Christopher Nolant és az atombombát az Isten is egymásnak teremtette – már abban az értelemben, ahogy egy filmes és az általa választott téma között kialakulhat a tökéletes összhang. Mert hiába az Oppenheimer a rendező első életrajzi filmje, valójában hézagmentesen illeszkedik az életműbe, hiszen megvan benne a lehetőség mindarra, ami jellemzi az összetéveszthetetlen és utánozhatatlan – ám kiválóan parodizálható – Nolan-élményt:
- grandizózus, az egész emberiség jövőjét befolyásoló sorskérdések,
- feloldhatatlan filozófiai és morális dilemmák,
- agyzsibbasztó, földi halandók számára garantáltan érthetetlen háttérelmélet,
- látványos akció, amihez a létező legnagyobb vászon kell,
- és az ehhez társuló monumentális, olykor megalomán stílus, amely szabályosan belepasszírozza a nézőt a moziszékbe.
Az atom természetesen a legkevésbé sem szűz terep a filmtörténetben, az emberi történelem egyik legnagyobb horderejű felfedezését és annak veszélyeit számtalan alkalommal feldolgozták már, hol thrillerként, hol vígjátékként, hol posztapokaliptikus víziókban, olykor pedig óriásszörnyekkel megspékelt parabola formájában. Nolan nyilván igyekszik emelni a tétet, a történelmi visszatekintésnek pedig némi aktualitást adhatnak az utóbbi években ismét felerősödő aggodalmak, hogy az emberiség – atombombával, vagy anélkül – esetleg tényleg képes lehet eltörölni magát a Föld színéről.
The Beginning or the End (1947)
Az atombomba elkészítéséről szóló első hollywoodi film, az 1947-es The Beginning or the End rögtön ezzel a mély félelemmel indít. Az első jelenetben egy kamuhíradót látunk, amelyben az atombomba atyjaként emlegetett Robert J. Oppenheimer és az akkori atomhatalmak képviselői elhelyeznek egy időkapszulát: egy mozigépet, valamint a néző által éppen várt film kópiáját rejtik az atombiztos, földalatti páncélba, azzal az instrukcióval, hogy mindehhez csak 2446-ban lehet majd hozzáférni.
Másokhoz hasonlóan hiszek benne, hogy az én korom a legfelvilágosultabb mind közül, ehhez képest már láttam két világháborút, amelyekben 87 millió férfi és nő halt vagy sérült meg. Korunk emberei elszabadítottak egy erőt, amely elpusztíthatja – és jelenlegi tudásunk alapján el is fogja – az emberi életet a Földön. Önöknek, a 25. század embereinek rögzítettük, miként fejtettük meg az atom titkait. Tudjuk, hogyan kezdődött, ám azt már csak önök, a holnap emberei – ha lesz még holnap egyáltalán – tudhatják, hogyan végződik a dolog
– figyelmeztet baljósan pipázgatva az Oppenheimert alakító Hume Cronyn, majd híradós stílusban elkezdik felidézni, hogy a nácik elől Amerikába menekülő tudósok miként segítettek megfejteni az atomhasadás rejtelmeit, és végül eljutnak egészen a hirosimai robbantásig, ami kevesebb, mint két évvel a film bemutatója előtt történt. Az ötlet érdekes módon nem egy forgatókönyvíró vagy producer fejéből pattant ki, hanem a kor neves színésznőjétől, Donna Reedtől (legtöbben Frank Capra karácsonyi klasszikusából, az Az élet csodaszépből ismerhetik) érkezett, aki középiskolai kémiatanárával találta ki, hogy filmet kéne csinálni a Manhattan-tervről. Az MGM aztán felkarolta az ötletet, és az alkotók viszonylag törekedtek is a pontosságra, ám a forgatókönyvbe számos ponton beleszólt a hadsereg, a politikai vezetés és az atombomba kifejlesztésének kulcsszereplői is, akik közül többen nem is járultak hozzá a filmhez (akkoriban Amerikában még engedélyt kellett kérni, ha valakit filmen akartak ábrázolni). Azért nem mindenki volt ennyire finnyás, Oppenheimer például adta a nevét, mindössze azon aggódott, hogy bugyuta lesz a cselekmény. De hozzájárult Leslie R. Groves tábornok, a Manhattan-terv igazgatója is, aki jó pénzért még tanácsadónak is elszegődött a filmhez.
