Épp a legfontosabb kérdésre nem ad választ Az éhezők viadala előzményfilmje

Nagyon szerettem Az éhezők viadala-sagát. Akkoriban, amikor kijött a négy film – 2012 és 2015 között, minden évben egy filmmel –, pont betöltötte az űrt, amit olyan mozinézőként tapasztaltam, akit a Marvel szuperhősuniverzuma nem kapott el, A hobbit-filmek inkább érződtek nosztalgikus utánlövésnek, és bár többnyire a szerzői filmek felé húz a szívem, azért időnként szívesen néztem valami grandiózusabbat. Volt azért bajom itt is, a sokat emlegetett kettévágott utolsó résszel például, ám ismerve az alapregényeket még így is elégedett voltam, sőt, szerintem Az éhezők viadalával az a ritka dolog esett meg, hogy a filmfeldolgozások jobbak lettek, mint a könyvek: kivették a könyvek túlnyúlt szívügyi vekengéseit, a történetet a filmesek fókuszáltabbá, Katnisst pedig Jennifer Lawrence szimpatikusabb főhőssé tette. És bár nem fogalmazódott meg bennem, hogy „hű, de kellene egy Snow-előzménysztori”, azért eléggé örültem, amikor kiderült, hogy lesz egy ilyen. Egyébként is a gonosz-eredettörténetek korát éljük fikcióban és dokumentarista vonalon egyaránt – lásd true crime reneszánsz és a sorozatgyilkosok, erőszakos bűnelkövetők pszichéjét feltáró könyvek, filmek, sorozatok tucatjai –, és Snow elnök elég zavarba ejtő és izgalmas karakternek tűnt ahhoz, hogy jó ötletnek tűnjön megvizsgálni, vajon hogyan lett azzá a rohadékká, aki ellen Katniss küzdött. Ám sajnos erre a kérdésre a róla szóló Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája nem ad kellőképpen erős és hihető magyarázatot.

Alaposan a múltban járunk az eredeti sztorihoz képest: míg Az éhezők viadala első része a hetvennegyedik Viadal idején játszódik, addig az Énekesmadarak… több, mint hatvan évvel korábban, a tizedik Viadal idején. Coriolanus – avagy, ahogy becézik, Coryo (Tom Blyth) – tizennyolc éves még csupán. Karcsú, szőke és ábrándos, a Kapitólium akadémiájára jár, és tíz körömmel kapaszkodik a jólét látszatába annak ellenére, hogy olyan csórók, hogy enni se nagyon van mit. Katonatiszt apja meghalt a körzetek első felkelésének idején, a családi vagyon pedig odalett, így Coryo csak unokatestvérére, Tigrisre (Hunter Schafer) számíthat, a velük élő nagyi inkább csak egy újabb etetni való száj. Ám Coriolanus már érzi a nélkülözés végét: arra számít, hogy megkapja a Kapitólium egy fontos ösztöndíját, a Plinth-díjat. Azonban ekkoriban az Éhezők Viadala messze nem olyan népszerű és grandiózus még, mint hatvannégy évvel később, épp ellenkezőleg, a lőtéri kutyát sem érdekli, a nézettség zuhan, így Coryo és diáktársai új feladatot kapnak, amely az ösztöndíj sorsára is hatással lehet: tegyék a viadalt olyan látványossá és lebilincselővé, hogy az helyre rántsa a nézettséget. Ennek részeként az akadémistákat mentorként a viadal versenyzői mellé rendelik, Snow a tizenkettes körzet játékosait kapja, köztük a különös Lucy Gray Bairdet (Rachel Zegler). A lány furcsa jelenség: csórósága ellenére meseszerű tündérruhában jár – elhunyt anyja öröksége –, pimasz és vagány, emellett pedig a Covey nevű nomád zenésztörzs tagja, ő maga kiváló énekes-gitáros. Ez utóbbiban Snow meglátja a nézettségnövelő lehetőséget: ha Lucy Gray énekel, a nép majd szeretni fogja, neki drukkol, küld neki pénzt, így hátha nyer, ami Coriolanusnak is érdeke. Összefognak, lassan a bizalom is megszületik, aztán indulhat a viadal, ami ugyan ekkoriban még messze nem olyan technológia-fajsúlyos és fifikás, de már ekkor is véres és kegyetlen.

