Szia, Péter!
Emlékszel, hogy réges-régen, amikor még Alkotmányunk volt, és nem volt az MTV MTVA, volt egy közös műsorunk? Igen, az Élesben. Neuman Gábor kezei alatt eredetileg négy dolgoztunk képernyősként – Alberttel, Szombathyval – ebben az alapvetően közéleti témákat trancsírozó, élő lebonyolítású, közönség előtt zajló, a délután és a koraeste leshatárán jelentkező műsorban. Nem sok vizet zavartunk. Mérsékelten politizáltunk, nem voltunk oknyomozó újságírók, és az időpont miatt a fiatal lányok sem nálunk mutatták meg bájaikat. Nem rólunk szóltak a címlapok, mégis – talán a kiszámíthatatlanságunk okán – egyre növekvő gyanakvással figyelt bennünket a televíziós vezetés, amely egyetlenegyszer tisztelte meg a stábot jelenlétével, igen, amikor Dobos Menyhért rövid kritikai elemzés után személyi változást jelentett be nem sokkal azt követően, hogy a felelős szerkesztő jelentős mennyiségű izzadságot törölt le homlokáról, amikor bejelentette: megint megmentette az Élesbent. Utána közvetlenül hogy a frászkunyhóba ne ért volna hidegzuhanyként a lelátogató főnök ezzel szögesen ellentétes dumája?
Én, ismersz, a kíváncsiságom miatt sokat forgolódom, mert látni akarom, hogy az élmények hasonlóan vagy eltérően hatnak-e a rám és a környezetemre, de szélkakasként, ezerrel, csak egyszer pörögtem.
Akkor.
Emlékszel, hogy miközben Dobos alapvetően engem tűzött tollhegyre, az én tevékenységemmel volt elégedetlen, engem akart lecserélni Szenes Andreára, közben úgy intézte hozzám a szavait, hogy Obersovszky Úrnak szólított? Először azért néztem hátra, hogy más mit érzékel, majd oldalra, hogy nem volna-e kedvetek felvilágosítania a nyilvánvaló tévedésbe esett főnökünket? Hogy azért nem akartátok megzavarni, mert nem volt hozzá kedvetek, vagy mulatságosnak tartottátok a szituációt, nem tudom. Én mindenesetre, amikor befejezte Dobos a mondókáját, felálltam és bemutatkoztam.
A történetnek hamar híre ment, és az intézményben hetekig két Obersovszkyt tartottak számon. A folyosókon, a büfében engem is a Te neveden szólítottak. Nehezen tértem napirendre a történtek felett, de azzal nyugtattál, hogy soha ne legyen ennél nagyobb bajom.
Emlékszel, amikor megpróbáltam viszonozni kedves gesztusod, és meghívtalak az Echo televízióba, ahol a botránykönyved utóhatását szerettem volna csillapítani, hogy végre leszálljanak rólad, hogy túlléphess rajta, mert az fenyegetett, hogy műveddel a szakmából is kiírtad magad? Örülök, hogy ez olyannyira sikerült, hogy egy ideig mindketten a Thököly úton dolgozhattunk.
Aztán ismét elsodort minket egymás mellől az élet. Kár, hogy nem írtál még egy botránykönyvet, mert akkor arról is beszélgethettünk volna. Immáron a rádióműsoromban.
Tudod, más miatt, nem akartalak zavarni. Akkor viszont valószínűleg sok más témát is szóba hoztam volna: igen, azt, meg persze amazt, meg emezt is, de legfőképpen, hogy sokat köhögsz, kevesebbet dohányozhatnál.
Péter, Isten áldjon!
