Kevés állatnak szentelt annyi figyelmet és kevés állattal bánt el úgy a filmtörténet, mint a cápákkal. Spielbergék 1975-ös klasszikusa nemcsak a blockbuster fogalmát teremtette meg, de életre hívott egy virágzó alműfajt is a cápáktól való rettegés számára. Sokan még azt is a film hatásának tulajdonítják, hogy az elmúlt 50 évben a cápák száma egészen drasztikusan, több mint 70 százalékkal csökkent a tengerekben. Steven Spielberg nemrég vallotta be, hogy a mai napig bűntudatot érez emiatt, de az alapregényt író Peter Benchley is a tengervédelem szószólójává vált pályája későbbi szakaszában, vezekelve azért, hogy bestsellereiben vízi szörnyetegekként démonizálta ezeket a csodás élőlényeket.
A cápafóbia ennek ellenére jövedelmező popkulturális üzletág maradt, az utóbbi évtizedben már olyan nehezen fokozható remekműveket eredményezve, mint a Sharktopus vs. Whalewolf, a Sharknado 5: Globális rajzás, illetve a mozikban frissen debütált Meg 2. – Az árok, amelyben Jason Stathamnek immár másodszor kell megküzdenie a tengeralattjáró méretű őscápákkal. A nagyobb probléma, hogy a gyorsuló irammal a dokumentumfilmek is próbálják tartani a lépést. A Discovery 1988 óta minden évben hatalmas sikerrel sugárzott műsorfolyamát, a Cápák Hetét például nem véletlenül éri egyre gyakrabban az a kritika a tudósok részéről, hogy az ismeretterjesztés helyett inkább a félelemkeltésre és a véres cápatámadásokra fókuszálnak, amivel egyáltalán nem segítik az óceánok védelmét.
Első pillantásra ebbe a vonulatba illeszkedik az HBO új dokumentumfilmje, a Harapás után is, amely arról szól, miként ugrott meg mostanában a fehér cápák, ezzel együtt pedig a cápatámadások száma a New England-i Cape Cod-félsziget népszerű strandjain, és miféle félelmeket, indulatokat váltott ki egy fiatal szörfös 2018-as halála. A 26 éves Arthur Medicit egy napsütötte szeptemberi napon harapta meg a parthoz közel merészkedő fehér cápa, az életét pedig már nem tudták megmenteni. Az eset sokkolta a helyieket, ami érthető, ha figyelembe vesszük, hogy Massachusetts államban ez volt az első halálos cápatámadás 1936 óta.
A Harapás után azonban nem időzik el ennél a tragikus halálesetnél, amivel egyből bizonyítja, hogy alkalmatlan lenne a Cápák Hete headlinerének. Célja korántsem a félelmek felkorbácsolása, sokkal inkább a fájdalmas szembenézés azzal, milyen nagy és összetett folyamatok zajlanak körülöttünk az élővilágban. Ez a közösségfókuszú nézőpont egyébként már Spielberg klasszikusában is megvolt, csak ott – fikciós horrorról lévén szó – jobban kiélezték a konfliktusokat, amelyek végül a fenevaddal való nagy, tengeri leszámolásban oldódtak fel (további filmtörténeti kapcsolat, hogy A cápát épp Cape Cod közelében, a Martha’s Vineyard nevű szigeten forgatták, csak a filmben egy elképzelt Long Island-i kisvárosként tüntették fel).
A valóságban azonban ritkán számolható fel a probléma egy mindent eldöntő, véres és katartikus diadallal, Ivy Meeropol dokumentumfilmjében pedig nem is kapunk mást, mint egymásnak feszülő, sokszor összeegyeztethetetlen nézőpontokat. A Harapás után egyik nagy erénye, hogy az ítélkezés és kinyilatkoztatás helyett inkább szemlélődik, és így vagy úgy, de minden szereplőnek meghagyja a maga igazát. Empátiával fordul a helyi lakosok felé is, akik aggódnak a fehér cápák jelentős elszaporodása miatt, és egyre frusztráltabbak, mert úgy érzik, hogy a tudósok és az állatvédők többre becsülik egy ragadozó védelmét, mint az ő életüket.
A képviselőinknek az emberek egészségére és biztonságára kellene gondolniuk. Arra, hogy jogunk van a strandon úszni, pihenni Cape Codon ahogy az elmúlt 100 évben tettük anélkül, hogy az életünket féltenénk
– mondja egyikük, aki társaival együtt az ügyük politikai képviseletét is próbálja megszervezni – kevés sikerrel. Szerintük azt a 70-es években hozott természetvédelmi törvényt kellene újragondolni, amelyik szigorúan betiltotta az addig szabadon mészárolt tengeri emlősök, például delfinek vagy fókák megölését az Egyesült Államok partjainál. A cápák ugyanis nem puszta szeszélyből lepték el az atlanti-óceánbeli, horog alakú félsziget körüli vizeket, hanem a védettségben egyre inkább elszaporodó fókák vonzották ide őket. Egy többgenerációs helyi halászcsalád is a tőkehalakból szabadon lakmározó fókákat hibáztatja, amiért mára szinte alig fognak bármi eladhatót az óceánból. Persze nem a vízi emlősökre, inkább a politikusokra haragszik, akik jobban aggódnak az állatokért, mint azért, hogy a helyieknek legyen miből megélniük. Egy másik halász ugyan egyetért a lesújtó helyzetértékeléssel, szerinte azonban a fókák csak bűnbakok, a valódi ok ennél kiábrándítóbb: az emberiség egyszerűen rommá halászta a tengert, és míg ezen néhány nagy cég óriásit kaszál, a generációk óta ebből élő kis halászok ott maradnak az üres hálóikkal és a kétségbeesésükkel.
