Közel öt éve, hogy eljött a Filmalap éléről, és nem is szólalt meg azóta. Miért érezte úgy, hogy nem akar nyilatkozni, és mi változott, hogy most mégis?
Többen is kerestek, de egyrészt komolyan vettem azt, hogy egy időre visszavonulok, másrészt most érzem, hogy végre nyíltan tudok beszélni a Filmalapnál végzett munkánkról. Ezen kívül most már bemutatták a Filmintézet támogatásával készült első produkciókat, így azokra is van rálátásom.
Öt év alatt bizonyára volt ideje mérleget vonni arról a közel egy évtizedes időszakról, amit a Filmalap vezérigazgatójaként töltött, legyen az pozitív vagy negatív hozadék. Kezdjük az előbbiekkel, mit tart a legfontosabb eredményének?
Szerencsére sok ilyen eszembe jut. Egyrészt nagyon büszke vagyok azokra a sikerekre, amiket a magyar filmek elértek a hazai mozikban, a külföldi fesztiválokon, illetve az eladások terén. Ez utóbbi, vagyis hogy adjuk el professzionálisan, promócióval a magyar filmeket külföldön is, filmalapos invenció volt, erre létrejött egy külön filmeladó részleg a nemzetközi divízión belül. Ehhez kapcsolódik a Filmarchívum is, ami átkerült a Filmalaphoz, és ebben komoly részem volt, természetesen a szakértő kollégáimmal együtt. Azért kapcsolódik ide, mert a régi magyar filmeket is eladtuk, és mind a mai napig viszik is ezeket külföldi streamingcsatornák, televíziók vagy forgalmazók. Egyetlen szabály van, hogy az összes régi magyar filmet egy forgalmazónak nem lehet átadni, de egy-egy filmet bizonyos időszakra, bizonyos korlátozásokkal el lehet adni, és ez fantasztikus. Aztán tudok még olyan apró „hőstetteket” is mondani, mint az angol nyelvű Hungarian Film Magazine elindítása (fiatal szakmabeliek ötletéből), a Magyar Film Napja (Hartai László ötlete alapján), a filmszakmai gyakorlati képzés vagy a Filmarchívum nyárbúcsúztató klasszikus filmmaratonja.
De amit igazán fontosnak gondolok, az az Inkubátor program, ami az elsőfilmeseket segítette abban, hogy hozzájussanak az első bemutatkozási lehetőséghez, hallathassák a hangjukat, és a gondolataikat meg tudják osztani.
Az Inkubátor program támogatási összegéből nem lehetett nagy költségvetésű, kosztümös (bár egy olyan is készült, a Guerilla) vagy ehhez hasonló filmeket készíteni, olyat viszont lehetett – és ez az Inkubátor érdekes tematikai vonalát is bemutatja –, ami a mai időszakról szól, ami a fiatalokat érdekli, és ami velük történik. És ebben a programban olyan filmek készültek, amik egyszerűen kordokumentumok is maradtak, túl azon, hogy a legtöbb munka A-kategóriás fesztiválon mutatkozott be – az Egy nap például Cannes-ban, ahol díjat is nyert, a Virágvölgy Karlovy Varyban, a Könnyű leckék Locarnóban, és sorolhatnám. Ezek őszinte, tiszta és nagyon erős alkotások. Nem mindegyik inkubátoros filmnek egyforma a színvonala, de például amióta eljöttem, láttam az azóta megvalósult Szép csendben vagy A legjobb tudomásom szerint és A legjobb dolgokon bőgni kell című filmeket, mindegyik megállja a helyét, és megtalálta a közönségét is.
Utódjaik – akik át is nevezték a Nemzeti Filmalapot Nemzeti Filmintézetté – azonban mintha nem ezt gondolnák az Inkubátorról.
Az Inkubátor csodás találmány volt, és szeretném hangsúlyozni, hogy mennyire nem értek egyet azzal, hogy ha öt nyertes filmalkotónk van, akik úgy gondolják, hogy megcsinálhatják az első filmjüket, megmutathatják, mit tudnak, akkor ezek közül a Filmintézet döntőbizottsága csak kettőt enged át.
