Poszt ITT

Így kormányozták a magyar gazdaságot

Kis Miklós
Kis Miklós

2012. 02. 12. 15:00

1998 és 2005 között volt a magyar gazdaságpolitika aranykora, előtte s utána sorjáznak a tragikus tévedések – írja Gazdag László egyetemi docens lapunknak készített átfogó esszéjében.

Korábban a témában:

1989-93 között a rendszerváltás „árát” fizettük, keleti gazdasági kapcsolataink megszakadtak, a szocialista iparvállalatok csődbe jutottak, a GDP 19%-kal csökkent, ez nagyobb mértékű visszaesés volt, mint az 1929-33-as nagy válság idején. Az infláció 1991-ben elérte a 35%-os csúcsot (a jegybank elnöke ekkor Surányi György), megjelent az addig ismeretlen tömeges munkanélküliség.

1993-ban a GDP arányos államadósság elérte a 83% csúcsszintet, tényleg úgy tűnt, hogy a magyar gazdaság (és az állam) tovább már finanszírozhatatlan. Azonban 1994-ben elkezdődött a spontán kilábalás, a padlót fogott magyar gazdaság elindult végre fölfelé, 2,9%-kal nőtt a GDP, 16,6%-kal az export. Ezt nevezi a szakirodalom Jánossy féle helyreállítási periódusnak.

Bokrosék tragikus tévedése

A Horn-kormány első pénzügyminisztere 1994-ben Békesi László volt, aki nyolc hónapon át nem csinált semmit, de legalább kárt sem okozott, így kapott a gazdaság még nyolc hónapot a spontán kilábalás folytatásához. (2008-ban aztán, a már azóta rég elfeledett „Reformszövetség” oszlopos tagjaként adta tanácsait Békesi. Ott volt 1994-ben a megfelelő poszton, miért nem tette akkor? Persze a Reformszövetség nem nyújtott semmi újat, használhatót, afféle „kollektív Bokros Lajosként” megszorításokat javasolt.)

Ezt a spontán kilábalást állította meg az 1995. március 12-én meghirdetett, egyébként teljesen fölösleges Bokros-Surányi csomag, amely tulajdonképpen eltolta a megkezdődött fellendülést három évvel, amely így csak 1997 második felében tudott újraindulni. (Bővebben lásd: Nagy Pongrác: A rendszerváltás gazdaságpolitikája, Akadémiai K. 2004.)

A Bokros-Surányi csomag valójában a klasszikus V alakú válságot átvitte egy W alakzatba, vagyis az éppen megindult kilábalást megtörve újabb válságot idézett elő. A GDP 1995-ben (és 1996-ban) már nem nőtt, az infláció az 1994. évi 18,8%-ról 28,2%-ra ugrott vissza (a Jegybank elnöke, immár másodszor is Surányi György), az emiatti kényszerű kamatlábemelés 160 milliárd (akkori) forinttal rontotta a költségvetés egyenlegét. (A legnagyobb adós már akkor is az állam volt.) Katasztrofális méreteket öltött a hazai kkv-szektor leépülése, gyorsan nőtt a munkanélküliség, de az újra előidézett gazdasági válság méreteit elfedte a bejövő külföldi tőke, amely ellensúlyozta a hazai, nemzeti tulajdonú szektor zsugorodását. Ez egyben azt is jelentette, hogy a külföldi tőke ölébe hullott a hazai piac jelentős része, ami főként az élelmiszergazdaságra nézve járt tragikus következményekkel.

Az Antall-kormány idején még csak az elhibázott jogszabályokat hozták meg az elsietett privatizációról, ám maga a privatizáció döntő részben a Horn-kormány alatt zajlott le. 1995-ben a hazai energetikai szektor külföldi kézre juttatásával kezdődött ez a hullám, majd folytatódott a nagyrészt korszerű (az előző egy-két évtizedben létesült) élelmiszeripari kapacitások szabályos elkótyavetyélésével. Ezáltal az élelmiszergazdaságban szétszakították a vertikális integrációs láncolatot, ahelyett, hogy inkább egyesítették volna, kiszolgáltatottá téve a hazai agrártermelőket. „Afrikai törzsfőnökök” adták el nemzeti kincseiket üveggyöngyökért!