A film persze így is számos ponton elrugaszkodik a valóságtól: a technológiai részleteket például szándékosan pontatlanul mutatták be, az atombomba felépítése 1947-ben ugyanis szigorúan bizalmas államtitoknak számított. De propagandisztikus jelleggel beiktattak egy újraforgatott jelenetet arról is, hogy miként vívódott Truman elnök a parancs kiadása előtt, mert féltek, hogy a világ nem nézné jó szemmel, ha az amerikai elnök viszonylag könnyen hozná meg ezt a döntést. Azt meg már nem a hadsereg vagy a politika, csak a filmes feszültségkeltés logikája diktálta, hogy a Hirosima felé közelítő amerikai repülőknek súlyos légvédelmi lövegek robbanásai között kell manőverezniük, ilyen ellenállással ugyanis nem kellett megküzdeniük a valóságban. A The Beginning or the End hiába reagált nagyon gyorsan – ilyen szempontból talán egy kissé túl gyorsan is – az eseményekre, nagyot hasalt a mozipénztáraknál, és a filmtörténeti jelentősége ellenére sem vált valódi klasszikussá.
Godzilla (1954)
King Kong mellett Godzilla a globális popkultúra legismertebb óriásszörnye, akit sokan a nyári popcornfilmekkel és a vegytiszta, agyatlan szórakoztatással azonosítanak. Ám amikor az eredeti Godzillát, avagy Gojirát 1954-ben bemutatták Japánban, egyáltalán nem volt ilyen felhőtlen a hangulat, a beszámolók szerint sokan sírva hagyták el a mozit. Ekkor még mindig csak kilenc év telt el a Hirosimát és Nagaszakit ért atomtámadás óta, az óriásszörnyfilm pedig nyilvánvaló metaforája volt az elszenvedett kollektív traumának, és mindazon veszélyeknek, amiket az atombomba az emberiségre szabadított. A történet szerint ugyanis ősi, mélytengeri és alapvetően ártalmatlan óriásszörnyet az óceánban végrehajtott tesztrobbantások teszik radioaktívvá és dühítik fel annyira, hogy kijöjjön a szárazföldre, és elpusztítson komplett városokat. Az adott korban ez egy nagyon erős politikai állásfoglalás volt, főleg Japánban, ahol a trauma az amerikai megszállás idején kibeszélhetetlen maradt. Az már más kérdés, hogy a két évvel később, Godzilla, King of Monsters! címen bemutatott amerikai verzióból gondosan kilúgozták ezt a politikai dimenziót a filmből. Nem egyszerűen kivágták az Egyesült Államokra nézve kényes részeket, de – a kulturális imperializmus szemérmetlen példájaként – még hozzá is forgattak jeleneteket, egy amerikai főhőst helyezve a cselekmény központjába, nehogy véletlenül japánokkal kelljen azonosulnia a nézőknek.
A film hatalmas siker lett az Egyesült Államokban és más országokban is, így ebben az eltorzított formában gyakorolt óriási popkulturális hatást világszerte, globális ikonná téve a politikai tartalmától eddigre megfosztott Godzillát. Számos fontos rendezőt inspirált, többek között Steven Spielberget is, aki se A cápát, se a Jurassic Parkot nem így készítette volna el, ha nem nyűgözi le gyerekként annyira a Godzilla, King of Monsters!. Godzilla-filmek azóta is készülnek, de Hollywood később sem köszörülte ki a csorbát: az 1998-as Godzillában például francia nukleáris kísérletek keltik életre a szörnyeteget, amit aztán az amerikaiaknak kell legyőzniük. Az azóta készült hollywoodi verziókban pedig épp atombombával kell legyőzni a prehisztorikus szörnyeteget (az eredeti japán verziót hivatalosan egészen 2004-ig nem mutatták be). A Godzilla kultúrtörténetéről könyvet író kutató, William Tsutsui szerint ez nyilvánvalóan mutatja, hogy Amerika a mai napig nem képes szembenézni saját felelősségével a Japánra ledobott atombombák miatt.
