A baobab árnyékában történetének valós háttere van: 276 chiboki iskolás lányt rabolt el a Boko Haram terrorszervezet 2014-ben, és hurcolt el a közeli Sambisa-erdőbe. Emlékszik, mi volt az első reakciója, amikor a terrorakcióról hallott?
Nagyon tisztán emlékszem az első reakciómra. Együtt voltunk a barátaimmal, és teljesen megdöbbentünk. Először azt hittem, ez valami ízléstelen vicc. Hogy történhet ilyesmi? Tele voltunk kételyekkel. Egy-két nappal később aztán hallottuk, hogy a lányokat kimenekítették. Emlékszem, nagyon megkönnyebbültem – hát persze, hogy megmentették őket! Megnyugodtam, hogy vége az ügynek, de kiderült, hogy a menekülésük híre álhír volt. Azt hiszem, nem voltam egyedül Nigériában, aki azt hitte, ilyen tömeges emberrablás vagy túszejtés nem történhet meg az országunkban. Nigéria akkori elnökét, Goodluck Jonathant erőteljesen támadta az ellenzék, ezért az is megfordult a fejemben, hogy az ő lejáratása miatt dobták be a médiába a lányok elrablásának hírét.
Miért kezdett el riporterként, kutatóként mélyebben is foglalkozni az üggyel?
Akkor töltött el igazi rémülettel az eset, amikor világossá vált, hogy szó sincs álhírről. Nem sokkal később írtam róla két cikket róla a New York Timesba és a Guardianbe. Az első pillanattól kíváncsi lettem a lányok történetére.
Hogyan lett regény az újságírói érdeklődésből?
Minél több cikket írtam a chiboki emberrablásról, annál többen kerestek meg az érintett családokból és az iskola környékéről. Nagyjából akkor történt egy másik nagyon súlyos katasztrófa is, a háromszáz ember, főleg gyerekek életét követelő, dél-koreai kompbaleset. A nyugati média hosszan és alaposan foglalkozott vele, a chiboki lányokkal viszont nemzetközi szinten gyakorlatilag senki, ami másnak is feltűnt, és a hajóbaleset nyomán az én cikkeimet is idézni kezdték, mondván, hogy Nigériában is rengeteg gyerek vált áldozattá azon a tavaszon. Több újságtól megkerestek, hogy foglalkozzak még az üggyel, más riportereket is elvittem Chibokba. Akkor még nem sokat lehetett tudni arról, mi történt a gyerekekkel. Majdnem száz emberrel beszéltünk azokból a családokból, amelyek elvesztették a lányukat, így igazi embereket és élettörténeteket tudtunk bemutatni a nyilvánosságban. Amikor egy irodalmi ügynök, aztán egy kiadó megkeresett, hogy írjak regényt a történtekről, ezekre a személyes interjúkra támaszkodhattam.
