Előfordul néha, különösen filmfesztiválokon, hogy a kritikusok, ezek a máskülönben gyanús és lenézett alakok – „a kritikus halmazállapota szilárd, tapintása ragadós (különösen a zsebek és a tenyér tájékán)”, írta róluk a Pesti Mozi már 1912-ben –, szóval ezek a kellemetlen emberek képesek elintézni egy filmet. Kedves példánk egy Sean Penn-rendezés, a Last Face Javier Bardemmel és Charlize Theronnal, amelyet olyan egyöntetűen lehúztak a tudósítók a 2016-os cannes-i fesztiválon, hogy csak több mint egy évvel később, szánalomból forgalmazták, és nyom nélkül tűnt el a süllyesztőben.
Mindez úgy jön a Joker: Kétszemélyes tébolyhoz, hogy az idei velencei fesztiválon ezt a Batman-mondakörhöz nagyon lazán kapcsolódó filmet is masszív gyűlölethullám mosta el. Persze, lévén komoly hollywoodi produkció, nem történhet meg vele, hogy az elégedetlen kritikusok képesek eltüntetni, de ők mindent megtettek érte. Ami már csak azért is furcsa, mert öt éve az első részt pajzsra emelte a velencei fesztiválközönség és a zsűri: fődíjjal tüntették ki, megalapozva a Joker értelmezését a korszellem hű lenyomataként.
Úgy tűnik, így bánik a világ ezekkel a szomorú bohócokkal. Egyszer fent, aztán lent.
Klinikai eset, ezért az új film elején éppen a helyére került, az Arkham Elmegyógyintézetbe. Ott várja meg a pszichiátriai szakvéleményt, mielőtt elkezdődhetne a bírósági tárgyalása, merthogy a vád szerint megölt öt embert. „Valójában hatot – súgja új ismerősének cigarettázás közben –, mert anyámat is megöltem.”
Joker egy Lee-ként bemutatkozó nővel bizalmaskodik így, aki rajong érte. Szerinte Joker igazi hős, aki példát mutatott a társadalomnak, amikor élő adásban agyonlőtt egy műsorvezetőt. Ha az Arthur Fleck nevű vádlott az ügyvédjére hallgat, beszámíthatatlanságra hivatkozik és megtagadja Jokert. Ha viszont Lee szirénhangjára és a bíróság épülete előtt Jokert ünneplő tömegre figyel, végképp átlényegül a gyilkos bohóccá.
