azaz így nem élhetünk tovább. Szó szerint: nem élhetünk tovább.

A hírt olvasva sokan az esélytelenek nyugalmával legyintünk. Beletörődünk, és már csak abban bízunk, hogy nem a mi életünkben történik meg a tragédia. (És nem a gyermekeinkében, de ha mégis, azt oldják meg ők.)

Vallásos zsidó emberként azonban másként tekintek a világra. Zsidó alapelv, hogy Isten nem teremt rosszat. Azaz végpusztulást sem kódolt bele a teremtésbe. Vagyis kell legyen zsidó megoldás (természetesen sejtem, hogy ezt a cikket nem fogják lefordítani a világ minden nyelvére és nem lesz bestseller sem, de azért meg kell próbálni).

Mentsük meg a világot!

A legutóbbi drámai híradásnak meglett az eredménye. Az, ami mindig: szörnyülködés, Facebook-megosztások és szomorú szmájlik. De aztán jött a következő szenzáció, egy sajtótájékoztató, egy álhír, egy gumicsont, egy celebritás szerelmi nehézségei, és arra zúdítottuk át virtuális, látványos és semmire sem kötelező érzelmeinket.

A kommunikációs technológia nagyszerű dolog és akár az ember kreativitásának, teremtőkészségének megnyilvánulása is lehetne, csakhogy ez sem a felelős cselekvés színhelye lett, éppen ellenkezőleg: teljesen infantilizál bennünket.

Általában is egyre inkább a saját találmányaink rabszolgáivá válunk: ha elromlik a kocsi, ha lemerül a mobiltelefon, akkor az egész napunk szervezhetetlenné válik. Amíg nem találták ki az autót meg a mobilt, lehetett nélküle is élni, ma már, sokaknak, nem lehet – beépítettük az életünkbe a kényelmünk kiszolgálóit. Amitől azt reméltük, szabadabbá tesz minket, egyre inkább kiszolgáltatottá válunk. A saját fogyasztási igényeink, a saját életformánk ejtett fogságba és fenyeget pusztulással bennünket. És nem akarunk, nem tudunk ebből engedni.

És itt jön a képbe Isten és a Tóra.

Már a Biblia elején, a teremtés történetében olvashatjuk, hogy ide juthatunk.

Picit gondoljunk bele, Isten milyen páratlan kockázatot vállalt a teremtéssel. Átadta a kormányrudat ezen a roppant veszélyes terepen az utolsó és legfiatalabb teremtményének: az embernek, akit saját képére és hasonlatosságára teremtett, vagyis saját felelősséggel ruházott fel és a Föld urává tette, kezébe adta a frissen megteremtett világot, „hogy művelje és őrizze” (Mózes I. könyve, 2, 15). (A szöveg metaforikus, erkölcsi tanítása független attól, hogy valaki hisz-e a teremtéstörténetben. Elégséges csak az érinthető és építhető világban hinni ahhoz, hogy erről beszélgetni tudjunk.)

Az ember lett a főnök.

Mi hozzuk a nagy döntéseket, Isten társaként kell formálnunk, alakítanunk a világot, ugyanakkor az is a feladatunk, hogy őrizzük leszármazottaink, élőlénytársaink és a tulajdonos, Isten számára, akinek mindannyian a bérlői vagyunk. Ha elfogadjuk, hogy van, ami végtelenül meghalad bennünket, könnyebb lesz visszafognunk magunkat és erre a jövőben, ha van jövő egyáltalán, nagy szükségünk lesz.

De nehogy félreértsük!

Az Írás szerint nem a technikával van baj, az csodás, isteni adomány. Az Ő képmásai úgy és akkor lehetünk, ha mi is kreatívak, alkotók vagyunk. A világ nincsen kész. A hatodik napon Isten nem mondta ki a mindennapi zárszót, hogy jó, mert az emberre vár, hogy befejezze, jóvá tegye a világot.

A feladatunk kettős. Úgy kell alakítanunk a Földet, hogy közben vigyázunk rá, gondoskodunk róla. És ez az, amiben irtózatos kudarcot vallunk a dolgok mai állása szerint. Isten átadta az Embernek a világot, tudatosan vállalva a kockázatot, hogy a teremtménye akár el is pusztíthatja a művét.

Minden vallási vezetőnek  évtizedek óta erről kéne éjt nappallá téve beszélnie, de a magyar egyházak, azaz mi, a napi politikai- és presztízsharcok közepette, csak szórványosan foglalkozunk ökológiai kérdésekkel. Pedig épp ez az a terep, ahol együtt tudna működni a végső fenyegetettséget előrejelző természettudomány és az emberek millióihoz eljutó vallás. A tudomány leírja a folyamatokat, de a vallás képes világossá és befogadhatóvá tenni, mi az ember dolga mindezzel.

Ma már nyilvánvaló, hogy a bolygó megmenekülése szemléleti, világnézeti kérdés, vagyis a vallások tanításának lehet és legyen is szerepe benne!

Ma, ahogy mi magunk a „munkaerőpiacon”, a természeti erőforrások is áruvá, termékké váltak.

El kell döntenünk, mi az életünk lényege: a birtoklás, az elérés, a fogyasztás, a sebesség? Természetesen nem. Hová kell sietni, amikor minden ember élete éppen ugyanott ér majd véget? A felhalmozás kora lejárt, újra meg kell tanulnunk elengedni, lemondani és lelassulni.

Van abban valami és talán soha nem volt még aktuálisabb, amit híres interjújában az idős Martin Heidegger mondott:

Már csak egy Isten menthet meg minket.

Valami, ami messze túlmutat az ember önközpontúságán, ami a végtelenségével emlékeztet bennünket arra, hogy a mi nemzedékeink előtt is volt és Isten segítségével, talán utánunk is lesz élet.

A teremtés utáni évezredekben meg kellett tanulnunk használni a természetet. Sikerült.

Most meg kell tanulnunk tisztelni, és önmagunkon erőt véve a teremtett világ szolgálatába állni.

Éljünk ezzel az Istentől kapott emberi felelősséggel!

Utószó:

Bevallom, nagyon megijedtem. Már évek óta ijedt vagyok, hiszen gyerekeim vannak. Van mit átgondolnunk. Nekem is van bőven. Most rögtön be kell húznunk a féket. Az pedig, hogy nagyon nem csak rajtunk múlik, hogy a célhoz embermillárdok közös akarata kell, legalább arra jó lehet, hogy megtanítson bennünket imádkozni.

Kiemelt kép: Liu Lei/ Xinhua/ AFP