Sötétedés után félálomban a koszos függönyt néztem, ahogy a nyitott ablaknál lágyan lengette a szél. Megnyugtató volt, ahogy a széllel beszökött a barátságtalan szobába a tiszta levegő. Évike még mindig a családtagjaival telefonált, pedig éjfél is elmúlt már. Mély, karcos hangja el-elcsuklott a sírástól. „Naaaaagyon rossz nálatok nélkül”, panaszolta a telefonba.
Nagyon, nagyon rossz nálatok nélkül. Mondom, nagyon rossz nálatok nélkül. Azt mondtam, bazdmeg, hogy nagyon rossz nálatok nélkül, a kurva életbe már, nem hallod? Baszki, nagyon rossz nálatok nélkül. Na, hallottad? Majómám van geci, mondd meg a fiadnak, hogy majómám van, mondd már meg neki, tudja csak, hogy beteg az anyja, de úgyis basztok rá, menjetek a picsába, basszátok meg, ha kiengednek széjjel baszlak titeket, azt mondtam, nagyon rossz nálatok nélkül, hát nem hallod, a kurva anyád.
Hangja, mint egy vonat zakatolt keresztül a szobán. De nem a Nyugat-Magyarországról Salzburgba, majd onnan Münchenig közlekedő railjet, amin divatos győri egyetemisták és osztrák turisták nyomkodják telefonjukat indulástól érkezésig. Nem is a tiszai gyors, amin zsíros arcú asszonyok nézik szótlanul és szinte rémülten a tájat, nem. Egy régi, lestrapált, forgalomból kivont, de jobb híján a forgalomba visszahelyezett, hajdanán még szépreményű gőzös, ami csak úgy pöfékeli ki magából a fullasztó füstöt. Ablakaiban gyerekek tombolnak, maszatos, féktelen, kiabáló, jobb sorsra érdemes gyerekek. Még ártatlanok, még nincs meg bennük a rossz, még nem értik, hogy az élet igazságtalan, és főleg velük az, hogy a születésüktől kezdve biztosan eldőlt, az életük tele lesz nélkülözéssel.
Vajon mennyire lehet rossz most Évikének azok nélkül? Hova vágyakozik ennyire, milyen az otthona? Én is sírdogáltam, igaz, csak magamban, vagy egy-egy szerelmes üzenetben Lajosnak. Arról írtam, milyen jó lesz, ha hazamegyünk, és újból egy átlagos hétfőre ébredünk kettesben. Reggelizünk, kávézunk, aztán leülünk dolgozni. Délután sétálunk egyet a faluban, este picit simogatjuk a macskát, kártyázunk, megnézzük a híreket, panaszkodunk egyet, hogy milyen monotonok ezek a napok, vágyakozunk tengerpartra, hegyekbe, külföldre, aztán lefekszünk aludni. És akkor hozzábújok. És mit fog csinálni Évike, ha hazamegy a kövesdi cigány telepre? Melyik utcában lakik? Bizonyára ott, a főút mögötti kacskaringós utcák egyikében, ahol a házakat véletlenszerűen húzták fel, nem az utcák szabályos vonalát követve, mert valójában előbb épültek a házak, mindenféle terv és városrendezés nélkül. Akkor még porban és sárban rohangáltak a gyerekek, úgy mentek piacra az asszonyok, és csak később betonozták le az utat, ami ezért a házak vonalát követte, össze-vissza kanyargott, mint egy szeszélyes patak, távol állt az általam ismert párhuzamosok és kilencvenfokos szögek megnyugtató és kiszámítható harmóniájától. Ma már szakadt autókon közlekednek a családok az aszfaltozott utakon. Ismertem ezeket a házakat, jártam közöttük, amikor bankba mentem, és ott parkoltam le a közelben, az állatorvosi rendelő mellett. A düledező vályogházak alig száz méterre álltak a szépen aszfaltozott, EU-s támogatásból megépített parkolótól. Ugyanabban az időben épültek ezek a házak, mint a legtöbb a városban, de míg azokat szépen felújították, szigetelték, aztán barack- vagy sárga- vagy halványrózsaszínre vakolták és festették, addig ezeknek a rogyott tetejű házaknak többnyire hiányzott az ajtaja, be volt deszkázva az ablaka. Az egyik ház bejárati ajtajának helyén koszos függöny lógott. A hűvös szél ki-be járkált a roskatag épületben. Ki tudja hány gyerek vacoghat odabent. Kerítés gyanánt régi ajtókat szögeltek össze. Az udvaron nem nőtt fű, a poros földön koszos játékok hevertek, babák, kisautók, egy színes lavór, fölöttük a háztól a kerítésig hosszú kötélen színes ruhák száradtak.
