Leszámolás Denverben (1995)
Úgy sejtjük, Gary Fleder neve keveset mond olvasóinknak, pedig a kétezres évek elején pszichothrillerekben utazott, elég csak Michael Douglas Ne szólj szám! című filmjére gondolnunk. Fleder az 1995-ös Leszámolás Denverbennel indította nagyjátékfilmes pályáját, amibe váratlanul sok sztár leszerződött: Andy García, Christopher Lloyd, Treat Williams, Steve Buscemi – hogy csak a legismertebbeket említsük. A film két dologról maradt emlékezetes: egyfelől brutálisan nagy bukta lett, mindössze félmillió dollárt kapart össze a pénztáraknál úgy, hogy közben nyolcmilliót eltapsoltak rá; másfelől a legnagyobb Ponyvaregény-klónként emlegetik. Hogy mi miatt? García bérgyilkoskaraktere leteszi a lantot, és haldoklókról kezd videóüzeneteket gyártani, de még egy utolsó munkára visszahívják. A menekülős, több szálon futó cselekmény, na meg a párbeszédek miatt a tarantinós jelzőt méltán aggatták rá már megjelenésekor is.
Szóljatok a köpcösnek! (1995)
Ez a gengsztervígjáték is Elmore Leonard regényéből készült (akitől Tarantino máskülönben is gyakran merített ihletet), mint a Jackie Brown. Eredetileg majdnem Tarantino rendezte a Szóljatok a köpcösnek!-et is, végül Barry Sonnenfeldhez került a projekt. Csakhogy a rendezőnek kisebb volt a meggyőző ereje, mint Tarantinónak, így utóbbi vette rá Travoltát, hogy újra gengszterbőrbe bújjon. A történet szerint a színész simlis figurája hollywoodi filmet akar forgatni, bizonyos úton-módon meg is győz egy producert, hogy szálljon be a produkcióba. Csakhogy a gengszterrendező múltjából sorra bukkannak fel a rosszfiúk, hogy a film véletlenül se készüljön el.
A Szóljatok a köpcösnek! kétségtelenül profitált a Ponyvaregény egy évvel korábbi sikeréből, Travolta karaktere legalább annyira piti és kisstílű, mint Vincent Vega, a csábító nőalakot pedig Uma Thurman helyett itt Rene Russo testesíti meg. Az emlékezetes párbeszédek és még inkább Travolta jól megírt főszerepe miatt már 1995-ben azt pedzegették, Tarantino keze az átlagosnál messzebbre nyúlt, Sonnenfeld pedig marionettbábuként engedelmeskedett kollégájának – de ez a rosszindulatú pletyka talán túlzás.
Space Jam – Zűr az űrben (1996)
Ebben az esetben kissé túlzás, hogy a Ponyvaregény nélkül nem létezne a Space Jam, mert Michael Jordan és Tapsi Hapsi az a két különleges lény, aki nélkül nem létezne (a közös munkából aztán mindketten profitáltak). Ám az a rövidke jelenet, amelyben Rissz-Rossz Sam és Elmer Fudd a Misirlou-futamra, Vincentnek és Julesnak öltözve lövik ki az egyik MamlaSztár fogsorát a mindent eldöntő kosárlabdameccs közben, pontosan mutatja, hogy a kilencvenes évek közepére a Ponyvaregény mennyire közismert volt. Már egy Bolondos dallamok-rajzfilmben is nyugodt szívvel lehetett rá hivatkozni, bár kétségtelen, hogy a ponyvaregényes poén inkább a szülőknek szólt, mint a Tapsi-rajongó gyerekeknek.
Két nap a völgyben (1996)
A Ponyvaregény bámulatos sikere után a hollywoodi bérrendezők szívesen kezdtek párhuzamos szálakon futó cselekményeket felskiccelni a forgatókönyveikhez, erre pedig ékes bizonyíték John Herzfield filmje. A szereposztás csodálatosan B-filmes: Danny Aiello, James Spader, Jeff Daniels és a modellkarrierje közben akkoriban még színésznői szárnyait bontogató Charlize Theron (neki hivatalosan ez volt a második filmszerepe). A történetben felbukkanó két bérgyilkos, a túszejtés, az explicit leszámolások és a karakterek filmvégi, több szálról történő összeterelése kellően tarantinós húzás volt már akkoriban is, nem csoda, hogy gyenge epigonként elhasalt a pénztáraknál, és csak a videótékák polcain porosodott.
Alkonyattól pirkadatig (1996)
A filmet Robert Rodriguez, Quentin Tarantino kedvenc alkotótársa jegyzi, ám a forgatókönyv már utóbbi ötletéből készült el. Tarantino az egyik főszerepet is elvállalta, ő volt a nem túl eszes, ám szexuális fétisektől fűtött Gecko fivér, aki csúnya halált hal a történet közepén. A vámpíros akcióvígjátékon módfelett érződik a Ponyvaregény hatása, elég csak a Gecko fivérekre nézni, akik Jules és Vega kisstílű bűnözőihez hasonló figurák, a bibliai idézetek pufogtatása pedig itt is komoly hangsúlyt kap. Rodriguez még egyes kamerabeállításokkal is megidézi a nagy elődöt – például azzal, amelyen a Geckók fegyvert szegeznek az „operatőrre” –, de ő leginkább a régi, romantizált Mexikóban réved el képek és monológok terén. A legtöbb karakter ugyanakkor tökéletesen beilleszthető volna egy tetszőleges Tarantino-moziba.
Jackie Brown (1997)
Magától értetődő, hogy Tarantino második nagyjátékfilmjének sikere nélkül nem készülhetett volna el a harmadik, de most nem erre gondolunk, inkább arra, mennyire kényszerült a rendező hasonló filmet csinálni a Ponyvaregényhez, és mennyiben szakadhatott el annak a világától. Maradt a gengszterfilm mint alapműfaj és a piti bűnözők „szakmai” konfliktusainak és privát szorongásainak tablószerű bemutatása. Ám fontosabbnak tűnnek az Elmore Leonard-forrásregényből is adódó különbségek: a lazább, oldottabb forma és a szélhámoskodás mellé helyezett őszi románc nyugodt melankóliája. A Jackie Brown nem kérkedik olyan harsányan invenciózusságával, mint a megelőző Tarantino-film, biztosan ezért is okozott csalódást a bemutató környékén sokaknak. Mára viszont, ha nem is tartjuk korszakos jelentőségűnek, ugyanúgy megtalálta a maga közönségét.
Otthon, véres otthon (1997)
Martin bérgyilkos, igaz, ezt senki nem sejti a környezetében. Épp munkája volna ott, ahol a tízéves érettségi találkozója is lesz, ezért két legyet ütne egycsapásra. Egy másik bérgyilkos szegődik a nyomába, felbukkan az exe, és ezek a gondok csak a jéghegy csúcsát jelentik George Armitage fekete komédiájában. A rendező annyira rajongott Tarantinóért, hogy fölhívta telefonon, használhatná-e filmjéhez a Ponyvaregény karaktereit mintegy kiindulópontként a forgatókönyv írása során. Innen nézve még csak nem is lett annyira tarantinós a John Cusack főszereplésével készült Otthon, véres otthon, ami kifigurázza a bérgyilkosokat, halmozza a popkulturális utalásokat, a humora pedig sokszor megidézi Tarantino magnum opusát. Kétségtelenül a jobb epigonok közé tartozik.
