Farkasordító hideg volt azon az éjszakán. Sante kitartóan evezett. Az ég lassanként rózsaszínűvé fakult. A pirkadat fénye visszatükröződött a lagúnán, mintha felfedné egy óriási medúza puha harangját, amely Velence folyékony hasa alatt szunyókált. Néhány nappal azelőttig a nagy, áttetsző víztükör egyetlen, összefüggő fagyott felület volt. Előfordult ilyen korábban is. Az öregek mesélték, hogy a velenceieknek máskor is fel kellett már törniük a jeget, hogy a bárkáikkal vízre szállhassanak. Mostanra azonban az előző napok nagy jégtábláiból, amelyek akkor formálódtak ebből a fagyos takaróból, amikor az egyre sűrűsödő, sötét repedések mentén széttöredeztek, csak néhány lebegő darab maradt, mint egy szellem opálos nyomai.
Hiába emelkedett a hőmérő higanyszála, még mindig rettenetesen hideg volt. A Koldusok csatornája, a Rio dei Mendicanti ólomszínű folyamként kanyargott.
A kezében lámpást tartott, amely pislákoló fényével ide-oda himbálódzott. Sante nem törődött vele. Egyáltalán nem volt meglepő ilyen nyomorúságos alakot látni errefelé.A hajóépítő műhelyre néző, düledező lakóépületek és bódék sötét tömegei az ég felé nyúltak, mintha a szegények nagy sietve egyik emeletet húznák föl a másik után, és kétségbeesetten próbálnák megérinteni a Jóisten kezét, hogy így kegyelmet vagy megbocsátást nyerjenek, amelyben sajnos sosem részesültek. Nem mintha bármi bűnük lett volna, csak felemésztette őket az éhség és a nyomor, ez a két parázna nővér, akik bárkit készek voltak semmivé tenni a városnak ezen a részén.
A mosott ruha kint száradt, a sokszor foltozott, szakadozó alsóneműket és gúnyákat merev rongyként cibálta a fagyos szél.
Ahogy a csónak lassan siklott előre a vízben, szinte lázas fény kezdett terjedni mindenfelé, a pirkadat ekképp adta át helyét a hajnal beteges borzongásának. A kéményekből füstfelhők pöffentek ki. A kis, sötét vízi jármű gyötrelmes lassúsággal haladt, de Santénak semmi kedve nem volt erőteljesebben evezni. Az éjszakát álmatlanul töltötte, a mennyezet korhadt gerendáit bámulta hosszasan, és homlokát jeges veríték lepte el. A rettegéstől, hogy nem fogja tudni előteremteni a betevő falatot, képtelen volt lehunyni a szemét. A mardosó éhség pedig gondoskodott a többiről.
Felnézett a San Lazzaro-templom széles homlokzatára és a Koldusok Kórházára, ahogy elsiklott mellettük.
Jó ideje fogadkozott, hogy nem marad a Castello negyedben. Ez volt Velence legrosszabb hírű városrésze, és az évek során megállíthatatlanul a pusztulása felé tartó város posványává vált, amely egyik pillanatról a másikra elsüllyedhet.
Mintha minden az idővel való versenyfutásról szólna, amelynek végső, elkeseredett célja a teljes megsemmisülés.Gondolatai visszakanyarodtak a költözéssel kapcsolatos terveihez, amik a megfizethetetlen lakásárak miatt eleve kudarcra voltak ítélve. Egy olyan egyszerű bádogosnak, mint ő, hiábavaló volt efféle reményeket táplálni. Meg kellett hogy elégedjen a szerény kis hajlékkal, amelyben a feleségével és három gyermekével élt. Felsóhajtott.
Miközben fáradtan evezett tovább, és fejében még mindig aggodalommal teli gondolatok kavarogtak, hirtelen érezte, hogy a csónak nekiütközött valami szilárd dolognak. Az ütközés nem volt különösebben veszélyes, de a meglepődéstől és attól, hogy a gondolatai néhány másodperccel korábban elkalandoztak, egyensúlyát veszítve majdnem a vízbe esett. A törzsét megfeszítve és a súlyát áthelyezve sikerült talpon maradnia, miközben a tekintete szinte ösztönösen a vízre esett. Habár a hajnal kísérteties fénye bevilágította körülötte a teret, nem értette meg rögtön, hogy mi került az útjába. Először csak egy furcsa, fekete hínárgomolyagot látott. De ahogy közelebbről megnézte, rájött, hogy egyáltalán nem az, aminek hitte.
