Poszt ITT

Nagy Bandó András: Most mi jövünk

Nagy Bandó András
Nagy Bandó András

2015. 05. 08. 14:24

Kedves Kerényi úr, sorolja már föl név szerint, kiket takar ez a „mi", hogy tiszta legyen az eléggé elmaszatolt kép!

A legnagyobb teremben fogjuk bemutatni a legfrissebb Magyar (Pitypang) Krónikát! Pénz nem számít, dől, mint a Pisai Ferdetorony, az előtérben legyenek még pótszékek, és szereljenek föl még pár csillárt, hogy azokon is lóghassanak, az mindig jó fotótéma…

Az ember valahogy így képzeli el Kerényi Imre teremfoglalását a Könyvfesztiválra, és ha nem így történt, akkor is ez lehetett a lényege. Hogy végül mindössze öten gubbasztottak a teremben, nemcsak a közönyt és az érdektelenséget mutatja, de azt is, hogy idő múltán, a Fidesz népszerűségének csökkenésével együtt és párhozamosan egyre kevesebben fogadják be, teszik magukévá, és mind kevesebben tartják fontosnak, hogy akárcsak jelenlétükkel is támogassák a propagandát hordozó kiadványokat, brossúrákat, a Pitypanghoz hasonló krónikákat.

Kerényi Imre (Array)Forrás: Irodalmijelen.hu

Pár éve is döbbenetes és visszataszító volt, amikor az irodalom, a könyv ünnepén Orbán Viktor dedikálta a róla írt könyvet a sort álló rajongóinak. Még inkább tragikus volt, hogy a könyvet már birtoklók rögtön a skalp begyűjtése után szedelőzködtek és hazafelé indultak. Számukra ez a könyv volt A Könyv, a Biblia, a Korán, benne az ő istenükkel, ezért jöttek ki a Vörösmarty térre, és mivel az már megvolt, a többi szépirodalmi kiadványt maguk mögött hagyhatták, mint kutya a Szaharát.

Kerényinél önteltebb kulturális izét, mi a fenét, ki a túrót keveset láttam, bár az utóbbi években effélékből akadt bőven, néhanap túl is tengtek, maradtak máig is, még ha a vesztüket érezve egyszer-egyszer szelídebbre és szolidabbra veszik is a figurát.

Az élet minden területéről maradtak ránk kitörölhetetlen, feledhetetlen mondatok. A kabaréban Salamon Béla bácsi emlékezetes mondata a „Ha én egyszer kinyitom a számat!…” Az átkosban Marosán Györgyé, a mi „példapékünké” a „Nem a zsemle kicsi, hanem a szátok nagy!” Kádár Jánosé „A krumplileves az legyen krumplileves.” Antall Józsefé: „Tetszettek volna megnyerni a választásokat!” Ilyen nagyságok mellé tolta föl magát Kerényi Imre, amikor az emlékezetes buzizós szövege mellé pökhendien odalökte az értelmiség, a kultúra jövőjét kikarózó mondatát is, jelesül, hogy „Most mi jövünk!”
Tudtuk, tudható volt, kik azok a mi, de ha tesszük a hülyét, és rákérdezünk, kik azok a mi, ugyan, kedves Kerényi úr, sorolja már föl név szerint, kiket takar ez a „mi”, hogy tiszta legyen az eléggé elmaszatolt kép, döbbenetes választ kapnánk, ha egyáltalán.

Kerényi Imre (Array)Fotó: Neményi Márton

A „mi jövünk”-nek olyan művészeket, írókat, költőket és ki tudja még kiket kell takarnia, akik mellőzöttek voltak, életükben lehettek bármilyen tehetségesek, nem kaptak díjakat, kitüntetéseket, más se jutott nekik, csak a társadalom megvetése, és fél évszázadon keresztül hiába bontogatták tehetségüket, észre sem vették őket, sőt, tehetségtelen mucsainak tartották őket, és hagyták, hogy egzisztenciálisan tönkremenjenek, egyáltalán: húzzanak el a szellem világából, mert csak rontják a levegőt. Tudjuk: nem így volt. Bárhonnan jött, akárhol tűnt föl egy tehetség, nem söpörték félre. A tehetség kiharcolta magának az őt megillető helyet.

Popper Péter írta le az egyik zseniális írásában, épp a fideszes fiúkat kérdezve: „Mit gondoltok, hogy a tehetség egy másik hajóval érkezik?” Bármikor föltehető ez a kérdés, amikor olyanokról esik szó, akik a tehetségtelenségüket párt vagy kormánytámogatással szeretnék tehetséggé nemesíteni.