A privatizáció eme módja katasztrofális következményekkel járt. Nem tudott kialakulni nyugati mintára egy széles, részvénytulajdonosi kis- és középosztály, ehelyett egy latin-amerikai típusú túlkoncentrált tulajdonszerkezet jött létre, ami önmagában gátolja azóta is a modernizációt. Eme tulajdonszerkezet törvényszerű következménye a gazdaság, a politika és a bűnözés (lásd: korrupció) összefonódása.

Ugyanakkor elmaradt a privatizációs bevétel, amit Csiha Judit privatizációs miniszter 1997-ben, egy parlamenti felszólalásában hétmilliárd dollárra (nem elírás!) becsült. Érdekes, e felszólalás után a fű se rezdült az országban. Másutt azonnal bukott volna a kormány!

A Bokros-Surányi csomag kimondott célja volt az, hogy a jövedelmeket átcsoportosítsa a fogyasztás oldaláról a vállalkozói oldalra. Csakhogy ilyen átcsoportosítás egy pangó gazdaságban csakis valamely réteg kárára, és egy másik csoport hasznára lehetséges. Nos, itt a humán tényező, vagyis a dolgozó ember tragikus leértékelése ment végbe. A reálbér színvonal 1996-ban az 1989. évinek a 75%-ára, a nyugdíj színvonal a 69%-ára zsugorodott. Ez nagyobb mértékű életszínvonal zuhanás volt, mint az 1929-33-as nagy válság idején. A vállalkozó oldal persze jól járt, 1996-ban nagyobb volt a luxusautók forgalma Magyarországon, mint Belgiumban, vagy Ausztriában. A szafari utak iránt is megnőtt a kereslet, viszont nem láttuk az új beruházásokat!

De a legmegdöbbentőbb az egészben az volt, hogy a társadalomra rákényszerített áldozatnak semmi értelme nem volt! Elég csak a fenti makro mutatókat megnézni: egyik sem javult, sőt, mindegyik jelentősen romlott a megszorító csomag két éve alatt. De még mindig él Bokros Lajosról és csomagjáról az ország megmentőjének hamis mítosza…

Súlyos hiba volt a monetáris leértékelési politika: 1995. március 13-án, a csomag meghirdetésének másnapján 9%-kal leértékelték a forintot, majd ez folytatódott a rengeteg kárt okozó csúszó leértékelés gyakorlatával. Ennek három negatív hatása volt:

1. importálta az inflációt,
2. leértékelte a magyar munkaerő teljesítményét külföld felé,
3. konzerválta az elavult exportszerkezetet.

A Bokros-Surányi csomag két fontos gazdasági törvényt sértett meg, amelyeket még Milton Friedman tárt föl, és Nobel-díjat is kapott érte 1976-ban:

1. a pénzstabilitás elsődlegességének törvényét,
2. a pénzellátás egyenletességének szigorú kritériumát.

A pénz külső és belső stabilitása a mai nyugati közgazdaságtanban és gazdaságpolitikában a közgazdasági egyszeregy alapvető része, minden más célt megelőz!

A növekedés/recesszió, munkanélküliség/foglalkoztatás, egyensúly, stb. kérdése is csak a pénzstabilitás után következik a fontossági sorrendben. Ez csak a magyar közgazda gondolkodásban ismeretlen, de tapasztalatom szerint közgazda oktatásunk sem vesz róla tudomást. Bokros Lajos és Surányi György logikájában a forint leértékelése és gyors elinflálása volt az alapvető eszköze a a külkereskedelmi mérleg javításának, illetve reálbér és reálnyugdíj színvonal tudatos csökkentésének. Ez utóbbi abból a rögeszméből következett, miszerint az egyensúlyi zavarok oka a „túlfogyasztás”, a fedezet nélküli bérkiáramlás.

