Nem is olyan régen, három és fél esztendővel ezelőtt, én is hajléktalannak számítottam – társadalmilag. A dolog ugyanis nem azon múlik, hogy van-e lakcímed, vagy egyáltalán papíron elérhető vagy-e valahol. Az otthontalanság olyan emberi állapot, amikor megrendül a létbiztonság, amikor nem az embertől függ a holnapja.
Magyarországon 2017-ben 70 808 embernek nem volt érvényes lakcíme. Ezt az adatot a belügy adta ki a Város Mindenkié civil szervezetnek. Azok számát viszont, akiknek bizonytalan volt a lakhatása már akkor is 100 ezer fölé becsülték.
Nézhetjük a dolgot onnan is, amikor valakinek az életvitele elbizonytalanodik. A 2010-es kormányváltás után fokozatosan erősödött a hajléktalanokkal szembeni türelmetlenség. A magyar parlament 2011-ben törvényt hozott a közterületen való életvitelszerű tartózkodás büntetéséről. Az Alkotmánybíróság ezt a jogszabályt 2012 novemberében alaptörvény-ellenesnek nyilvánította , mondván, az nem egy társadalomra veszélyes cselekményt kriminalizált, hanem egy „élethelyzetet” (erre később az Alkotmánybíróságot meg az alaptörvényt a kormánypárt áthangszerelte). Amúgy 2010-ben a 120 napnál hosszabb ideje adósságát nem fizető háztartások száma is rendkívül magas, mintegy másfél millió volt.
Közéjük tartoztam magam is, lévén az eredeti összeg többszörösére emelkedő devizás lakáshitelem törlesztését képtelen voltam követni. Szóval hol fizettem, hol nem, vagyis állandó bizonytalanságban éltem. Taktikai kapcsolatot tartottam a bankommal, nem igyekeztem eltűnni előle, de bizony húztam az időt. 2013-ra a bank írásos, majd telefonos nyaggatásaiból kiderült, hogy fogy a türelem.
Ekkor dobta be az Orbán-kormány a köztudatba a devizahitelek hatalmi helyzetből való megregulázásának tervét.
Már az ötlet megszületésekor sejthető volt, hogy az erőből ugyan a rendcsinálást célozza, de az eredménye nem lehet univerzális: az emberi életvitel ezerszínű válsága aligha oldható meg egyetlen tollvonással. Utóbb tapasztalhattuk, a kormány vigyázott, hogy a kecske is jól lakjon meg a káposzta is megmaradjon: húztak egy vonalat, olyan átváltási árfolyamot találtak ki, amit a bankok, ha összeszorított fogakkal is, de elfogadnak, a lakosokkal meg közölték, tetszik vagy sem, ez van.
Később jutott el a tudatunkig, hogy a kormánytaktikának miért jött jól ez a regulázás: kiderült, hogy a pénzügyi bűvészmutatvánnyal több százmilliárdos bevételtöbblethez jutott az állam a Magyar Nemzeti Bankon keresztül, miután kikötötte, hogy a bankok a devizahitelek kiváltására csakis az MNB-től vásárolhatnak devizát, aktuálisan japán jent, eurót vagy svájci frankot, méghozzá napi árfolyamon. Az MNB főnöke pedig az így generált árfolyamnyereséget alapítványokba tolta, majd azokon keresztül forgatta a piacon, például ingatlanba vagy műtárgyakba fektetve.
(MTI Fotó: Ujvári Sándor)
De vissza a hajléktalansághoz. A devizahitel megszüntetésével nem csináltak egyebet, mint a devizaadósok talpa alól végleg kihúzták a talajt. Hiszen a döntéssel, a törvény erejével végleg elindították a kötelező elszámoltatást a lakáshitelpiacon, vagyis több tízezer családdal közölték, úgy meg lesztek mentve, hogy attól kódultok. Vagy fizettek, vagy mehettek amerre láttok.
Ezzel jött el végleg az előremenekülés kényszere. Biztos voltam benne, hogy amennyiben a bankom akarja eladni a lakásomat a fejem fölül, nem a piac törvénye fog működni, hanem a piaci uzsorakényszeré: vagyis a lakásomat olyan áron adja el a pénzintézet, melyen a leggyorsabban a pénzéhez juthat. (Számos keserű példa zajlott később a szemem előtt: egy rokonom panellakását jócskán a piaci ár alatt értékesítette a hitelező bank.)
