A magyar Hatodik érzék kicsit bénább, kicsit viccesebb, de a miénk

Az Átjáróház felütésében két csecsemő találkozik egy kórházi folyosón: meglátni és egymásra gügyögni egy pillanat műve. Ám úgy tűnik, rossz csillagzat alatt születtek, mert az épületben tűz üt ki. Az egyik babára – Krisztián a neve – ráomlik a mennyezet. Vajon szörnyet hal?

Ha így lenne, Madarász Isti nem lenne Madarász Isti. Számos tévés produkcióval és egy mozifilmmel (Hurok) a háta mögött a rendező kitartóan hirdeti elkötelezettségét a hollywoodi típusú szórakoztatás, a közönséget elvarázsoló kalandok és a boldog befejezések iránt. Márpedig közhely, hogy az első számú hollywoodi szabály szerint gyereket és kutyát nem ölünk a vásznon. Vagyis megnyugodhatunk, Madarász keze között a kis Krisztián biztonságban van.

Ha gyerekek nem is, mások azért igen nagy számban haláloznak el az Átjáróház történetében. Hősünk, a felnőtt Krisztián ugyanúgy a holtakból él, mint A nyomozó boncmestere, csak éppen ő a földszinten dolgozik, hullaházi éjjeliőrként. Váratlanul éri, amikor első munkahelyi éjszakáján a halottak előmásznak a fridzsiderből, és közlik vele, hogy neki kell megoldania befejezetlenül maradt földi ügyeiket, mielőtt ők távozhatnának a másvilágra.

Krisztián halott embereket lát, mint bő húsz évvel ezelőtt a Hatodik érzék Cole-ja, és segítenie is hasonlóképpen kell rajtuk. Csakhogy az Átjáróház hőse már nem gyerek, és Bruce Willis sincs vele, hogy fogja a kezét.

Madarász így is illusztris szereplőgárdát gyűjtött össze: mások mellett Galla Miklós a hullaház igazgatójaként, Kútvölgyi Erzsébet jóságos boszorkányként, Dobó Kata pedig kikapós luxusfeleségként egyengeti Krisztián útját evilág és a túlvilág között.

A hangvétel tehát mesei, aminek következtében Madarász hullaszagú története mégsem a Hatodik érzék hideglelős horrorjának, inkább A faun labirintusa felnőtt rémfantasyjének nyomdokain halad. Az ötlet és a forgatókönyv Veres Attila munkája, de az Átjáróház tónusa feltehetően a családbarát rendezőnek köszönhetően lett könnyedebb. Legalábbis Verest, a rutinos horrorszerzőt és az idei év egyik legnyomasztóbb magyar könyvének, A valóság helyreállításának íróját nem jópofaságairól ismerjük. Emitt viszont a holtak kártyáznak, dalra fakadnak és tanácsot adnak a szív dolgaiban.

Mindez annyit jelent, hogy az Átjáróház egyfelől kelekótya és zavaros, másfelől üde színfolt a mai magyar filmben.

Az utóbbi évekből a Liza, a rókatünderre hasonlít a tekintetben, hogy ez is egy elrajzolt, meseivé stilizált Budapesten játszódik, és némi fekete humor is megcsillan benne. Máskülönben viszont Madarász filmjének igazi rokonait nem az élő szereplős darabok között kell keresnünk: nemcsak Ági, Krisztián szerelme hasonlít egy anime hősnőjére, hanem az Átjáróházban egyébként is olyan vadul cikáznak a lüke poénok és a véres húscafatok, mint egy nagyobb gyerekeknek szóló rajzfilmben.

Ágiról egyébként eddig azért nem volt szó, mert két halottas vicc között a történet érzelmi magját adó szerelmes történet kissé elvékonyodik. Pontosabban inkább az igyekvő főszereplők, Bárnai Péter és Rujder Vivien elkerekedett szemű összenézései és parázsló kő-papír-olló meccsei hivatottak elmélyíteni ezt a kapcsolatot. Csakhogy Madarász mintha nem számolt volna vele, hogy amennyiben a történet minden horrormotívumát a paródia felé tolja a mesei hangütés érdekében, úgy a központi szerelmi szál komolysága is sérül. Ez magyarázza, hogy Ági és Krisztián egymás iránt mutatott érdeklődése csecsemőkorukban tűnik a legőszintébbnek, a játékidő jelentős részében pedig inkább mintha csak mímelnék a szenvedélyt. (Egy hiteles szerelmes azért akad a filmben: az elhunyt sorozatsztárt Árpa Attila alakítja, szerelmének tárgya pedig saját maga.)

Ebben a halott lányt és élő fiút egymásnak rendelő, emiatt az Eleven testek fordított változatának is beillő romantikus horrormesében bőven van annyi színes ötlet és a szereplőválasztással megoldott, kikacsintós poén ahhoz, hogy a Pixar-animációk parádés hangnemkeverése és hullámvasútszerű kalandtörténetei se tűnjenek utolérhetetlennek az alkotók számára.

Az a színvonal azonban csak ábránd marad, mert az Átjáróházban nincs igazán miért izgulni: túl kevés idő jut Krisztián figurájának elmélyítésére, a fiú és Ági kapcsolatának felépítésére még kevesebb.

A játékidő előrehaladtával egyre inkább mechanikusan és szellemtelenül váltják egymást a rémes-vicces epizódok. Hiába néhány elegáns vágás – többször is egymásra rímelő mozdulatok kötik össze a jeleneteket – és a becsülettel lerenderelt számítógépes trükkök, ha a vásznon csak a fantasy kliségyűjteményét ismerjük fel: most jön az első próbatétel, most a nagy elbizonytalanodás, most a csodaszerű megoldás. (A film készítését jócskán megnehezítette a koronavírus-járvány kirobbanása, és talán ezek a viszontagságok is felelősek a szerkezet meggyengüléséért, a film ritmusának hibáiért.)

Félreértés ne essék: magyar viszonylatban az Átjáróház unikális és becsülendő műfaji kísérlet. Végeredményben pedig nagyon is rokonszenves vállalkozás, mert olyan alkotók munkája, akik sok szempontból egészen más utakon járnak, mint a magyar film kitaposott ösvényein haladó filmesek. Talán legközelebb még egyértelműbb lesz, hogy Madarász Isti stílusát nem gúzsba kötik, inkább felszabadítják kedves hollywoodi filmjei.

Átjáróház (2022), 100 perc. 24.hu: 6/10.