The Atomic Kid (1954)
Ugyanabban az évben, amikor japánok tömegei távoztak sírva a Gojira vetítéséről, az amerikaiak már jókat nevethettek az atombombán. A The Atomic Kid főhőse egy magánzó uránbányász, Blix (Mickey Rooney), aki egy sivatagi expedíció nyomán téved be egy nukleáris tesztrobbantás helyszínére, és épp mogyoróvajas szendvicset majszol az elhagyatott modellházban, amikor a tisztes távolságban várakozó katonák megnyomják a piros gombot. Ám Blix csodás módon túléli a robbanást, a sugárzás miatt pedig szuperképességei is lesznek, így hamarosan már az FBI-nak segít egy kémhálózat felszámolásában. A meglehetősen bárgyú vígjáték nem túl emlékezetes, de az alapötlete ennek ellenére is hatással lehetett jópár szuperhős későbbi keletkezéstörténetére. Azzal pedig beírta magát a filmtörténetbe, hogy a Vissza a jövőbe fiktív Town Hill mozija épp ezt a filmet játssza, amikor Marty McFly visszalátogat 1955-be.
Goldfinger (1964)
A hidegháborús paranoia egyik leghíresebb szülötte, James Bond és az atombombák viszonyáról természetesen külön monográfiát lehetne írni. Már az első Bond-filmben, az 1962-es Dr. Nóban saját atomreaktora van az egzotikus szigeten élő főgonosznak, amelynek a 007-es hasznát is veszi a nagy leszámolásban (brit tudósok az ötvenedik évforduló táján fel is panaszolták a filmnek, hogy évtizedekre sikeresen lejáratta az atomenergiát a közvéleményben). De az első atombombára sem kellett sokat várni: az 1964-es Goldfingerben egy nukleáris fegyverrel próbálja meg az USA Fort Knox-i aranyfedezetét hasznavehetetlenné tenni az ügyeletes főgonosz, szegény Sean Conneryt még hozzá is bilincselik az időzített ketyeréhez az akciódús fináléban. A későbbi filmekben még legalább négy alkalommal van dolga Bondnak atomfegyverekkel, hol rakéta, hol táska formájában, sőt, az 1967-es, Casino Royale című paródiában időzített atomtablettát nyel le véletlenül, amely végül fel is robban a testében, mindenkit a túlvilágra küldve a címszereplő kaszinóban.
Dr. Strangelove (1964)
A Golfingerrel egy évben mutatták be Stanley Kubrick klasszikusát, melynek teljes címe – Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni – már önmagában jelzi, hogy itt nem komor számvetéssel, hanem egy észveszejtő szatírával van dolgunk. Mai napig ez a legszórakoztatóbb és egyben legelkeserítőbb film, amit az atomháborúról valaha készítettek. A kettősségnek minden bizonnyal köze van ahhoz is, hogy akkoriban volt a legreálisabb egy ilyen végzetes konfliktus lehetősége. Mindenesetre kíméletlenül tükröt tart a nagyhatalmi paranoiának, vitriolos humorával peig a napalmnál is hatékonyabban égeti fel a politikai vezetőkbe vetett közbizalom utolsó tartalékait. Peter Sellers három szerepben brillírozik, többek között ő alakítja a címszereplő Dr. Strangelove-ot, a hatalom tudományos tanácsadóját, akinek náci múltjára csak az emlékeztet, hogy néha lelkesedésében heilhitlerezésbe rándul a keze. Komoly irodalma van a kérdésnek, hogy vajon Kubrickék kiről mintázták a politikusokat az Armageddon felé hajszoló tudós alakját. Annyi biztos, hogy több közszereplőből gyúrták össze, az inspirációk közt szerepelt a hidrogénbomba feltalálásában részt vevő Teller Ede és a Manhattan-tervbe zseniálisan besegítő Neumann János is, aki az ötvenes években – másokkal együtt – amellett érvelt, hogy megelőző csapást kellene mérni a Szovjetunióra, amíg nekik még nincs saját nukleáris fegyverük (erről a legfrissebb Neumann-életrajz szerzője mesélt a 24.hu-nak adott interjújában). A világ mai állását elnézve, a Dr. Strangelove hatvan év alatt nem igazán vesztett aktualitásából.