Alapvető és tragikus tévedés ez, de a mai napig makacsul tartja magát a hazai közgazdasági gondolkodásban. Másrészt a leértékelés azért nem javította a külkereskedelmi mérleget, mert a magyar gazdaság importfüggősége technikai jellegű: az áremelkedést nem lehet a volumen visszafogásával kompenzálni, legföljebb az importár emelkedést inflációs belső áremelkedéssé transzformálni. A leértékelés ugyanakkor csupán az elavult exportszerkezetet konzerválja. Ilyen okok miatt nem sikerült Bokros Lajosnak javítania a külkereskedelmi egyenleget. Sajnos Bokros Lajos nem ismeri Milton Friedman ide vonatkozó kutatási eredményeit, elméletét. Nincs vele egyedül a hazai közgazda guruk közül. Még mindig hallom, hogy egyesek a forint további gyengítésével szeretnék javítani a külkereskedelmi mérleget. Sőt, az Európai Unió felé egy magyar közgazda javasolja, hogy az euró elinflálásával kell megoldani a jelenlegi pénzügyi válságot. Hogy ez a kamatlábak növelését kényszerítené ki, és ez milyen következményekkel járna az amúgy is eladósodott államok költségvetésére? Nem aggódom, az ilyen „bölcs” javaslatokra Nyugat-Európában nem lesz vevő egyetlen gazdaságpolitikus, vagy képzett közgazda sem.

A pénzellátás egyenletessége azért fontos, mert Friedman kimutatta, hogy minden nagy válságot éppen eme kritérium súlyos megsértése idéz elő: erőteljes fluktuáció a monetáris rendszerben, ami a reálgazdaságra átgyűrűzve válságciklust generál. Friedman még az 1929-33-as válságot sem klasszikus túltermelési válságnak tartotta, hanem az 1920-as évek monetáris expanziója, majd a tőzsdekrach utáni monetáris fékberántás együttes következményének. Az 1920-as években az amerikaiak hitelből vettek részvényeket, mert alacsony volt a kamatláb. Ez a pénzügyi luftballon pukkad ki az 1929. októberi tőzsdekrach napján, majd a kapkodó gazdaságpolitika, a hirtelen kamatlábemelés és pénzszűkítés teremt mesterségesen árutöbbletet (túltermelést) a hirtelen összeszűkülő vásárlóerőhöz képest.

Nos, a Bokros-Surányi csomag idején az 1989-ben kint levő hitelállomány (pénzmennyiség) 70%-át szívták vissza, amibe egy egészséges gazdaság is belerokkant volna, hát még a magyar gazdaság! Ez a csomag megsértette a tankönyvek legalapvetőbb axiómáit, ezért tipikusan a voluntarista gazdaságpolitika orvosi lovának tekinthető az egész. Mögötte a közgazdasági elméleti felkészületlenség érhető tetten!

A Bokros-csomag utáni konszolidáció

1996 februárjára már nyilvánvalóvá vált, hogy a „csomag” katasztrofális hatással van a gazdaságra, ezért Horn Gyula megvált Bokros Lajostól, aki így még egy évig sem volt miniszter. (Ha olyan sikeres volt, ahogy ma is egyesek beállítják, miért kellett 11 hónap után távoznia?) De azt nem lehetett bevallani, hogy ez a „csomag” okozta a válságot magát (amit elkerülni akart), tehát hogy a terápia volt hibás, ezért elkezdődött a mítoszgyártás erről a rendkívül kártékony csomagról.