Kapuján aranyozott, fekete girlandok. A szomszédban régi, tornácos parasztház, a teteje mintha le akarna csúszni róla, mint olvadó fagyigombóc a tölcsérben. Ablakai a lomos, autógumikkal, darabokra tört babakocsikkal teli kertre néztek. A ház homlokzatán még olvasható volt a régi felirat, amit az egykori tulajdonos szögelt ki a falra büszkén, mikor megörökölte és szépen felújította a nagyapja házát: Tiszta udvar, rendes ház. Nem mertem közelebb menni ezekhez a házakhoz. Nem mertem benézni ezeken az ablakokon. A járda nélküli utcán jártam középen, és az embereket kerülgettem. Cigány családokat, nevetgélő tiniket, korcs kutyákat, bicikliző fiúkat és kislányokat. Az egyik biciklin hárman ültek. Elöl a vázon szép, vékony fiatal lány, mögötte egy félmeztelen testű kamasz fiú, a csomagtartón egy pelenkás kicsi lány. Meztelen kis teste veszélyesen imbolygott, miközben érdeklődve próbált kitekintgetni a fiú háta mögül. A fiú pedálozott, ő irányította a
kormányt is. A vázon ülő szép, fiatal lány szinte belesimult a fiú meztelen felsőtestébe. Nem tudtam, vajon a testvére vagy a barátja, mert a lány nem lehetett több tízévesnél, kislány teste volt, kislány arca, a fiúnak pedig fiatal felnőtt tekintete. Szemből is érkeztek emberek és a házak előtt és között is gyülekeztek és tanácskoztak kisebb csoportosulások. Lábuknál kutyák csaholtak, cicák dörgölőztek, és tudtam, ha kiérek a főútra mindez megszűnik, ez a szinte másik kontinenst idéző színes világ egy csapásra véget ér, és újra itthon leszek, a majdnem teljesen üres utcán, ahol egy Coop bevásárló szatyros nyugdíjast kikerülve már be is érek a csendes bankba, és tudtam, itt majd az történik, hogy nem történik semmi sem. Óvatos autók suhannak el egymás után, néhány ember csoszog a bank felmatricázott ablaka alatt. Itt, a főúton túl mások az arcok. Kerekebbek ugyan, mégis fásultabbak. Vajon mitől? A színek, a ruhák és az emberek is fakóbbak, csendesebbek, beletörődve csoszognak várossá nőtt falujukban az egyik bolttól a másikig, az orvostól a gyógyszertárig, aztán vissza a lehúzott redőnyű lakások szobáiba. Ebben a városban nem élnek meg a kávézók, nem nyitnak egymás után új boltok, nincs hangzavar és sokadalom. Csak a régi cégérek porosodnak az évek óta érintetlen épületek homlokzatán, Mozi, amit bezártak, mert a helyiek nem látogatták, és mert a várost nem látogatta a helyi lakosokon kívül senki sem.
