„Volt horgászat meg vadászat, csipkeverés, faszverés” – Réz András könyvet írt

Lakatos Regina a tűhegynyi lyukakról és az azokon áramló mindenfélékről

A lyuk tűhegynyi, de a damil egyre hosszabb… Hát én aztán tudom, hogy egy tűhegynyi lyukon mi mindent lehet benyomni egy emberbe. Meg hogy mit lehet kivenni. Ez a szakmám. Elég jól csinálom. Ha jött a laborba egy új ember, mindig engem hívtak, mutassam már meg neki, hogy kell tisztességesen vért venni. Sztóma, katéter, kanül, drén – az is jöhet. Mert én sose felejtem el, hogy milyen szar annak, akibe dugdossák. Szóval ezt finoman kell csinálni, érzéssel. Ráadásul én még érzem is, ahogy megfeszülnek… A várható fájdalomtól való félelem. Van, aki a vérvételtől is elájul. Majd a robotok megoldják… Mostanában mindenre ezt mondják.

És a robotok tényleg kurva jók. Azok beférnek mindenhova, akár egy tűhegynyi lyukon is. És ha közben az Istenesbe már megérkeztek a beígért beszúró robotok, nem biztos, hogy jobb leszek náluk. Százszázalékosak. Nem is tudom, hogy vagyok ezekkel a robotokkal. Mert arról nincs vita, hogy egy csomó dolgot meg lehet velük csinálni, amihez az embernek nincs keze meg szeme. De azt meg nem tudom, hogy ha, mondjuk, választanom kellene, egy robot műtsön-e meg, vagy egy ember, melyiket vá­lasztanám. Jó, jó, tudom, hogy a robot mögött mindig ott áll az orvos… Ez meg olyan kétoldalú dolog… Szóval, hogy egy ember azért megérzi a másik ember félelmét, és mond erre valamit… Vagy mit tudom én, megérinti… De közben meg van, aki szarul érzi magát attól, hogy ki van szolgáltatva az orvosnak. Hogy le kell vetkőznie… Plusz a tudat, hogy egy másik ember fog matatni benne… Ami a robottal meg nincs. Viszont a robottal nem tudod megosztani a félelmedet. Gondolom, egy robot hazudni sem tud. Megkérdezed, mik az esélyeid, erre azt mondja: hetvenkét százalék. Baszhatod. Most ez jó vagy rossz? Tényleg akarod hallani az őszintét? Vagy inkább egy fehér köpenyest, aki barátságosan azt mondja, ez rutinműtét. Ami ordas nagy hazugság, mert minden negyedik­ beteg ottmarad a műtőasztalon. De ha erősen hiszel benne, hogy nem muszáj belehalni, azért erősebben csimpaszkodsz az életbe,­ nem? Viszont ha kifogsz egy dokit, aki utálja a pofádat, gyárilag geci és még fáradt is…? Lutri. A robot meg hetvenkét százalék. Mindig, mindenkinek. Értsd, ahogy akarod. Lehet, hogy ez a jobb, és biztos, hogy ez a jövő. Csak mi nem készültünk még fel rá, hogy ez is olyan személyes, egyszemélyes játék. Másik ember nem feltétlenül kell hozzá. De ki fogja majd programozni a robotokat? Meg hogy lehet azt kiszámítani, hogy mennyit ér, ha meghosszabbítják az életed, mondjuk, egy évvel? Egy jó évvel. Vagy egy szar évvel. Meg hogy hány százaléknál jöhet a palliáció? És van-e arra képlet, hogy mikor adja fel a beteg? Meg hogy mi jó a hozzátartozóinak? Tudom, hogy kurva nehéz, mert valakinek a felelősséget is vállalnia kell. Még ha segít is a gép… Akárhogy csavarom, nekem mindig az jön ki, hogy másik ember nélkül nem megy. Bénán vagyunk összerakva. Bocs. Tisztelet a kivételnek. Én vagyok bénán összerakva. Hülye vagyok én ehhez. Közben meg az jár a fejemben, hogy egy számítógép biztosan tudna valamit kezdeni azzal a katy­vas­szal, ami a fejemben van. Mert azt érzem, hogy az a bizonyos da­mil egyre hosszabb, és már el is ágazik. Hogy ezt hogy csinálja, nem tudom. Én csak az érzést ismerem. Amíg nem voltam ide bezárva, nem volt nehéz ezt kezelni. Mondok egy példát. Sétálsz az utcán. És tele van hangokkal. Zajok, emberhangok, szél, valami leesik, valahol sikítóval dolgoznak, nyílik a busz ajtaja, fél füllel hallod, hogy melletted milyen zenét hallgat valaki a kütyüjén, krákognak, finganak, rászólnak a gyerekre. Meg minden más. De ebből a zűrzavarból ki tudod szűrni, ami fontos. De mit csinálnál, ha ezt a sok hangot­ egyszerre és ugyanolyan hangerővel