Bokrost Medgyessy Péter követte a pénzügyminiszteri poszton. Feladata a Bokros-Surányi csomag miatti súlyos válság leküzdése volt, amit sikerrel teljesített. 1997 második felében a magyar gazdaság kezdett kilábalni a „csomag” miatti sokkból, és újra növekedési pályára állt. Pontosabban visszaállt az 1994-ben már megkezdett növekedési pályára, ahonnan a „csomag” térítette le. Medgyessy legfőbb eredménye az infláció visszavitele volt 28%-ról az 1994. évi 18% körüli szintre. Végül az első Orbán kormány egy már konszolidált, pénzügyileg rendbe tett, működőképes gazdaságot vett át Medgyessy Pétertől. De érdekes módon, „felkészült” közgazda guruink szerint Bokros Lajos konszolidálta a gazdaságot, nem az őt követő Medgyessy. Nos, a makroadatok nem éppen erről tanúskodnak!

1998-2005: az aranykor

Az első Orbán-kormány idején (1998 tavaszától 2002 tavaszáig) az 1997 második felében újraindult Jánossy-féle helyreállítási periódus, valamint az eredményes Medgyessy-féle pénzügyi konszolidáció eredményeként a gazdaság folyamatosan 4-5% között nőtt, és szépen ment lefelé az infláció. Persze ne feledjük el, hogy a gazdaság 1999-ben még mindig csak az 1989. évi, tíz évvel korábbi szinten volt, a belföldi felhasználás pedig az adósságszolgálat növekedése miatt csak az 1979. évi, húsz évvel korábbi szinten.

Az Orbán-kormány folytatta elődje privatizációs politikáját, és privatizációs bevételekből csökkentette az államadósságot, amely az 1993. évi 83 százalékos csúcsról lement 2001 végére 53% közelébe. Ennek a mutatónak a látványos javulása tehát két tényezőből adódott:
1.    privatizációs bevételek,
2.    a gazdaság gyors növekedése.
.   
Nő a GDP, csökken a privatizációs bevételek révén az adósságállomány, tehát lefelé megy a GDP arányos adósság. Én mégis a legfontosabb eredménynek nem ezt, hanem azt, hogy 2000-re az inflációt egyszámjegyűvé sikerült levinni (9,8%). Ez kétségtelenül Varga Mihály pénzügyminiszter érdeme.

1999-ben elkezdődött a minimálbéremelés, amely három lépésben valósult meg, és 19 600 Ft-ról 2001 végéig fölment 50 ezer forintra. Csakhogy ez kevés volt a választók bizalmának megnyeréséhez, hiszen a reálbér színvonal növekedése így is messze elmaradt a GDP bővülésének ütemétől. A lakosság viszont fordulatot várt az életszínvonal terén is. Ebbéli várakozásaiban csalódva elfordult a 2002 tavaszi választásokon a Fidesz-kormánytól és jött az újabb szocialista kormány, Medgyessy Péterrel az élen. Medgyessy 2002 szeptemberében meglépte a 800 ezer közalkalmazottat érintő 50%-os béremelést, ami a magyar gazdaságtörténet legnagyobb egyszeri béremelése volt!

Emlékeztetnék rá, hogy ez a lépés is súlyosan sértette a Milton Friedmani pénzellátás egyenletessége szigorú kritériumát, tehát hordozott magában veszélyeket. Viszont az 1998-2002 közötti jó gazdasági teljesítmény, és a GDP növekedésétől jelentősen elmaradó reálbér növekedés miatt antinómia alakult ki a gazdasági teljesítmény és a bérszínvonal között: az utóbbi jelentősen elmaradt az előbbitől. Ebben az esetben, amikor egy egyszeri, lökésszerű kiigazítás történik, a pénzellátás egyenletességének kritériumánál is fontosabb tényező a gazdaság normális működése szempontjából a pénzmennyiség és a reálgazdaság teljesítményének megfelelése kritériuma!

Mit jelent ez? A Milton Friedmani logika továbbgondolásából következik, hogy a kiáramló pénzmennyiségnek pontosan egyeznie kell a reálgazdaság teljesítményével. Ha a pénzmennyiség több mint a reálgazdaság teljesítménye, akkor törvényszerű az infláció jelentkezése. Ha viszont a pénzmennyiség elmarad a reálgazdaság teljesítményétől, akkor ez a reálgazdaság továbbfejlődését, növekedését fogja vissza a tapasztalat szerint.