A tehetség vulkáni erővel tör föl. Nincs az az erő, mely visszatarthatná, lefojthatná, ezt mindenki tudja, aki látott már karón tehetséget, vagy benne is tehetség buzog. A tehetséges művészt, írót, költőt a rajongók, a közönség és az olvasók vállukon hordják, ezt is tudjuk, és ha egy hatalom perifériára kényszerítené, akkor ott csillogna, ott mutatná meg magát. A közönség utánamenne, és ha egy írót vagy költőt betiltanának, akkor kézírással terjesztenék a gondolatait, írásait, verseit, és kivárnák azt a napot, amikor végre újra nyomtatásban is olvasható lehetne.

A „mi jövünk” persze évek óta valós fenyegetés, úgy van bizony, ahogy Kerényi mondotta: a fideszes polgármesterek vezetése alatt álló településeken évek óta persona non grata, nem kívánatos és gyűlölt, megvetett személy, művész, előadó, író, költő, hazaáruló, zsebmagyar, személyigazolvány-magyar, aki nem szolgálja (pénzért akár!) a regnáló kormánykoalíciót, és szó szerint kiéheztetik, kivéreztetik, tönkreteszik őt és vele együtt családját, akit gázsiból, tiszteletdíjból vagy honoráriumból szeretne eltartani, függetlenül attól, hogy azokon a településeken is volna rá igény, ahogy a viccből ismerjük a mondást.

Mert a fideszes győzelem, a fideszes városvezetés nem azt jelenti, hogy az adott településeken nem élhetnek, nem lakhatnak más elveket képviselő polgárok, emberek, lakosok, etc. Tudnia kéne a végzetesen deformált városvezetőnek, hogy az egész várost vezeti, nem csupán a település Fideszhez hű lakosságát, azokat is, akik ellenzékinek vallják magukat, és azokat is, akik szarnak a politikára, választásokra sem mennek el, és azokat is, akik azt se tudják, hogy ki a település polgármestere. Maradjunk abban, ez még az átkosban sem történhetett meg, sőt: egykor a csöndes ellenzékinek is nyugodtan mondható népművelők épp azokat hívták meg, épp azokat léptették föl, akik, ha nem is haraptak (nem haraphattak, fölpakolták nekik a szájkosarat!), de legalább ugattak.

Hogy kik azok a „mi”, lassacskán megtudhattuk a nagy díjesőkben, kitüntetés-zuhatagokban, megbízásözönökben, és még csak azt sem mondom, hogy nem akadtak közöttük tehetséges emberek. Akadtak, és helyes, hogy díjazták, kitüntették őket. De az igenis elképesztő, hogy évek óta csak a kormányhoz közeli csókosok a tehetségesek és kitüntetésre alkalmas művészek, nagy magyarok, hazafiak és tisztességesek. Ráadásul, és ez is tudható és nyomon követhető, a tehetségtelen vagy kevésbé tehetséges embert nem tesz tehetségesebbé egy díj vagy kitüntetés.

Kerényi Imre (Array)Fotó: Neményi Márton

Semmi kárörömöt nem éreztem az ötfős társaságot látva a hatalmas, székekkel telepakolt teremben. Inkább szánalmat. „Most mi jövünk!”, hallottam újra és újra Kerényi öntelt szavait, és arra gondoltam, vajon ott, ötfős magányában, ha többször nem, legalább egyetlenegyszer visszacsengett-e az ő fülében is?

Aztán eszembe jutott a klasszikussá lett vicc is, miszerint „Doktor úr, nagy bajom van: nem bírok menni!” Visszakérdez az orvos: „Akkor hogy jött ide?” Mire a páciens: „Jönni tudok, csak menni nem…”

Aztán, nem tehetek róla, ennek kapcsán arra gondoltam, talán már Kerényi is érzi, lelke legmélyén tudja is, hogy vissza kell fognia pökhendiségéből, alább kell adnia önteltségéből, mert könnyen meglehet, hogy három év múlva ismét föl kell keresnie kedvenc jelmeztervezőjét, maszkmester barátját, és valakitől tanácsot kell kérnie, hogy élete maradék esztendei alatt kikről és miket hadovázzon, hogy legalább tisztes búcsút vehessen a kulturális élettől és a földi léttől.

Talán már azt is tudja, mit mondjon majd, ha véget ér pünkösdi kiskirálysága, nyegle szavakból kikövezett kultúrpolitikai karrierje. Azt hiszem, jó, ha ezt gyakorolja: „Most mi megyünk…”

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.