tolnák az agyadba? Hogy válogatod szét? A filmekben még megoldják valahogy. Ülnek egy képernyő előtt, nyomkodják a billentyűket, aztán valamelyik rendőr vagy ügynök a fejéhez kap, és benyögi, hogy a háttérben egy tartályhajó pöfög, és sirályok vijjognak. És már száguldanak is a kikötőbe. De ami hozzám befut, nem ilyen egyértelmű. Én nem látok képeket, nem hallok mondatokat. Amikor azonban ez a damil vagy mi az isten elágazik, újabb sávokat, rétegeket kapok. Ami a fejemben történik, azt csak az értené meg, aki olyan, mint én. Nem normális. Vagy paranormális. Ha kint lehetnék, nem lenne ezzel gond. De még mindig bent vagyok. Gondolom, parásék semmit sem tudnak az én titkos csatornámról. Szerintem másról sem. Van egy koncepcióm. Lehet, hogy nagy faszság, de momentán úgysincs jobb dolgom, meg az agyalás egy kicsit elnyomja a bejövő zajt. Én soha nem politizáltam, de néha azért felmentem az internetre, hogy legalább kapiskáljam, hol is vagyunk. És mielőtt bekasztliztak, éppen az okkult pörgött. Mondjuk, addig is ment az istenezés ezerrel. Meg minden faszság. Ha a Pere­put­ty­ból valakinek az volt a dilije, hogy futott, akkor az egész országnak futkosnia kellett. Ha valakinek a ló volt a mániája, még a lakótelepi garázssoron is lovat kellett tartani. Volt horgászat meg vadászat, csipkeverés, faszverés. Az okkult baromságokra is csak azért kaptam fel a fejem, mert az Indiana Jones még mindig nagy kedvencem. Harrison Ford nekem nagyon bejön. És nem azért, mert magas. Bár az se baj. Meg különben is már nyolcvan fölött van. De a Frigyládát bármikor megnézném újra. Lehet, hogy bekérem. Akkora poénok vannak benne… Például amikor jön a karddal hadonászó arab csávó, erre előkapja a revolverét, és durr… De ez csak mese. Ezek a köcsögök meg, akiknek takarékra vették az agyát, azt tolták, hogy elindult egy csilliárdos terv, meg akarják találni Attila kardját. Merthogy az a magyar nemzet tulajdona, és van a Pilisben egy kő, abba kell beleszúrni, és akkor valami majd történik. Tudja a kis­faszom, hogy mi, de ezt nagyon komolyan vették. Mi van akkor, ha parásék azt hitték, hogy majd én megtalálom nekik, mert addig kombinálták az én furcsa képességemet? Viszont akkor az is lehet, hogy nem csak ez az egy kapszula van, és körülöttem egy csomóan be vannak kapszulázva. És egyszer majd belőlünk lesz a szupercsapat, amelyik megtalálja a kardot vagy a végzet lándzsáját, amelyik abban a múzeumos filmben volt. Vagy az elgurult gyógyszerüket. Hülyeségeket beszélek. Ez már tisztára az SS Paranormális Divízió. Egy ilyen szituban nem nehéz megbolondulni. Lehet, hogy odakint már ősz van? Talán a bejövő izékből érzem? Vagy csak szeretném, ha ősz lenne? Egyre jobban szeretem az őszt. Régebben szerettem a nyarat is. A 2003-as nyarat nem. Kibaszott forróság volt, én meg az érettségire készültem. Állandóan bealudtam. De az utóbbi pár évben már nagyon durva nyarak voltak. Megéreztük a kórházban is. És nem is csak az, hogy meleg van. Valahogy másfajta meleg van. Beszélnek erről is mindent. Hogy az ufóktól van, meg a migránsok csinálják.­ Ki nem szarja le? Rohadtul meleg tud lenni. De az ősz még finom. És kitart januárig. A szagát nagyon bírom. Mindig van egy kis füstszag, pedig már alig fűt valaki fával. Na jó, egyre többen, mióta olyan rohadtul felemelték a gáz árát. És az is vicces, ahogy megváltoznak a hangok, amikor lehullnak a levelek. Egy picit keményebbek lesznek. Liba. Anyum mindig libát sütött Márton-napra. Pecsenyelibát. Még az is sok volt kettőnknek. A mája meg kevés. De lett egy kis zsírja. Az milyen jó volt! Lila hagymával.­ A tepertő semeddig sem tartott, azt frissiben elcsipegettük anyummal. Egész más az, mint a bolti. Aztán jött a böjt. De mikróban nem lehet tepertőt sütni. Azért még bepróbálkozhatok egy adag tepertőre meg pár Harrison Ford-filmre.

Réz András: Para

Trend Kiadó, 2023