Az Orbán-kormány minimálbér emelése és a Medgyessy kormány közalkalmazotti béremelése csupán közelítette egymáshoz a reálgazdaság és a monetárszféra megbomlott egyensúlyát, ezért nem okozott egyik sem komolyabb egyensúlyi problémát. 2004 végére az egy főre jutó GDP terén az EU-átlag 65%-án álltunk, míg az egy főre jutó reálbér szintjén a 40%-án. Ez azt jelenti, hogy még mindig elmaradt a reálbér színvonal az optimálistól, a gazdasági teljesítmény alapján szükséges mértéktől, a nagyarányú béremelések után is. Szó sincs tehát a magyar gazdaság esetében „túlfogyasztásról”, meg hogy az „osztogató kormányok” idézik elő a problémát. Ezzel a megszorító fiskális csomagok értelmetlenségére, sőt, káros hatására is rámutattam. Nem véletlen, hogy ezek a csomagok ennyire eredménytelen voltak! Négy ilyen csomag volt az elmúlt három évtizedben:
1.    1979-81 (árreform, a dotációk jelentős részének leépítése),
2.    1987-89 („kiigazításként” jelentős életszínvonal csökkentés),
3.    1995-96 (Bokros-Surányi csomag),
4.    2008- … (Bajnai-csomag).
.   
Fölhívnám a figyelmet arra, hogy a legutóbbi csomag valójában még nem ért véget, és hogy e csomagok értelmetlenségét az idő már rég igazolta.

1998-2005 között a GDP 4-5 százalékkal nőtt évente, az infláció lement 18,3%-ról 3,5%-ra, az államháztartás hiánya a 2002. évi 8,9%-ról 2004 végéig 6,4%-ra. Tehát minden mutató kedvezően alakult a nagyarányú béremelések után is. Ezért teljesen téves a száznapos programra, Medgyessy meghirdetett „jóléti rendszerváltására” mutogatni. Valójában a béremelések kedvező hatással voltak a magyar gazdaságra.

Egy fontos makro mutató, a GDP arányos államadósság kétségtelenül romlott 2002-2004 között, a 2001. évi 53%-ról visszakúszott 59%-ra. De ennek oka nem a béremelés volt, hanem az, hogy elfogyott a privatizálható vagyon, illetve hogy Medgyessy leállította tudatosan is a már erősen túlzásba vitt privatizációt. A kamatos kamat törvényei szerint kezdett el fölfelé kúszni a GDP arányos államadósság. Kérdés, hogy például a bérszínvonal emelés rovására lehetett volna-e, érdemes lett volna-e ezt megállítani? Úgy gondolom, hogy nem. Egyrészt nem lehetett volna, ugyanis a béremelések forrása nem hitelfelvétel volt, másféle forrásból valósult meg: bizonyos állami beruházások, pl., autópálya építkezés elhalasztásával. Az állami költségvetés kímélését szolgálta ekkor a ppp-konstrukció a nagyberuházásoknál, jóllehet, igazi felfutására már a Gyurcsány-kormány alatt került sor. (Ezt a konstrukciót joggal bírálják ma, hiszen a kezdeti megtakarítás a beruházás időszakában a későbbi működtetés magasabb állami kiadásait vonta maga után.)

Másrészt nem lett volna érdemes erőltetni az adósságszolgálatot a béremelés rovására, ugyanis csak reálbércsökkenés esetén állt volna rendelkezésre ilyen forrás, hiszen nem hitelfelvétel állt a béremelés mögött, mint hangsúlyoztam. Az emelés elvetésével nem csökkent volna maga az adósságszolgálat. Bércsökkentéssel (az állami szférában) esetleg felszabadult volna erre forrás. A GDP arányos államadósság kúszó emelkedését két módon lehetett volna 2002-től megállítani:
1. a GDP növekedésének jelentős fokozásával,
2. privatizációs bevételekből.