A főút mögött pedig eközben zajlik ez a másik, ismeretlen élet. Tudom, hogy esténként, amikor otthon vacsorát készítek és híradót nézünk, a kacskaringós utcák megtelnek élettel. Tini fiúk járják magabiztosan a sötét utcákat. Félmeztelen felsőtesttel tolják maguk előtt a nehéz, fülledt levegőt. A pólójuknak csak a nyakából bújtak ki, az ujj a karjukon feszül, a pólónyakat a hátukra húzzák, alul bő tréningnadrágot viselnek. Lányok után mennek. Szép, vékony gyereklányok után, akik sortban, papucsban haladnak előttük, és néha nagy hangon hátranevetnek. Gyerekek rohangálnak közöttük, és a szülők, az elhízott, kövér szülők ott ülnek a házaik előtt. Ott ül Évike is egy szakadt és bő otthonkában, az előtt a régi, tornácos parasztház előtt, aminek le akar folyni a teteje. Ott ül és nagy hangon magyarázza a szomszédjának, egy másik kövér asszonynak, hogy ebbe a kórházba aztán ne jöjjön, bármi baja van. Inkább haljon meg otthon a családja körében, minthogy ide betegye a lábát, és ezeknek legyen kiszolgáltatva, nem édes lelkem, nem drága szívem, nem a kurva anyjukat, ide gyere te barom, kiált hangosan, ide gyere a nagyanyádhoz, azonnal gyere ide és menjél be a házba, hozzad ki a cigimet, hozd ki nagyanyádnak a cigijét te, szartok rám. A fiú bemegy. Odabent nincs világítás, nincs víz, de a gerendás mennyezet alatti hűvös konyhában hamar megtalálja a cigarettát, aztán mehet tovább a szép, vékony lány után, aki nemsokára a kórházban köt ki, pont ebben a szobában, itt, a mellettem lévő ágyon, ahol Zsanett feküdt, ide kell majd bezuhannia a fáradtságtól kimerülve, ez már eldőlt.
Brigi, a gyöngyösi lány este kilenckor érkezett, és azóta aludt. A Frida feje fölött égő neoncső ráeső fényében láttam, hogy az arca nyugodt és szép, sokkal szebb, mint amikor a nővér kíséretében becsörtetett, és a nővérrel kiabált, hogy miért kell itt aludnia, miért csak másnap műtik, miért csak egy óra után, Gyöngyösön nem így van, és miközben beszélt, láttam fekete, rohadt fogait. A nővér nem válaszolt, kiment, Brigi elterült a szomszédos ágyon, és végszóként, köszönésként szétnézett a szobában, és még egyszer elmondta, Gyöngyösön egyáltalán nem így van, de azt, hogy pontosan mire gondol, mi az, ami Gyöngyösön nem így van, nem hozta tudomásunkra, mert elfordult, és szinte azonnal elaludt a homályos kórházi szobában.
Frida telefonált. Hosszú, fekete haját összekötötte a fejbúbján, és úgy ült ott a kórházi ágyon kinyújtott lábbal, mint valami törzsi vezető, aki abból az ágyból irányítja a falu ügyeit. Hol a
férjével, hol a barátnőjével beszélt, és csak abból tudtam, mikor melyikkel, hogy a férjétől úgy köszönt el, menj a kurva anyádba te kibaszott geci, a barátnőjétől pedig úgy, dögölj meg te büdös kurva. A hívások után elmondta nekünk, Évikének és nekem, hogy a barátnője egy rohadt, tetves kurva, de nemcsak ő, hanem a többi bogácsi nő is, akikkel jóban van, mert azt mondják, a férje miatt vérzik, mert mindig vele végezteti a nehéz munkát, és ez egyrészt igaz, mert a kútból mindig ő húzza fel a vizet, és az tényleg kurvára nehéz, másrészt viszont hazugság, a barátnői csak azt szeretnék, ha ő összeveszne a férjével, és akkor rámászhatnának. Miután elmesélte mindezt, úgy felizgatta magát, hogy fel is hívta a férjét, és elmondta neki, egy rohadt, büdös, szemét állat vagy, aztán visszahívta a barátnőjét és vele pedig – többek között – azt közölte, egy szemét, tetves kurva vagy, én a kórházban vagyok, most aztán mész és rámászol a Lacira. Amint letette, már hívta is Lacit, hogy figyelmeztesse, be ne merészelje engedni azt a büdös kurvát a házába, ha ma este odamenne, aztán megint hívta a barátnőjét, hogy oda ne merje tolni a büdös képét. A gyerekei még nyúzták, főzzön valamit, és amíg a mentő kiért, újra vizet húzott a kútból, hogy főzzön egy nagy adag tésztát, és aztán behozták, megvizsgálták, de nem tudták eldönteni, vérzik-e annyira, hogy a csütörtöki abortuszt törölni lehessen, nem tudták, hogy elvetél-e magától vagy be kell fizetni azt a tizenkétezer-ötszáz forintos csekket, a negyedik kaparás árát.
Czakó Zsófia: Szívhang
Scolar, 2022