A majmok bolygója (1968)
Természetesen számos posztapokaliptikus film épült az atomháború rémképére, amelyek onnan indítanak, ahol a Dr. Strangelove befejezte a történetet. Az egyik leghíresebb ezek közül A majmok bolygója, amelynek végén Charlton Heston a Szabadság-szobor romjait felfedezve ébred rá, hogy nem egy távoli bolygóra vetődött el űrhajójával, hanem visszatért a Földre, ahol időközben egy atomháború pusztította el az emberi civilizációt, és nyitotta meg az utat a majmok előtt. Innen nézve jobban érthető az emberiséget elnyomó majmok egyik fő vallási tana is:
Őrizkedj az embertől, mert ő az ördög eszköze. Isten teremtményei közül ő öl sportból, pénzért, hírért. Igen, megöli a testvérét, hogy megszerezhesse annak vagyonát. Ne hagyjátok elszaporodni, mert elpusztítja saját otthonát, de a tiéteket is. Űzzétek el, hajtsátok vissza az embert a dzsungel sűrűjébe, mert ő a halál hírnöke.
A folytatások aztán részletesebben ki is bontották az emberiség önmaga okozta vesztét, de a franchise legerősebb pillanata mégis az első rész zárójelenete maradt.
Kína-szindróma (1979)
Csernobil óta mindenki tudja, hogy nemcsak az atomháború veszélye valós, de az atomenergiának is megvannak a maga kockázatai. Az 1979-es Kína-szindróma készülésekor azonban ez még inkább elméleti lehetőség volt, mint történelmi tapasztalat. Jane Fonda alakítja az elszánt riportert, Michael Douglas pedig a nem kevésbé elszánt operatőrét, akik egy rutinforgatás idején üzemzavart észlelnek egy Los Angeles-környéki atomerőműben. Jack Lemmon a becsületes tudóst, aki segít neki feltárni az ügyet, amelyet a hatalom próbál teljes erőből eltussolni a nyilvánosságban. A Kína-szindróma bemutatójakor az energiaipari résztvevők elszállt fikciónak és egy teljes iparág ellen elkövetett karaktergyilkosságnak titulálták a filmet. Aztán tizenkét nappal a premier után megtörtént a Three Mile-szigeti atomkatasztrófa, ahol nagyon hasonló folyamatok történtek, mint a vásznon. Egyesek szerint a baleset szerepet játszott a film sikerében is, de az alkotók nagyon igyekeztek mutatni, hogy nem nyerészkednek a katasztrófán, és több moziból vissza is vonták a filmet.
Végzetes utóhatás (1989)
Vissza a második világháború utáni amerikai kísérleti robbantásokhoz, de ez már nem a könnyed nevetés, hanem a szembenézés időszaka. A Végzetes utóhatás című 1989-es tévéfilm T. S. Cook Atomic Soldiers: American Victims of Nuclear Experiments című könyvén alapul, amely az atomkísérletek áldozatainak állított emléket. 1945 és 1962 között több mint 235 ezer amerikai sorkatonán, nőkön és gyermekeken végeztek atomtesztet. Az USA kormányának kísérleti nukleáris robbantásai után harminc évvel egy orvos szembe kerül múltjával, miután felkeresi egy férfi, aki a korábbi kísérletek miatt lett rákos. Kénytelen rájönni arra, hogy nem tarthatja tovább titokban azokat az utóhatásokat, amiket a nevadai nukleáris telepen szerzett oly sok társával együtt. A két idősíkon kibomló történetben a múltjával meghasonló orvost Martin Sheen, illetve fiatalabb verzióban Emilio Estevez alakítja. A film olyan szempontból mai napig nem vesztett aktualitásából, hogy a káros vegyi anyagok utóhatásaitól szenvedő katonák, tűzoltók és rendőrök orvosi ellátása a mai napig nem evidens, hanem heves politikai küzdelmek tárgya.