2002-ben már egyikre sem volt lehetőség. Mindezzel a gonddal, tehát a GDP arányos államadósság újbóli lassú emelkedésével együtt azt lehet mondani, hogy az ország jó úton haladt, bár elmaradt néhány fontos reformintézkedés:

1. az állami alkalmazotti szféra jelentős csökkentése,
2. a gazdaság makro szerkezetének átalakítása.

Az államapparátus karcsúsítására éppen a jelentős közalkalmazotti béremelés után lett volna kedvező alkalom, a társadalmi elfogadtatás szempontjából, de sajnos ezt Medgyessy Péter kormánya elmulasztotta.
A magyar gazdaság makro szerkezete ugyanakkor elavult, de e téren nem történt változás. Export árbevételünk 80-82%-a import, alacsony fokú a magyar gazdaság transzformációs képessége, hozzáadott érték termelő képessége, magas fokú az energia- és nyersanyagtartalma, valamint import alkatrész tartalma a termékeinknek. Ez a krónikus egyensúlyi zavarok oka, és nem a „túlfogyasztás”, meg az „osztogató kormányok”, ahogy közgazda guruink hiszik, hirdetik.

A külföldi tőke sem változtatott ezen, az alkatrész összeszerelő- és bérmunka tevékenység meghonosításával. Az autóipar, és más ágazatok ugyan modern termékeket bocsátanak ki, de mi nem a magas hozzáadott érték termelő fázisban kapcsolódunk be, hanem egy alacsony hatékonyságú fázisban, így ez a szféra rendkívül megtévesztő. A hazai be- és rádolgozó kkv-szektor sem tud kialakulni, mert ezek multicégek, amelyek mindig a legolcsóbb, leghatékonyabb beszállítókat keresik és találják meg, szerte a világon. Ezért illúzió(nak bizonyult), hogy majd kiépül egy ilyen bedolgozó hazai szektor. Az esztergomi Szuzuki gyár esetében papíron létezik egy ilyen szektor már, de ez is megtévesztő, ugyanis csupán import alkatrészeket nagyobb részegységekké összeszerelő hazai beszállítókról van szó. (Lásd: Csath Magdolna: Kiművelt emberfők nélkül? Kairosz K. 2011.)

Mégis, az 1998-2005 közötti hét évet nyugodtan lehet a magyar gazdaság rendszerváltás utáni időszaka aranykorának nevezni, összehasonlítva a többi időszakkal.

2005-2010: A kedvezőtlen fordulat

2004 szeptemberében megbuktatják Medgyessy Pétert, helyette Gyurcsány Ferenc jön. Medgyessy egy képzett közgazda, aki kétszeri pénzügyminiszterkedése (először 1986-87) idején már bizonyított. Gyurcsány egy milliárdossá avanzsált korábbi politikus, aki nem rendelkezett sem a kellő makrogazdasági, gazdaságpolitikusi tapasztalattal, sem a megfelelő szintű elméleti felkészültséggel. Tetézte a bajt, hogy az orvos végzettségű Kóka János személyében egy hasonló kvalitású embert helyezett a gazdasági miniszteri posztra.

2005-re még áthúzódott az előző hat év „tehetetlenségi nyomatéka”, de 2006-ban már megbicsaklik a magyar gazdaság. Az ok: katasztrofális közgazdasági tudatlanság a gazdaságpolitikában! Gyurcsány Ferenc és Kóka János rögeszméje az volt, hogy az autópálya építés hozza lendületbe a magyar gazdaságot. Ezt onnan tudjuk, hogy amikor ez a pénzügyileg megalapozatlan program már fölvitte az államháztartás hiányát 10% fölé, akkor a brüsszeli pénzügyi biztos, Joaquim Almunia raportra rendelte őket, ám ők „elmagyarázták”, hogy hagyjanak minket most autópályát építeni bármi áron, eladósodás árán is, mert ebből lesz a fellendülés. Ezt maga Gyurcsány és Kóka mondta el a magyar köztévében, csillogó szemmel, 2006-ban.