De most megborzongott tőle, mert a halál lehelete áradt belőle. Sante tátott szájjal állt, a néma üvöltés a torkába szorult. Majd a lelkierejét segítségül hívva kinyújtotta a karját, és megpróbálta megragadni a testet. Ujjai előbb a nyakához értek, majd a válla köré fonódtak. Ahogy maga felé húzta a holttestet, és keserves erőfeszítéssel próbálta beemelni a csónakba, olyasmit látott, amitől teljesen ledöbbent. Mert a nő nemcsak hogy halott volt, de valaki ádáz dühvel felhasította a mellkasát, és kitépte a szívét.***
A kész művet szemlélte, és igencsak elégedett volt vele. Úgy érezte, fokozatosan finomodó festési technikájának köszönhetően Velencét új megvilágításban és új perspektívában képes megörökíteni. Már nem pusztán egyszerű városlátkép, veduta, a megdermedt pillanat jelent meg a vásznon, sokkal inkább a távlatok és nézőpontok játékában átformált város egy részének újszerű bemutatása, ami a Velencei Köztársaság, a Serenissima nagyságát ünnepelte.
Szabadon értelmezte a teret annak ellenére, hogy a kép, alkotói akaratának megfelelően, a valóság gondos újraértelmezése volt. Elgyönyörködött a nyilvánvaló drámai hatás érdekében vászonra vitt vastag, erőteljes, a fény és árnyék játékában tobzódó, színekkel teli ecsetvonásokban.
A rossz nyelvek szerint megtagadta a színházat, mi több, kiátkozta. De ez egyáltalán nem felelt meg a valóságnak! Velencét megfesteni, és akár csak gondolni is arra, hogy elválassza a színháztól, színtiszta árulás. Még ha igaz is volt, hogy nem készít többet Alessandro Scarlatti részére díszletterveket, közben tagadhatatlanul azt tanulmányozta, miként lehetne vázlataival Antonio Vivaldi új operájának, Az elárult és megbosszult hitnek a szépségét a lehető legjobban kiemelni.
Még semmi nem került nyilvánosságra, és jobb is volt így, tekintve a nagy zenész által komponált mű szinte felforgató hangvételét, ám ami Canalettónak a színház iránti rajongását illeti, nemigen lehetett tagadni. Elmosolyodott. Amióta a vásznai a legkeresettebb festményekké váltak egész Velencében, hirtelen mindenki műértővé vált, és az alkotásairól szónokolt. Annál jobb! Ez egyre több megrendelést jelent majd, és kétségtelen, hogy pontosan ilyen kecsegtető kilátásra volt szüksége.
Hiszen a számlák nem maguktól lettek kifizetve. És egyáltalán nem az ecsetekről, az alapozáshoz használt anyagokról és ragasztókról, festékekről és vásznakról volt szó! Először is ott voltak a lencsék a camera obscurához, azaz a sötétkamrához. Ha az ember minőségi terméket akart beszerezni, az árak az egekbe szöktek. Aztán ott volt a ház, és egy plusz emelet a műteremnek.
Arról már nem is beszélve, hogy a következő hónapban teljes egészében fel kellett újíttatnia a tetőt. Kész szerencse, hogy kapta ezt az új megbízást, hála barátja, Alessandro Marchesini veronai festő közbenjárásának, aki nagyra becsülte őt, és egy gazdag luccai kereskedő, Stefano Conti figyelmébe ajánlotta a vedutáit.Továbbá arra is gondolnia kellett, hogy ha jó benyomást akar kelteni az ügyfelekben, és új megrendeléseket akar szerezni, akkor illendő öltözetben kell megjelennie. Ezenfelül ott volt a személyzet. Nem mintha egy egész seregnyi szolgája lett volna, akik a szükségleteiről gondoskodtak: csak egy szakácsnő, egy cseléd és egy inas. De őket is fizetni kellett! Röviden szólva, egyáltalán nem volt könnyű. De a munka nem ijesztette meg, sőt teljesen elmerült az alkotásban, abban a korántsem magától értetődő kísérletben, hogy az emberi szemnek új látásmódot kínáljon Velencéről, vagy talán először láttassa olyannak, amilyen valójában a színek és a fények segítségével kifejezve.
