Az ofőm miatt kezdtem kijárni vigasztalni a Keletibe. Azzal akasztottam ki a tanárt, hogy felvetettem, hívjunk meg egy költőt magyar órára, elemezze a saját versét, hátha közelebb kerülünk ahhoz, hogy mit akart mondani, mi szakadt ki belőle, mert így csak tippelgetünk, és a tanárnő dönti el, melyik a jó verzió, mintha több tudása lenne az igazságról, mint egy random gimnazistának.
Erre azt vágta a fejemhez, el nem tudja képzelni, hogy bármi olyasmit csináljak az életben, ami használ a világnak, az országnak, vagy legalább a családomnak, csak kötözködöm, okoskodom, vihogok, mulatok, úgymond élek, és ha már semmi, de tényleg semmi értelme a létezésemnek, legalább találjak ki valamit, bármit, tudom is én, húzzak ki a Keletibe, és vigasztaljam a vonatukat lekésőket.
És én lepődtem meg a legjobban, hogy örömöm telt benne. Hamar megtanultam szolidaritást mutatni, együttlétet üzenni, jó, az elején bénáztam, kezdő vigasztalóként túljátszottam a szerepemet. Tán másodszor voltam kint, amikor egy tizenhat körüli, velem egykorú gyerek lekéste a Szobra tartó zónázót. Láttam, kivan a srác, kezében piros rózsával a csajához indulhatott. aztán térdre estem, a vádlijánál átnyaláboltam, sírtam, énekeltem neki. Ő meg bámult, mint normális ember az elmebetegre, fintorgott kicsit, a lábával odébb lökött, elsétált.
Aztán hamar elsajátítottam a megfelelő reakciókat. Olykor a számat kellett beharapni, a fejemet lehajtani, a combomat csapkodni. Máskor futottam az emberrel a vonat felé, szaladtunk még akkor is, amikor az már haladt, nyargaltam mellette, hogy ne legyen egyedül a reménytelen úton, ne érezze a lemaradás kozmikus magányát.
Sokan ugyanis szándékosan késik le a vonatot, csak hogy sose érjenek oda, ahová vágynak. Ezek az emberek szeretnek szenvedni, szomorkodni. Még én is megszerettem kicsit az érzést. Azt, amikor állsz a peronvégen, a vonat gyorsulva zakatol, távolodik, te meg nézed, nézed, ahogy egyre kisebb, nyoma sincs már, tűnik bele a távolságba, s vele távolodik a célod.
E viselkedés magyarázatát Karcsi bácsitól tudtam meg. Ő minden péntek este a hatkor Egerbe induló sebesvonatot késte le. Szépen, komótosan. Másodpercre pontosan úgy érkezett, hogy az aluljáró szintjén, amikor fellép az első lépcsőfokra, hallja, ahogy bemondják, hogy a szerelvény azonnal indul, kérjük, fejezzék be a felszállást. Karcsi bácsi szaladni, ugye, már nem tud, botjával lassan halad felfelé, hiába.
Karcsi bácsi sosem csapkod, sosem ideges, csak sóhajt egyet, s odasétált a peron végén rendelő pofához, aki itt a piros, hol a pirost játszik a jelentkezőkkel. Mindig ugyanaz a forgatókönyv. Az első két menetet Karcsi bácsi nyeri, a pofa erre felajánlja a dupla vagy semmit, Karcsi bácsi elfogadja, a pofa pedig megnyeri a harmadik kört. Csal, persze, hogy csal, de sosem fejtettem meg, hogyan. Mindenesetre Karcsi bácsi tudomásul veszi a bukót és távozik.
Őt sose vigasztaltam, ahhoz túl sok méltóságot hordoztak a lekésései. Megszólítani is csak egyszer mertem, kérdeztem, miért kési le mindig a vonatot és és miért mindig a harmadik kör után száll ki, vesztőben, miért nem lép le a második győzelmekor, zsebében a pénzzel.
Mosolygott, azt mondta, És akkor még visszakérdeztem, hogy ez azt jelenti-e, hogy direkt kési le a vonatot, direkt veszíti el a pénzét, de akkor már csak annyit szólt: mindig döntünk.
Ahogy elléptem Karcsi bácsi mellől, éreztem, eztán nem tudom vigasztalni az embereket, pedig szuper kuncsaft érkezett, a Bécsbe tartó járatot késte le egy negyvenes nő, de már nem érdekelt, hazakullogtam.
Néhány verssor zakatolt körbe a fejemben. Géphez ültem, a neten email-címet kerestem Juhász Ferenchez, és megírtam neki, hogy diák vagyok, és nagyon, nagyon szeretném, ha bejönne magyar órára, az osztályunkba, és elárulná, mire gondolt egészen pontosan, amikor azt írta: „Szívem az égre feszítve látja sorsát: / mint óriás szines agyvelő, / villany-térkép vibrál fölöttem: / Magyarország.”
Elküldtem a levelet, nem szóltam róla senkinek, csak vártam, vártam, vártam a választ.
Nagysokára tudtam meg, hogy elkéstem.
(Kiemelt kép: MTI / Czimbal Gyula)