Az eredmény katasztrofális volt: 2006-ban, egyetlen év alatt húszmilliárd dollárral (3400 milliárd forinttal) nőtt az ország adósságállománya, aminek a fele volt az államadósság növekménye. Ennek semmi köze nem volt a négy évvel korábbi béremelésekhez. Minden eredmény, amit elért a magyar gazdaság 1998-2005 között, szertefoszlott egyetlen év alatt! A GDP arányos államadósság felszökött az 1993. évi csúcsszintre, 83%-ra, az államcsődtől az országot csak az IMF 25 milliárd eurós hitelkerete mentette meg.

Az infláció a 2005. évi 3,6%-ról 8%-ra ugrott, aminek katasztrofális hatásai voltak. Gyorsan romlott az államháztartás egyenlege a kényszerű kamatlábemelés miatt, valamint elinflálódott az 1999-2002 közötti reálbér emelkedés minden eredménye. 2005-2010 között 15%-kal csökkent a reálbér, és leesett az EU átlag 22%-ára. (2004-ben még 40%-on állt!) 2010-ben a reálbér színvonal Magyarországon az 1978. évinek felelt meg! Ekkor indult be a devizaadósság növekedése is, hiszen a gyors reálbér esés miatt a lakosság 88%-a nem rendelkezett semmilyen megtakarítással, a tartalékait élte gyorsan föl! Viszont lakni kell valahol… A forinthitelek kamatai elviselhetetlenné váltak az infláció újbóli megugrása miatt, így a lakosság kényszerből menekült a kockázatos devizahitel konstrukció felé. Nem lett volna ezzel sem baj, ha nem ilyen felelőtlen a monetáris politika, de megkezdődött a forint tragikus mélyrepülése is. A magyar lakosság önhibáján kívül adósodott el, ezt jó lenne, ha a közgazda guruk, a gazdaságpolitikusok, köztük a jegybank vezetői is világosan látnák, egyben érzékelve saját személyes felelősségüket!

Gyurcsány bukása után jött Bajnai Gordon, akinek rögtön a kirobbant világgazdasági pénzügyi válsággal is meg kellett birkóznia. Bajnai megint egy elméletileg felkészületlen, gazdaságpolitikai tapasztalattal nem rendelkező, tehát teljesen alkalmatlan személy volt. Nem ismerte például azt a közgazdasági alapigazságot, hogy válság idején nem szabad egyensúlyra törekedni, mert az még jobban elmélyíti a válságot. Az államháztartás hiányát ugyan sikerült csökkentenie, de ez pirruszi győzelem volt: 2009-ben a gazdaság hat százaléknál is nagyobb mértékű visszaesése az ár, ami Európában a legnagyobb mértékű csökkenés ekkor.

2010 után

A második Orbán kormány lassan két éve van hatalmon. Nehéz helyzetben vette át a kormányrudat, ez kétségtelen. De nem is nyújtott semmi érdemlegeset ez alatt a közel két év alatt. Először is meg kellett volna már kezdeni egy erőteljes bérfelzárkóztatási programot, beépítve a bérekbe a lakáshoz jutás (lakáscélú hiteltörlesztés) költségeit. Erre van forrás, nem járna együtt további eladósodással, az politikai kérdés, hogy a GDP tortáját miként szeleteljük. Most nem stadionokat, tereket kell átépíteni, autópályákat építeni, stb., hanem például az orvosok bérét kellene rendezni. Matolcsy ama koncepciója, miszerint a GDP 19 százalékát elérő beruházási rátát 25%-ra kell fölemelni, jelzi, mennyire nincs tisztában a modern közgazdaságtan elméleti eredményeivel, mennyire a régi, elavult paradigmarendszer foglya. Gondolok itt arra, hogy a magyar Jánossy Ferenc már 1966-ban felismerte, hogy a beruházási ráta megemelésével nem lehet meggyorsítani a fejlődést, de még a növekedést sem. (A kettő nem ugyanaz!)