A Stefano Conti megbízásából festett képpel kapcsolatban leginkább a derengés fogta meg, amely a Canal Grande vizét beragyogta, és szikrázó zöld színbe vonta. Ezenfelül meg akarta mutatni a nap sugarait a paloták homlokzatán, különösen a Fondaco dei Tedeschi csillogását tisztán és élesen a vászon bal oldalán, ideálisan ellensúlyozva az Erbaria fényes kútját, amely négyzetes formájával elválasztotta az árnyékba burkolózott Palazzo dei Camerlenghit a Fabbriche Nuove tömbjétől.
Egy kis nyílás és egy lencse segítségével sikerült rávetítenie egy táj, egy városrészlet, egy zártabb terecske, egy nyílt térség vagy egy csatorna vedutáját egy üveglapra, majd az erre helyezett áttetsző papírlapra átrajzolni. Szerette használni ezt az eszközt az épületek és a helyszínek kontúrjainak rögzítésére. De nem pusztán csak reprodukálta a látványt, hanem a távlatok megsokszorozásával, a terek hatáskeltő tágításával és a színek, a fény és árnyék játékának nem szokványos alkalmazásával újra is alkotta a valóságot, aminek következtében festményei nem voltak se többek, se kevesebbek, erről a világon egyedülálló városról alkotott víziójánál.
Felsóhajtott. Kis palotájának ablakain keresztül látta, hogy apró pelyhekben hull a hó. Az ólomszínű égbolt miatt a délután már estébe fordult, és úgy tűnt, az előző napok fagyos hideg időjárása továbbra sem enyhül. Antonio odalépett a hajlított lábú asztalhoz, és kézbe vett egy csésze forró csokoládét. Flora, a szakácsnője készítette neki. A receptet Canaletto Tomaso Albinoninál tanulta, aki rajongott a forró csokoládéért. A zeneszerző volt olyan kedves, és az egyik új operájának bemutatójára küldött meghívólevélben leírta neki az elkészítés módját. A kezdeti próbálkozások nem jártak tökéletes sikerrel, de néhány alkalom után remekbe szabott ital született: meleg, krémes és selymes.
A fehér hópelyhek szemlélése közben, lassan szürcsölgetni a csokoládét, tiltott élvezetnek tűnt. Miközben megpróbált átmelegedni, és kezét szorosan a szép meisseni porceláncsésze köré fonva, a kandalló közelében, lehunyt szemmel ízlelgette a csokoládé kesernyés édességét, inasa, Alvise állt meg az ajtóban. Amint Antonio engedélyt adott neki, belépett a műterembe.
– Uram! – szólította meg tisztelettudóan.
– Igen, Alvise?
– Nos… – kezdte az inas tétován.
– Mi történt? – kérdezte Antonio, miközben Alvise átnyújtott neki egy levelet, amelyen a Velencei Köztársaság pecsétje volt látható: a szárnyas oroszlán.
– Mit akar ez jelenteni?
– Fogalmam sincs, uram – felelte Alvise. – Annyit tudok mondani, hogy a rendőrség parancsnoka az ajtóban várja önt.
– Miért, mit akar?
– Azt mondta, hogy el kell vinnie önt a Dózsepalotába.
Antonio késedelem nélkül felöltött egy hosszú köpönyeget, amelyet előzőleg egy karosszék háttámlájára dobott, és egy sötét, háromszögletű kalapot, a trikornt. Vastag cipőt vett, és a következő pillanatban már az ajtón kívül volt. Lement egy lépcsőn. Aztán egy másikon. Végül kilépett az udvarra.
– Antonio Canal úr, más néven Canaletto, kérem, kövessen – mondta a parancsnok.
– Hová és miért? – kérdezte Antonio, aki természetesen nem akart ellenszegülni a parancsnak, de legalább némileg képet akart kapni arról, hogy mi történik.
– A Dózsepalotába – vágta rá a parancsnok, megerősítve azt, amit Alvise már korábban bejelentett. – Ahogy a kezében lévő feljegyzésben áll, őexcellenciája Matteo Dandolo, a Vörös Inkvizítor beszélni óhajt önnel egy bizonyos ügyről.
Ellentmondást nem tűrő felelet volt. Így hát Antonio két rendőr kíséretében szó nélkül csatlakozott a parancsnokhoz, és követte őt a Szent Márk tér irányába.
Miközben az este beálltával a süvítő szélben és hóesésben gyalogolt, és sejtelme sem volt, hogy vajon milyen tettekről kell majd számot adnia, Antoniónak határozottan az az érzése támadt, hogy a legrosszabb még hátravan.
Matteo Strukul: A velencei temető
Fordította: Szarka Lucia
Gabo Kiadó, 2023