A halászok mellett megismerhetjük a strandon nyaranta dolgozó életmentőket, akiknek az a feladatuk, hogy a vizet kémleljék, és mindenkit kiparancsoljanak a vízből, ha meglátnak egy uszonyt a partok közelében. Egyikük elmeséli rémálmát, amelyben tehetetlenül figyelt egy strandolókra támadó cápát – ez a kis epizód jól érzékelteti a vállukra nehezedő felelősség súlyát. És persze ott vannak az állatvédők, tengerbiológusok és más tudósok, akik hatalmas kíváncsisággal fordulnak a térségben zajló ökológiai folyamatok felé, de véletlenül sem akarják egy ember-állat szembenállásra kiélezni a helyzetet. Többen hangsúlyozzák, hogy a cápák viselkedésének jobb megértésével az emberek számára is biztonságosabbá válhat a strandolás. Mert a fehér cápa a mai napig a rejtélyes fajok közé tartozik, bármennyire is az a cápás filmek nyomán kialakult téves benyomásunk, hogy már mindent tudunk róluk.
A tudományos munka nemcsak távlatilag segít, de egészen közvetlen biztonsági hozadéka is van: a kutatók ugyanis jeladókat rögzítenek az öbölben úszkáló cápákra, hogy jobban követhessék a mozgásukat. A megjelölt ragadozók közeledtét így már akár egy applikációval is követhetik a strandolók, míg a jeladó nélküli egyedeket persze továbbra is szabad szemmel kell „monitorozni”.
A Harapás után tehát nem foglal harciasan állást, hiányzik belőle a dokumentumfilmekre manapság gyakran jellemző aktivista hevület. Egy felbolydult közösség bonyolult viszonyait villantja fel, kicsiben leképezve végletesen polarizált társadalmaink belső feszültségeit. Van közös nevező: abban nagyjából mindenki egyetért, hogy a helyi ökoszisztéma kizökkent a stabilitásból, és radikális átalakuláson megy át. Arról viszont már eltérnek az álláspontok, hogy ezt vajon a fókavédelmi törvény és az azért lobbizó állatvédők/tudósok, vagy inkább a klímaváltozás miatt menekülő fajok és az óceánok élővilágának tönkretétele okozza-e.
Az egymás mellé pakolt mozaikdarabkákból azért lassan felsejlik a központi kérdés: nem kellene-e alaposan újragondolnunk a természethez fűződő viszonyunkat?
„Egyes emberek úgy viselkednek, mintha az óceán a játszóterük lenne, egy kis medence, és mintha a cápáknak vagy fókáknak nem lenne joguk ott lenni. De ez nem így működik” – mondja a hippi küllemű, helyi öregúr, aki egy kis bódéból informálja a strandra tartókat az éppen aktuális cápahelyzetről, majd zárás után maga is lemegy egyet szörfözni. Meggyőződése, hogy nagyobb alázatra lenne szükségünk a természettel szemben, egy Cape Codon lakó újságíró pedig így értékeli a helyzetet:
Az ipari forradalom óta megszoktuk az eget rengető műszaki változásokat, de a gyökeres természeti változásokat nem. Ez történik a mi generációinkkal. És ez teljesen más, mint az eddigiek, mert nem tudjuk irányítani.
A film tehát menet közben szépen kitágítja a lokális fókuszt, de úgy, hogy közben a szörföző gyerekeiért aggódó családapa vagy a megélhetése miatt frusztrált halászok érveit sem söpri le az asztalról. Tudatosan kerüli a cápás filmekre oly gyakran jellemző szenzációhajhászást, bár helyenként azért maga sem tud ellenállni a hatásvadászatnak. Használhatna például kevesebb aláfestő zenét, de legalább nem A cápa ikonikus és elcsépelt vonóstémáját veszi elő, hogy így démonizálja a ragadozó állatokat, inkább csak érzelmi mankókkal támogatja meg a szereplőkkel való azonosulást.
A Harapás után tehát cseles film. Ivy Meeropol egy interjúban be is vallotta, hogy a népszerű témát csalinak szánta, amivel reményei szerint beránthatja a véres cápatámadások iránt érdeklődő közönséget is, hogy aztán valami sokkal nagyobbat és ijesztőbbet mutathasson nekik. Azt a nyomasztó tényt, hogy a tudósok által is beláthatatlan folyamatok zajlanak körülöttünk, és hogy a természetet sosem fogjuk tudni teljesen kontrollálni. A film szemlélődő attitűdje megrendítő és egyben felemelő pillanatokhoz is elvezet. A vége felé például láthatjuk, amint egy óceán közepén úszó, hatalmas bálnatetem visszakerül táplálékként az ökoszisztémába: a madaraktól, a mélytengeri halakig mindenki kap belőle, és természetesen egy megtermett fehér cápa is feltűnik a színen, hogy kihasítsa a maga részét.
Abban pedig mégiscsak van valami reménykeltő, hogy a közös erőfeszítés hozott eredményeket: minden konfliktus és vita ellenére Arthur Medici 2018-as halála óta nem halt meg senki cápatámadásban Cape Codon, pedig azóta is megtartották a szörfbajnokságokat.
Harapás után (After the Bite), 2023, 88 perc, HBO Max.