De erre a következtetésre jutott Milton Friedman is, vagy később a szintén Nobel-díjas (1979) Theodore Williams Schultz, aki a humántőke elméletével érdemelte ki a díjat. A beruházási rátát csak a fogyasztás, vagyis a humán tőke rovására lehet megemelni. A bér, Schultz szerint nem költség, hanem beruházás az emberi tőkébe, a fogyasztás pedig a humán tényező újratermelése, tehát maga is a termelő szektor része, mégpedig nagyon fontos része! Ide tartozik az egészségügy és az oktatásügy is: beruházás, és nem költség.

Elképesztő, hogy a magyar közgazdasági gondolkodást még mindig mennyire elavult eszmék, rég megcáfolt dogmák uralják. Ez egyben következménye a hazai közgazda oktatás tragikus elavultságának is (e sorok írója tapasztalatból beszél, mint volt egyetemi oktató!), de ez már egy másik cikk témája lehetne.

Az Orbán-kormány súlyos tévedése volt még az adócsökkentés. Az egyszeri, nagyarányú adócsökkentés ugyanis sérti a Friedmani pénzellátás egyenletessége kritériumot, a monetárszférában erős fluktuációt eredményezve. Másrészt egy teljesen idejétmúlt, kimerült keynesiánus költségvetési politikai eszköztár erőltetését jelenti, hiszen a költségvetés bevételi és kiadási oldalai politikai okokból merevekké váltak már évtizedekkel ezelőtt. A monetaristák ezért javasolták az áttérést a költségvetési politikáról a monetáris politikára, vagyis a pénz mennyiségének pontos szabályozására. De erről a hazai közgazda szakma és a gazdaságpolitika semmit sem tud, tisztelet a kivételnek…

Ugyancsak tévedés a külföldi tőkére alapozott modernizációs stratégia: olcsó bérekkel, adókedvezményekkel idecsalogatni a multikat. Ehelyett a hazai kkv-szektor, és a hazai tradicionális sikerágazatok (pl. élelmiszeripar, gyógyszeripar) feltőkésítésére, modernizációjára kellene a hangsúlyt helyezni. A külföldi tőke mikro szinten modernizált, makroszinten konzerválta inkább az elavult szerkezetet és gyarmati jellegű bekapcsolódásunkat a nemzetközi munkamegosztásba. A külföldi tőkét kiegészítő jelleggel, részvétel formájában kellett volna bevonzani, és nem száz százalékos tulajdonátadással, vagy adókedvezménnyel, nagyarányú beruházási támogatással.

Továbbra is rossz az irány, rossz a gazdaságfilozófia. 1998-2005 között jó feltételek adódtak egy valódi átfogó reformhoz és modernizációhoz, ebből a szempontból ez az időszak a lehetőségek hét éve, afféle mini aranykor volt. Sajnos a lehetőséget elszalasztottuk. Ami utána következett 2006-2010 között, az fölér egy társadalmi-gazdasági tragédiával. De 2010 után sem állt be radikális fordulat, vagyis nem leszünk 2014-re Európa legversenyképesebb országa, ahogy Orbán Viktor ígéri. Egy képzett közgazdász számára ebből az ígéretből, vagy Matolcsy György megnyilvánulásaiból csak az elképesztő közgazdasági hozzá nem értés érzékelhető továbbra is, ami persze „oldalfüggetlen” jelenség, szinte mindegy hogy melyik párt van éppen hatalmon. Vergődésünk tovább folytatódik tehát. 30 évvel ezelőtt még nem gondoltuk volna, hogy ilyen hosszú vesszőfutás következik a nemzet számára. Attól tartok, hogy újabb harminc év múlva, akkori utódaink ugyanezt fogják érezni, gondolni…

(A szerző Gazdag László közgazdász, egyetemi docens)

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.