Hogy mi történik a Viadalon, azt nem spoilerezném el, bár eléggé sejthető a kimenetel, pláne, ha mellé tesszük a tényt, hogy ez egy nagyon hosszú film – százötvenhét perc hosszú, és még ennél is többnek érződik –, és csak az első kétharmada szól a Viadal előkészületeiről és a tulajdonképpeni Viadalról, utána még kapunk egy teljes fejezetet. Merthogy a film három fejezetre van bontva, ezt egyértelműen jelzik is a nézőnek, mindegyik fejezetnek címe és jól körülhatárolható témája van, amivel még együtt is lehetne menni, ha nem lenne a valóságban még ennél is többfelé tagolható. Főleg az utolsó részre igaz ez, ahol a Viadal utóéletét tárgyalja, és amikorra Snow személyiségfejlődésének igazi megváltozását hagyja a film. Bár ez utóbbiban, ismétlem, sajnálatos kudarcot vall: még az én lélektani-művészi érdeklődéssel megalapozott és sokféle terápiában edzett empátiámmal is nehéz úgy istenigazából megragadni, mi is történt valójában ezzel a szép reményű fiúval. Persze, valami ködös-vattás magyarázat nagyjából kivehető rendszerszintű korrupcióról, ami magával húzza a tisztább lélekkel indulókat is, arról, hogy a nélkülözésnek és megaláztatásnak igenis tud lélektorzító ereje lenni, és nyilván Lucy Gray mint emblematikus nőalak sem véletlen van itt, sejtjük a csalódást, szívtörést, árulást – de majd elolvasom a regényt, hátha attól kitisztul a kép, amit a film még százötvenhét perc alatt sem volt képes kitisztítani.

A filmet rendező Francis Lawrence, aki az eredeti saga négy filmjéből hármat szintén rendezőként jegyez, több helyütt nyilatkozta emlékezetes módon, hogy megbánta, hogy szétdarabolta az eredeti széria zárórészét, elég lett volna egy film a lezáráshoz. Ezzel egyébként egyetértünk, ugyanakkor sajnálatos, hogy ebből az lett, hogy ezt az előzménytörténetet viszont nem darabolta, pedig nem ártott volna. Nemcsak azért, mert akkor két kényelmes hosszúságú filmet kaptunk volna egy maratoni helyett, hanem azért is, mert a történet is nagyon erősen megváltozik a Viadal végénél, és messze nem kap elég teret arra, hogy ez a rész igazán kibontakozzon. Sietősen lefutó bonyodalmak, konfliktusok, ide-oda árulások és intrikák, menekülés és minden van – miközben már eddigre eléggé elfáradtunk az előtte történtekben, a kapkodás miatt pedig nem is teljesen érthetők a viszonyok, nem eléggé ülnek a tétek, rések maradnak mind a karakterfejlődések ívén, mind a sztorin. Az Énekesmadarak és kígyók balladája így olyasmi élmény, mint amikor túl sokáig maradunk egy házibuliban, hátha még kicsiholhatunk belőle valami élményt – vagy épp ellenkezőleg, mintha a mi házibulinkból nem akarna az istennek se hazamenni az utolsó vendég.

