Régi filmsikerekről, klasszikusokról szóló évfordulós cikkeinkben gyakran jutunk arra a következtetésre, hogy ez vagy az a film ma már nem készülhetne el. Ennek általában a korszellem változása az oka, aminek része a közönség világnézetének, társadalmi gyakorlatainak, politikai érzékének alakulása.
Az 1987-es Végzetes vonzerő története viszont pontosan így foglalható össze. James Dearden forgatókönyvében és Adrian Lyne rendezésében nem az a különös, hogy tragédiáig fokozza egy szerelmi vagy inkább szenvedélyháromszög történetét, hanem az, hogy végig elvárja a nézőjétől, hogy a házasságtörő, majd egyre agresszívabbá váló férfi oldalára álljon. Az azonosulást megkönnyíti, hogy a nyolcvanas évek egyik legnépszerűbb sztárja, Michael Douglas játssza a menő ügyvédet, Dan Gallaghert, de mai szemmel mégiscsak meghökkentő, amikor a feldühödött férfi az otthonában támad rá az egyre inkább zaklatóként fellépő szeretőjére, és majdnem agyonveri.
Minimum problémásnak, erősebb kifejezéssel inkább viszolyogtatónak nevezhető világ- és hősképe ellenére a Végzetes vonzerő remek ritmusú és hidegrázósan feszült thriller, ami valóban szexivé tudja tenni Gallagher és a Glenn Close által megformált Alex Forrest egymásra találását – hogy aztán Gallagherrel együtt rögtön mi is elszégyelljük magunkat, amiért tűzbe jöttünk. Lyne filmje a nyolcvanas-kilencvenes évekbeli erotikus thrillerek első komoly sikere volt. Noha a Gyilkossághoz öltözve, az Alibi test vagy a 9 és 1/2 hét már korábban divatba hozták az alműfajt, a szélesebb közönség a Végzetes vonzerővel talált rá a thriller bűnügyeit szexfilmes motívumokkal érzékivé fokozó történetekre. Ezt bizonyítja, hogy 1987-ben csak a Beverly Hills-i zsaru 2 és A szakasz ért el Lyne filmjénél nagyobb bevételt az amerikai mozikban.
Mihez kezd ezzel az ellentmondásos örökséggel a mai sorozatipar? Alexandra Cunningham és Kevin J. Hynes jó érzékkel ismerte fel, hogy a Végzetes vonzerő alaphelyzetére a mai napig emlékszünk, és új közelítésmóddal indokolt is lehet elővenni a sikerfilmet. Az író-producerek korábban a Dirty John című true-crime antológiasorozatban foglalkoztak gyilkosságba torkolló szerelmi ügyekkel, igazán átütő saját munkájuk viszont még nem volt. Az új Végzetes vonzerőnek már a felütése is jelzi, hogy komoly alkotói ambíciókkal készült: tizenöt évvel azután járunk, hogy Dan Gallagher az esküdtszék ítélete szerint meggyilkolta Alex Forrestet. A férfi most szabadul a börtönből, és bizonyítékokat kezd gyűjteni, hogy új tárgyalást kezdeményezhessen. Újra felveszi a kapcsolatot időközben felnőtt lányával és második férje mellett élő, volt feleségével. Ártatlannak vallja magát.
Cunninghamék továbbírták a történetet, átalakították annak elbeszélésmódját, ráadásul a szereplőket is máshogyan kezelik: Dan marad a főhős, de kap egy-egy önálló epizódot Alex, illetve Dan felesége, Beth és a lánya, Ellen is. Vagyis az alkotók fajsúlyosabbá teszik a női karaktereket, és bevezetnek az ő nézőpontjukba is, korrigálva ezzel az eredeti film szembeszökően férfiközpontú megközelítését. Egyúttal arra is felhívják a figyelmet, hogy a néhány napra vagy akár csak néhány órára szóló félrelépés az egész család és a szerető életét is feldúlja, és évekig-évtizedekig továbbgyűrűző, traumatikus következményei lehetnek.
Ezek a megoldások kétségkívül érdemi módon egészítik ki és gondolják újra az eredeti filmet, de meg is változtatják annak műfaját. Az időrendet felbontó, jelen- és múltbeli cselekményszálakat is bonyolító elbeszélésből elvész a thriller izgalma. Sokkal inkább egy másik bűnügyi műfaj, a film noir terepén járunk, amelyben a bűnbe sodródott hős már a kudarcai – családjának széthullása és hosszú börtönbüntetése – után emlékszik vissza az eseményekre, és próbálja megkeresni darabokra tört életének cserepeit.
Ám az „erotikus thriller” alműfajából nemcsak a thriller, az erotika is elveszett. Dan és Alex szórványos szexjelenetei nyúlfarknyiak és visszafogottak, ami nyilvánvalóan azzal magyarázható, hogy a fősodorbeli mozi- és sorozatipar is jóval szemérmesebb manapság, mint az erotikus thrillerek fénykorában.
Hajlamosak vagyunk ennek a változtatásnak a számlájára írni, hogy az új Végzetes vonzerő a második felében egyre szürkébb lesz, és porosabbnak, ódivatúbbnak tűnik, mint közel negyvenéves előzménye. Az annak idején a Dawson és a haverokban megkedvelt, mára megférfiasodott Joshua Jacksonból hiányzik az a sötét titokzatosság, ami miatt kétségbe vonhatnánk az ártatlanságát. Még a feleségét játszó Amanda Peet is indulatosabbnak, veszélyesebbnek tűnik nála.
Alexet Lizzy Caplan alakítja, aki a Masters of Sex négy évada alatt mintha szakértőjévé vált volna a szexuális játszmákba bonyolódó hősnőknek. Az új változat készítői joggal érezhették úgy, hogy az eredeti filmhez képest a szeretővel szemben van a legtöbb törlesztenivalójuk, az ő karakterét illik a legalaposabban árnyalni. Hosszas visszaemlékezéseken és több nézőpontból megmutatott kulcseseményeken keresztül ismerjük meg, milyen pszichózis gyötri a kóros hazudozóvá és zaklatóvá váló nőt. Ám így a sorozat egyre inkább áldozatként és klinikai esetként, mintsem többrétű, kiszámíthatatlan antihősként láttatja Alexet, megint csak tompítva a cselekmény izgalmait.
Mintha az alkotók arra is csak a záró epizód közepén eszméltek volna rá, hogy ideje lenne megválaszolniuk a kérdést, ki ölte meg Alex Forrestet. Magyarázatként sajnos nem a cselekmény legizgalmasabb, hanem éppen a leghervasztóbb, csalódást keltő fordulatával állnak elő. Vagyis azzal a fájdalmas helyzettel kell szembenéznünk, hogy a sorozat minden új ötlete és tanító szándéka ellenére a Végzetes vonzerőből még mindig a régi, szexista és egyoldalú változatot néznénk újra szívesebben.
Végzetes vonzerő (Fatal Attraction) 2023, 8 rész, SkyShowtime. 24.hu: 6/10.
