Amikor két éve Észak-Koreában jártam, első este a főváros egyetlen (!) működő hotelének az előterében megismerkedtem a hibbant kanadaival.
A velem egyidős férfi csillogó szemmel beszélt arról, hogy az ország csodálatos, ő most éppen a stábjával azért van itt, mert a párt megrendelésére propagandafilmet forgat az országról, hogy az addigi évente 3-4 ezer beutazó helyet egymillió érkezzen az országba. Egymillió. Te jó ég!
Ez a kanadai nyilvánvalóan nem volt az eszénél, átmosták az agyát. Egy hosszas pszichiátriai kezelés segíthetne rajta. Nyilván azért jött ide, mert itt még labdába rúghat. És önnön sikere vakká tette, nem néz se jobbra, se balra, örül, hogy őt végre kiemelték, ez nyilván korábbi életében nem volt így. Most a partvonalról helyzetbe került, ezáltal süket és vak lett a valóságra.
Sokan tesznek így, ha hatalom kerül a kezükbe. Zavaros fejű zsarnokokat nevel ki a kisebbségi érzés, ami gyakran a grandiozitással palástolja magát. Hatalmas épületekkel, státuszszimbólumokkal takarózik az ilyen ember (és az általa kiépített rendszer), Észak-Koreában (is) virágzanak az állami beruházások, sok szép stadionnal ajándékozta meg a Kedves Vezető a népét. A népét, az istenadta népét. Az éhezőket. A tönkrementeket.
És hivatalos számokat nem ad ki az ország a halottakról, ám a félistenként tisztelt vezető vadi új sípályájáról keringenek a felvételek. Ahol a szívem szakadt, mikor láttam, hogy nézik a szendvicsemet a beesett arcú, sebes arcú gyerekek. Ahol gebék túrják a földet, ahol középkori módszerekkel próbálják megtermelni a betevő falatot. És ahol közben mindenhol hatalmas képernyőkön ordít és csillog az állami propaganda. Hogy éljen a Szeretett Vezetőnk! Éljen sokáig. A mennyei paradicsom, ahol élünk! A világ irigykedik ránk.
Kimnek saját popbandája van, Kim azt ölet meg és azt raboltat el, akit csak akar, Kim azt sittel le, akit csak kinéz magának. Kim imádja Miki egeret. Kim koncentrációs táborokat működtet. Kimnél tök oké a halálbüntetés. Ha meghal az ökröd, kivégeznek. Mert egy ökör élete egy emberéletet ér. Kim bíróság elé állíttat, ha egy újságba becsomagolod a szendvicsedet. Mert ezzel meggyalázod a vezetőd képét. Ő ugyanis minden oldalon ott van. Kimnek rendben van, hogy az ipari városokban (Hamhungban még kaptunk a három „kísérőnk” mellé kopókat) nincs légtisztítás. Hogy mikor megkérdezem, hogy nem betegednek-e meg ebben a szörnyű környezetben a munkások, az a válasz, hogy születik elég gyerek. Láttam a marmonkannás tömeget. Láttam az út szélén üvöltő, embernek alig kinéző nőt, hátán a sebes testű gyermekével. Láttam a vidéket. A félelmet. A terrort. A beletörődést. A mindenhol jelen lévő katonaságot. A hatalmas szobrok árnyékában a terrort és a nyomort. És persze én is láttam a katonai elitnek fenntartott kaszinókat, aludtam a pártüdülőben (többen is), voltam a boltokban, ahol az éhező tömegekkel ellentétben a legfinomabb svájci csokit és a legjobb piákat lehetett beszerezni. És láttam az ablak nélküli sivár házakat. A szánalmas viskókat, ahol nehéz lehet kibírni a kemény telet. Többször kaptam sírógörcsöt az ottlétem alatt. Hogy a világ tűri ezt. Hogy embereket, huszonhárom millió embert ember alatti szinten tartsanak, propaganda által átmosott aggyal. Rettegésben, remény nélkül. Míg egy nagyon szűk réteg üli a torát.
Erre helyre ment Edvin Marton. Aki vagy végtelenül cinikus (pénzért ugye mindent, és ezek a lépések, a megvett előadók és megvett nyilatkozatok Észak-Korea útját kövezik ki a pokolba, azaz bocsánat, az egymillió turista felé vezető útra), vagy egy utolsó féreg, aki ránt egyet a vállán és kedvvel aláz meg 23 millió szenvedő embert. Vagy vak, aki beszopja az elé tárt képet, a csillogást, a turista szigeteket, a tündéri Keszongot, stb… – a diktatúrák kedvvel mutatnak hamis képet, de aki nem teljesen imbecillis, átlát a szitán, vagy egyszerűen egy szerencsétlen kapálózó hülye, akinek már fogalma nincsen arról, hol a határ, mindenre képes, csak hogy szó legyen róla. Aki egy embertelen diktátort szórakoztat, aki egy gyilkos gépezet kozmetikázásában részt vesz, az a legalja ember. Szégyellje magát!