Kár ezért, mert az első kétharmaddal még egészen jól együtt lehetett menni. Általában nagyon jól sikerült a casting, Viola Davis hibátlan karikatúragonosz, Peter Dinklage szintén kiváló szemétláda, naná, ez mindkettejüknek ujjgyakorlat csupán – Dinklage ráadásul többé-kevésbé ugyanezt játszotta a Trónok harcában is. A főszerepben Tom Blythe remek, a kamera is szereti, és szépen is hozza a belső iránytűje és a túlélés, boldogulás kényszere között őrlődő fiatalembert, akit az ambíciói és képességei mindenképpen nagy dolgokra predesztinálnak. Mi épp azt a harcot nézzük végig, amelyben az dől el, hogy a sötét vagy a világos oldalon fogja-e ezeket a nagy dolgokat elérni. Ez pedig még akkor is érdekes, ha egyébként az eredeti filmekből már eleve tudjuk, hogy mi a harc végeredménye – épp azért, mert alapvetően annak érezzük nagyobb esélyét, hogy végül a jó oldalra áll. Rachel Zegler szintén kiváló, ő is egy hasonlóan kétarcú karakter, a film teljes hosszán át vacillálhatunk rajta, hogy angyal-e vagy csak a túlélés hajtja őt is, miközben olyan vonzereje van, amivel simán elcsábítja a mozinézőket is épp úgy, ahogy történetbeli nézőit. Ügyes húzás volt beemelni Zegler tagadhatatlan zenei tehetségét, a dalok is jók, és az emblematikus Hanging Tree keletkezési körülményeinek is örülünk, ám ezen a fronton némi visszafogottság azért jót tett volna a filmnek, amely így egy furcsa senkiföldjén landol: még épp nem mondható musicalnek, de azért már elég sok dal hangzik el benne ahhoz, hogy azok csak adalékként működjenek. Ráadásul mivel sok van belőlük, az elhangzó szerzemények nem tudnak olyan erősen bevésődni, ahogy a Hanging Tree tette az eredeti sagában. Ide is teszem, lehet hallgatni olvasáshoz.

Apropó, Hanging Tree: a film nagyon igyekszik a lehető legtökéletesebben hozzávarrni magát az eredetikhez, kicsit túlzottan is. Elhangzik az ikonikus dal, megismerkedünk a későbbiekben fontos szerepet betöltő és, ugyebár, kulcsszimbólummá váló fecsegőposzátákkal, és nyilván összekötik a történet idősíkjait a mindkettőben jelen lévő karakterek, Snow és Tigris is. Ennek így is kell lennie. De azért az ekkor még pajzán ábrándként sem létező Katnisst is berángatni a történetbe egy katniszka nevű növény révén annyira erőltetett, hogy érthetetlen, hogy nem akadt ki a jóízlés-mérője senkinek. Ez az értetlenség egyébként is kulcsélmény a film kapcsán, az ugyanis többségében annyira rendben van, hogy nagyon nehéz megérteni, hogy hogy hagyhatták, hogy az összkép ilyen felemás legyen. Itt ez a remek szereplőgárda, mind ügyesen teszik a dolgukat, ám a karakterük legfontosabb motiváció homályban maradnak – hogy a forgatókönyv, a rendezés vagy a vágás hibájából, azt sosem tudjuk meg. Ugyanígy remek a látvány és a hangulatfestés, szépen simul össze a polgárháború utáni újjáépülés még tartó lepukkantsága a már érkező csúcstechnikával, ami majd, ugye, a későbbi Viadalok sajátja lesz – ugyanakkor a klassz atmoszférák mellől hiányzik némi magyarázat a Kapitóliumban és a körzetekben egyaránt.

Szóval összességében felemás élményt ad Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája. Benne van az a grandiózusság, amit az eredeti filmekben úgy szerettünk, működik a rémes erőszak mindenféle hatásmechanizmusa, és az a médiakritika is felbukkan, ami az eredeti filmek egyik legjobb aspektusa volt. Aszereposztás kiváló, a látvány, a hangulat is rendben van. Ugyanakkor kínlódás ez a túlnyújtottság, ami a végére összecsapott kapkodásba fordul át, így senki nem kapja meg azt, amit érdemel: sem a történet hősei, akiket így nem feltétlen tudunk megérteni, sem mi, akik nézzük őket.

Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája, 2023, 157 perc. 24.hu: 6/10