Az utolsó esély (1995)
Hiába ért véget a hidegháború, Hollywood azért a 90-es években is igyekezett életben tartani az atomháborús paranoiát, ennek pedig fontos helyszíne lett a tengeralattjáró. A Vadászat a vörös októberre című tengeralattjárós kémthrillert ugyan még épp a Szovjetunió hivatalos szétesése előtt mutatták be, de az 1995-ös Az utolsó esély már a posztszovjet zűrzavar és az első csecsen háború idején játszódott, amikor is ultranacionalista oroszok azzal fenyegetőznek, hogy atombombát dobnak az Egyesült Államokra és Japánra. A Tony Scott által rendezett akcióthrillerben Gene Hackman atomtengeralattjáró-parancsnoka és Denzel Washington vezető tisztje feszül egymásnak a nem épp jelentéktelen kérdésen, hogy kilőjék-e a rakétákat Oroszországra. A film egy valós esetből indult ki, ami évtizedekkel korábban játszódott le, a kubai rakétaválság idején, és a tengeralattjáró klausztrofób közegében mutatta be, milyen sorsdöntő lehet az emberi tényező ezekben a kiélezett helyzetekben.
Csernobil (2019)
Értse meg, valami olyannal van dolgunk, ami még soha nem fordult elő ezen a bolygón!
– mondja remegő hangon Valerij Legaszov, a kármentéssel megbízott tudós Borisz Scserbina szovjet miniszterelnök-helyettesnek a Csernobil című HBO-s minisorozatban, ami surranópályán lett 2019 egyik nagy tévés sikere, és sorozatos kivételként került a filmek közé az összeállításunkban. A szereplők ugyan nem oroszul, hanem angolul beszélnek, mégis a hitelesség volt Craig Mazin sorozatának nagy erőssége, amivel rettentő izgalmassá és nyomasztóvá tett egy unalomig ismertnek hitt történetet (ez az, ami egyáltalán nem sikerült a Netflix idei Fukusima-sorozatának). Visszatekintve, szovjet változatban mutatta be ugyanazt, ami a Kína-szindrómában még csak teória és zajos hollywoodi fikció volt: vagyis a folyamatot, hogy a politikai logika miként írja felül pillanatok alatt akár a legelemibb emberi ösztönöket és biztonsági megfontolásokat, még akkor is, ha milliók sorsáról, mondjuk egy soha nem tapasztalt katasztrófáról van is szó. A Csernobil persze még évekkel azelőtt készült, hogy Ukrajnában heves harcok dúltak volna a zaporizzsjai atomerőmű környékén, de így is telibe találta a közhangulatot, sokan a klímaváltozással szembeni politikai tehetetlenséget látták bele. Így volt ezzel a három főszereplő, Stellan Skarsgård, Emily Watson és Jared Harris is, akikkel 2019-ben Londonban interjúztunk a Csernobil kapcsán, és mind felhozták a párhuzamot a globális felmelegedéssel.
Mivel senki nem várta azt a Szovjetunióban, hogy a politikai vezetés megmondja nekik az igazat, az emberek cinikussá váltak az egésszel kapcsolatban. Tehetetlennek érezték magukat, így inkább vicceket meséltek egymás közt a rendszer abszurditásáról. Szerintem ugyanebben a veszélyes helyzetben vagyunk: nem bízunk a vezetőkben, mert hazudnak és manipulálnak, szóval mi értelme próbálni kiállni bármiért is? »Úgyis mindenki állandóan hazudik« – veszélyes, ha ebbe a világnézetbe beletörődnek az emberek. Mert ha mi feladjuk, akkor tényleg azt csinálnak velünk, amit akarnak
– mondta a 24.hu-nak a Legaszovot alakító Harris, hozzátéve, hogy mikor világszerte gyerekek milliói tüntetnek valami ellen, tudjuk, hogy baj van. „Ők lesznek azok, akiknek viselniük kell majd a következményeket.”
