Messzire vezető következményei lennének annak, ha a celebkultúra egyik pillanatról a másikra megszűnne – hogy a saját házunk táján maradjak, lenne egy kis tanácstalanság a 24.hu-nál is, minthogy a mi olvasóink, bár hajlamosak tagadni, de valójában eléggé sokan eléggé szeretik a celebbulvár híreket. Hirtelen a magyar média legizmosabb alappillére rogyna meg egykori és jelenlegi popsztárok, régi tévéműsorok szereplői, modellek, influenszerek és a többi megélhetési exhibicionista nélkül. Az emberek egy jó része viszonyítási pontját veszítené el, hovatovább biztosan lennének komoly gazdasági következményei is, ha egy thanosi csettintéssel eltűnnének erről a világról a celebek (a celeb szó azon értelmében, hogy „az a híres ember, aki arról híres, hogy híres”), és hát eleve nem kívánunk ilyet embertársainknak, már csak az említett Marvel-mozi tanulságai miatt sem. De egyvalamiben biztos vagyok: a tévéműsorok azonnal jobbak lennének.
Annyiszor láttuk már az összes celebünket, mégis annyira érdektelenek, hogy csak blikkfangos, túltekert műsorkészítői erőlködések révén, művi intrikával, vagy kutyába lemenéssel lehet belőlük bármi figyelmet érdemlőt kicsiholni. Cserébe a hétköznapi emberek már ismeretlenségük okán is izgalmasak, ráadásul, ha jól sikerül a válogatás, emlékeztetnek az odafordulás erejére, arra, hogy ha valakitől őszinte kíváncsisággal kérdezzük meg, hogy „te ki vagy?”, biztosan érdekes válaszokat fogunk kapni. Nem beszélve arról, milyen fontos látni olyan embereket, akiknek kicsit jobban hasonlít a valóságra az életük, mint a bulvárhősöké.
Az RTL ma este új évaddal indult Survivorának nézői élményét is komolyan emeli a tény, hogy nem unásig ismert arca, és valamely korábbi tévéműsor címével jelölt neve van – a műsorvezető ÉNB Joe a kivétel, de neki meg őszintén szólva már azért is örülünk, mert nem abból a féltucatból kerül ki, ahonnan az összes többi kertévés showműsor vezetője. Meg egyébként nem is csinálja rosszul ezt a melót, sőt: egészen hihetően, természetesen beszél, nem ajvékol feleslegesen. Nem utolsó szempont az sem, hogy Joe jól mutat a képernyőn, alkatilag is passzol ehhez a műsorhoz (értve ez alatt, hogy kinézné belőle az ember, hogy talán ő maga is túlélné a versenyt), és a neki kiszabott képernyőidőt is jól lőtték be: nincs sem elpazarolva, de túlexponálva sem. Ez tehát siker.
Jó húzás az is, hogy a Survivor nem pazarolja a néző drága idejét sem az adás hosszával – a reklámok nélküli tiszta adásidő alig több, mint egy óra – és felesleges időhúzásokkal sem: lírai felvezető képsorok és hatásvadász narráció helyett az adás egyből belecsap a lecsóba az első bemutatkozással, és szép ritmusban végigzongorázza a szokásos megérkezéses képsorokat a bemutatkozások nagy részével karöltve. A szereplőkről persze ezen a ponton még alig derül ki valami a szokásos, kötelezően túlfejlett önbizalmon kívül: nyilván mindenki nyerni jött, mindenki tudja a tuti taktikát, és mindenki elsőrangú emberismerő és manipulátor, legalábbis ezt állítják magukról. A szereplőgárda javarészt a kiszámítható túlélő-reality szabályrendszert követi, fitneszedzőkkel és egyéb sportemberekkel, melléjük felvonulnak azok a kemény karakterek, akik Az Élet Edzőiskolájába jártak, ahol az Isten az Edzőbá, és néhány olyan karakternek is kötelező szerepelnie a castingban, akikről nem igazán feltételezzük nézőként, hogy képesek túlélni háromnál több napot légkondi, hűtött energiaital és rendszeres manikűr nélkül.
Azért már az első adásban is kirajzolódnak a figyelemre méltóbb karakterek – ki milyen okból, ugye. Érdekes figura a Survivor-rajongó Emma, aki évek óta szeretett volna bekerülni a műsorba, a modell Wendy, aki talpraesettségével és erejével is hamar tett azért, hogy ne csupán széplányként tekintsenek rá. Megosztó-nagyszájú karakterekből van több is: a hajléktalanságból a luxusig jutott üzletasszony Zera és a fociedző Attila, akik ennek megfelelően el is kezdték ekézni egymást hamar, a vezető szerepre pályázó Olivér és a harsány János, de tulajdonképpen az is fel tudja csigázni az érdeklődést, hogy vajon mire mennek a Fülöp-szigeteki vadonban azok, akikről ordít a városi puhányság. Az évad fő szerkesztői intrikája, hogy ezúttal egy szerelmespár két tagja is versenyez, két külön csapatban, titokban tartva civil összetartozásukat.