Ugye nem szükséges magyarázni, hogy mindezzel a devizahitelesek hontalanság érzetét erősítették. Eldöntöttem hát, hogy nem adom magam olcsón. Hirdetni kezdtem a lakásomat jóval az akkori piaci ár fölött. Majdnem egy évig tartott a féllábas állapot, de akkor jelentkezett egy vevő, aki hajlandó volt megfizetni az általam szabott, akkor magasnak tűnő vételárat. (Azóta a környékbeli ingatlanok piaci ára legalább 50 százalékkal növekedett.)
Persze több mint egy éven át bizonytalanságban éltünk. Először is azért, mert fogalmunk nem volt, mekkora összeget akar a bank. Bár bejelentettem az önálló eladási szándékomat, a pénzintézet nem adta át az ügyemet az elszámoló részlegének. Így hiába kérdeztem, mennyi az annyi (pedig már megszületett a devizahiteleket forintosító törvény), bizonytalanságban tartottak. Amint a vevővel ügyvéd előtt megkötöttük az adásvételi szerződést, benyújtottam az igényünket a végelszámolásra, de miután fogalmunk nem volt arról, hogy a bank mennyi pénzt követel tőlünk, továbbra is félelemben éltünk.
Még abban sem lehettünk biztosak, hogy a lakás vételára elég lesz-e a hitelkiváltásra.
A lakáseladás már önmagában ránk feszítette a sorsunkat: otthontalanok, hajléktalanok vagyunk! Valójában ez az állapot – ahogy utaltam is rá – évek óta a fejünk fölött lebegett. Azóta, hogy a devizaárfolyam nekilódult, amire az új nomenklatúra még rá is dolgozott: hiszen előre bejelentették, hogy az árfolyamgátakat felszabadítják. Eljött a 300 forintnál magasabb euróárfolyam fenyegetése, amivel leginkább az állam járt jól.
Eltelt közel egy hónap, hogy benyújtottuk bankunknak a lakáseladásunk szándékát, és a válasz csak nem akart megérkezni. Lebegtettek minket. Végül az ügyvédünk közbenjárásával, kapcsolataival megérkezett az adósságelszámolás jelzése.
A hitel törlesztésére ugyan elegendő volt a pénzünk, de ami maradt kevés volt ahhoz, hogy valahol otthont teremtsünk. Tehát bevásároltuk magunkat a hajléktalanságba! Az árfolyamérték garantálta, hogy a kivéreztetett adósok ne járhassanak jól. Nem akadt konstrukció, melyben a hajdani adósból békés polgár születhetett volna.
A játszma utolsó fejezete azzal kezdődött, hogy a bankkal megegyeztünk az adósságbefizetés dátumában. Én óvatosságból előző nap bementem a bankfiókba egyeztetni: az ügyintéző a kérésemre telefonon tisztázta a háttércsoporttal, hogy 9 órára kiszámolják a napi árfolyamon a tartozás pontos forintösszegét, azt a bankfiókban hivatalosan, lepapírozva közlik velünk. És ekkor én szólhatok a vevőink ügyvédjének, hogy utalhatják a pénzt a banknak, a maradványt pedig nekem. És kész, könnyek közt örökre elválunk, a bank meg én.
A következő napon pontban kilenckor a bankfiókban ültem. Az ügyintéző jelzett, s hívta telefonon a háttércsoportot a hiteltartozás pontos összegéért. De jött a hír, még nincs kész a számítás. Tizenegykor végre közölték a pontos összeget, én pedig riasztottam az ügyvédet.
A hideg zuhany másnap ért, amikor bementem a zálogjog törlésének igazolásáért. A bank közölte, nem adja ki a törlési engedélyt, míg be nem fizetek további ötvenvalahányezer forintot. Hogy mért? Mert az utalásunk előző nap 12 óra után érkezett meg, és akkorra már nőtt a japán jen árfolyama.
Nem volt apelláta. Nem számított, hogy ott voltam az egyeztetett 9 órára. Ha szabadulni akarok, perkáljak.
Eztán fél éven át ismerősöknél, az ő jóindulatuknak köszönhetően húztuk meg magunkat.
Ki a hontalan e hazában?!
Kiemelt képünk illusztráció: MTVA/Bizományosi: Faludi Imre
