Poszt ITT
Group of people working out in gym, using rowing machines

Gyarmati Andrea: Konditerembe járni jó!

Gyarmati Andrea
Gyarmati Andrea

Úszó-dokinéni. 2018. 05. 05. 10:00

Ott még a pontatlan hátizomgyakorlatból is kinőhet egy barátság.
Korábban a témában:

1975 májusában abbahagytam a versenyszerű sportolást. Épp huszonegy éves voltam.

A mai fejemmel bőven belefért volna még akár két olimpia, vagyis nyolc év az életembe, de akkor másképp gondoltam. És másképp gondolta a fiam is, mert pont 1975 májusában jelentkezett, hogy meg akar születni. Nem is volt kérdés, hogy mit választok, és jól döntöttem.

A sport azonban, ha nem is élsportolói szinten, része maradt az életemnek.

Imádok, mindig is imádtam úszni, lebegni a vízen és edzeni is, bármilyen furán hangzik ez. Sokszor hallottam, sokat és sokan mondták, te szegény, mennyi mindent feláldoztál a sportért. Ezt sohasem éreztem.Néhány napja olvastam valamit, ami akár magyarázatnak is megteszi ezzel az érzéssel kapcsolatban.

Nem vagyunk egyformák. Van, aki szereti a kihívásokat és van, aki nem. Van, aki nyitott a lehetőségekre, és van, aki nem. Van, akinek felcsillan a szeme, ha extra terhelés alá kerül, és van, aki lemerevedik ettől.

Nyilván számít ebből a szempontból a genetika is, ám állítólag tény, hogy mindnyájunkban van egy természetes hajlandóság az energiatakarékos üzemmódra, vagyis általában a legegyszerűbb megoldást választjuk egy-egy probléma megoldásánál, nem mozdulunk ki a komfortzónánkból mindaddig, míg ki nem derül, hogy bizony érdemes kimozdulni belőle.

A sport azonban kimozdít és elrepít nem várt, járatlan utakra. Mert találsz egy célt, ami motivál. És a motiváció az az erő, mely segít kitolni a komfortzónád határait és segít túljutni a nehéz pillanatokon.

Az a versenyúszó, aki szereti a vizet és élvezi a mozgást, az edzéseken naponta sok ezer métert úszik, erősen motivált… ám az első csobbanás hajnalban (és minden hajnalban!), hát… azon valahogy túl kell jutni.

Woman swimming underwater
Fotó: Frédéric Cirou / Altopress / AFP

Nos, ami a lényeg, még ha szereted és élvezed is, amit csinálsz, nem kevés ellenállást kell legyőznöd magadban, akár naponta.

Mindez igaz az élsportra, de hogyan van tovább? Mi az, ami valakit ott tart, illetve nem ereszt a sporthoz való hozzáállásból akkor sem, amikor már bőven abbahagyta a versenyzést? Szerintem az a jó érzés, amit a mozgás generál.

Egy szó, mint száz, sose hagytam abba a sportolást, és az is igaz, legjobban ma is úszni szeretek, ám néha egyéb szempontokat is figyelembe kell venni.

Többek között azt, hogy rájöttem, ha lemegyek az uszodába és mondjuk úszkálok háromezer métert, vagyis ellibegek a vízben, mint egy plankton, nem történik semmi. Nemcsak nem leszek izmosabb vagy fittebb, hanem úgy érzem, azt mondja a szervezetem: oké, úsztál egy keveset, de hol a hiányzó tízezer méter? (A napi átlag ugyanis alapozáskor tíz-tizenháromezer méter volt már annak idején is, úgy tudom, ma sem úsznak többet.)

Tehát kitaláltam, mi az, ami jót tesz nekem, és még szeretem is. Így kezdtem el viszonylag tudatosan kondizni és futni meg callaneticsezni. Belepróbáltam a teniszezésbe is, amiben, mondhatni, nem jeleskedtem. Talán majd elmesélem egyszer, miért is nem sikerült ez nekem. A kondizást azonban már versenyzőként is nagyon szerettem, igaz, akkor még tornának hívtuk az erősítő szárazföldi edzéseket.

Szóval kondizom, vagyis edzőterembe járok lelkesen. A hely jó. Közel a munkahelyemhez és jó a társaság is. Ez is számít. Bár nem beszélgetünk sokat, de vannak, ha nem is közeli, de azért barátaim a teremből.

Ha valamiért néhány nap kimarad, kedvesen közlik, amikor lemegyek, hogy hiányoztam. Jólesik.

Mert, és látod, ez is milyen vicces, ha csinálom, akkor nekem az mindennapi elfoglaltságot jelent. Vagyis inkább úgy mondanám, mindennapi örömet.

Néha azonban nem vagyok csúcsformában, és az is előfordul, hogy szabálytalanul csinálok egy-egy gyakorlatot.

Ülök a hátizomgépnél, és érzem, fárasztó volt a mai nap. Húzom lefele a súlyt, de nem úgy, ahogy a leghatékonyabb, amikor mellém áll valaki.

Jó külsejű, izmos. Látszik rajta, hogy sportol, akár élsportoló is lehet.

Trainer working with woman in gym

– Ez így nem lesz jó – mondja –, így nem fogsz megerősödni.

Tudom, jogos a kritika, akár bólinthatnék is, de belém bújik a kisördög. Igaz, feleannyi idős sincs talán, mint én, és az is igaz, pontosan tudtam régen is, és tudom ma is, mondhatni zsigeri szinten, miképpen kell a hátizmunkat erősíteni, de épp rosszalkodni támad kedvem. Már mondanám is, hogy „megmutatnád, hogyan csináljam?”, de megszólal:

– Megmutatom neked, hogyan csináld.

És tökéletesen elmagyarázza, mit és miért kell. Hogy dőljek előre és húzzam ki a hátam, és ne rángassam a súlyt. Bólintok, megköszönöm és végrehajtok egy tökéletes gyakorlatsort.

– Ügyes vagy – mondja –, csak szólj, ha valamit nem tudsz, szívesen segítek.

Bólintok, hogy oké, rámosolygok.

Mindenki csinálja tovább a maga aznapi penzumát.

Mert bármennyire úgynevezett hobbisport, edzésterv nélkül nem megy. Nekem legalábbis biztosan nem.

Megyek zuhanyozni, öltözni, épp jövök kifelé a kulccsal meg a törülközővel, látom, ott áll a pultnál, és nagyon zavarban van.

– Szeretnék bocsánatot kérni – mondja erősen kerülve a teremben egyébként szokásos tegeződést, de nem is magázva.

Nézek rá értetlenül, hiszen nincs miért bocsánatot kérni.

– Hogy én mekkora barom vagyok, hogy az egyik nagy bajnokunknak magyarázom el a hátizomgyakorlatot, ne haragudj… Amúgy tegeződhetünk? – kérdezi.

– Persze, és egyébként  abszolút igazad volt… tehát köszönöm, és egyébként sincs rám írva, hogy… szóval nincs rám írva semmi.

Azóta is jóban vagyunk.

 

Kiemelt kép: Cultura Creative / AFP 

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.