Emellett a szerkesztők egy plusz húzással emelnék az idei műsor tétjét – és alighanem sikerül is majd nekik: a Survivorban most nem kettő, hanem három csapat harcol egymással a rendezési elv pedig nem a kiegyenlített erőviszonyok, hanem a generációs különbségek. Van egy huszonévesekből álló csapat, egy harmincasokból álló, és egy az idősebbeknek – értve ez alatt a negyvenes-ötvenes játékosokat. Okos ötlet ez abból a szempontból, hogy minden korban minden generáció meg van róla győződve, hogy a náluk fiatalabbak és a náluk idősebbek is tökhülyék, így az ellenségeskedésnek itt most valóban van némi lélektani alapja. Az már más kérdés, hogy mennyire szimpatikus egy főműsoridős tévéműsornak ráerősítenie egy ilyen, eleve meglévő ellentétre egy olyan országban, ahol ilyen akciók nélkül is talál okot bárki, hogy utálja azokat, akik mások, mint ő. Akárhogy is, az ötlet működik, a három csapatban minden eddiginél gyorsabban elkezdett kialakulni a csoportidentitás, a fiatalok lenézik az időseket és fordítva, a harmincasok középen meg – legalábbis egyelőre – röhögnek a markukba nevető harmadikként, pláne, hogy az első játékot ők nyerték meg, főleg, mert a másik két csapat el volt foglalva egymás szívatásával.
Ez az első játék egyébként kimondottan jól sikerült: nem volt túlbonyolítva a feladat, a nézőnek könnyen érthető, és a benne rejlő nehézség is átérezhető volt, gyakorlatilag egy kötélhúzás, amelyben az ellenség a gravitáció és a fáradás, no meg időnként a másik két csapat által adott nehezítő tényezők. Egyszerű, fizikai kihívás, ügyesen vágva, fenntartva az érdeklődést és a feszültséget, a játék felére már abszolút bevonódtam annak ellenére is, hogy azért ritkán megy fel a vérnyomásom ilyesmitől. A „generációk harca” gondolat a műsor mögött itt is szépen működik: a néző is könnyebben választ magának csapatot, akinek drukkol, vagy akinek ellendrukkol az alapján, hogy ő mely korosztályba tartozik és mit gondol a többiről – ügyes, tényleg.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Jutott az adásra már némi dráma és fizikai rosszullét is, az adás végi beharangozó alapján a következő epizódra is fog jutni, és az intrika sem várat magára sokat. Azért itt az első adásban ez még egyelőre csak finom adagolásban került elénk, ami legalább annyit hozzátett a műsor nézői élményéhez, mint az, hogy nem celebek szerepeltek benne. Ez a „vonuljunk félre és beszéljünk ki másokat”-vonal, amely minden realitynek kötelező eleme, valójában a legritkább esetben tesz igazán hozzá az adáshoz, sokkal inkább azért van ezekre szükség, hogy a bulvároldalaknak alapanyagot biztosítsanak, nem beszélve arról, hogy nagyon érezni bennük a műsorkészítői instruálást még akkor is, ha maga a műsor nem scripted, azaz hivatalosan nincs szerkesztői beavatkozás.
Szerencsés lenne, ha a műsor további epizódjaiban is megmaradna ez az arány: kevés művi intrika, sok tér a helyzet szülte valódi feszültségeknek, emellett pedig fókusz a játékok valódi testi-lelki kihívásain. Mindezek mellett alighanem számíthatunk még pár nagy, könnyes vallomásra a résztvevőktől, és nem kétséges az sem, hogy a szerelmespár még szembe fog kerülni valami drámai jelenetben, és nyilván némi románc is kinéz majd a pálmák alatt, ez olyan biztos, mint hogy valaki szaftos pajorokat fog majszolni a következő hetekben. Ez a kottázhatóság azonban önmagában nem baj – a világ legjobb realityjében még a szófordulatok is másfél évtizede változatlanok –, és a Survivor formátumban, megvalósításban is szépen indított, nem beszélve arról, hogy tényleg minden olyan műsornak örülünk, amelyben nem celebek habosított őrjöngését kell nézni.
A Survivor hétköznap esténként 21:15-től megy az RTL-en.
