Azt vallotta, hogy élet megnyerhetetlen, a fradistaság meg adott. Utóbbi számomra nem annyira egyértelmű, mint az, hogy sokszor eszembe jut. Szerdán este is.
Apropó Fradi. Engem úgy neveltek, hogy az ember fradista. Nem is nevelés ez, hanem valami nagyon magától értődő, egyszerű dolog, az ember úgy fradista, ahogy a nap süt vagy a fű nő. Ebből egyébként nem vontuk le azt a következtetést, hogy aki nem fradista, az nem ember, ahogy azt a szigorú logika vagy hülyeség megkövetelte volna.
Nem tudom, mit írt volna Esterházy Péter a Fradi BL meccséről, csak sejtem, hiszen egyszer már Kispest-drukker lett, amikor az öccse ott focizott. Akkor odahúzott a szíve. Annak meg nem lehet parancsolni.
Az Egy kékharisnya feljegyzéseiből tudom azt is, hogy a jelennel igazságtalanok vagyunk. Tudom, de mégis.
Ennél lejjebb, ezt alulmúlni talán már tényleg nem lehet. (…) Ennyi baljóból talán az következnék, hogy dőljünk kardunkba. Vagy eztán labdát lábbal már soha ne érintsünk. Hogy hát ha így, akkor legyen ennek vége, fejezzük be.
Esterházy Péter szövegeit bármely dologhoz tudom kötni. A focihoz, a politikához, a kultúrához. Bármely csapatjátékhoz. Ez olykor nehéz, de egy Fradi-meccs nézése közben életmentő.
A futball csapatjáték. De magunkra vagyunk hagyatva. Senkire sem lehet számítani, csak magunkra. Megszoktuk, hogy a fejünk fölött döntsenek, egyáltalán, hogy van valami „fönt”, ahol a komoly dolgok eldőlnek. Nincs, kérem, ilyen fönt, s szembe kell nézni avval a koronként nevetséges ténnyel, hogy e komoly dolgok mi vagyunk, mi magunk dőlünk el. Ez a helyzet, ez a szabadság tétje.
Tudom, ha élne se kajabálná most, hogy minden bele, mert nem volt az a kajabálós fajta. Csak halkan mondaná: mindent bele. Azt remélte ugyanis, legalább az unokái lássanak jó csapatokat, hajtást, játékot.
Addig is mindenféle dolog fog velünk megesni, jó, rossz, és főként közepes. De tudjuk, tudhatjuk, hogy a dolgok rajtunk múlnak. Egyébiránt pediglen hajrá Fradi! Valamint hajrá Csillaghegy! És így tovább.
És így tovább, a kékharisnyáktól a sportszárig.
