Winnetou-nak nem áll túl jól mostanában a szénája, időről időre felbukkan valahol az vád, miszerint a sokak gyermekkorát meghatározó indiános történet valójában mélyen rasszista, kirekesztő és kulturálisan kisajátító. Legutóbb épp néhány napja az író szülőhazájában, Németországban izzott fel ismét a nagy Winnetou-dilemma, amikor a teljes világsajtón átfutó szalagcímek hirdették, hogy az apacsok vezérének története immár tiltólistás Németországban. Winnetou-t betiltani sokak számára nagyjából szentségtöréssel ér fel, nem véletlenül fogadta általános felhördülés a hírt.
Mi történt valójában?
Bár a címek valóban hangzatosak voltak, nem feltétlenül fedték a valóságot, sokkal inkább a vitagenerálásra hajtottak, a mindenhonnan fröcsögő véleményáradatból ítélve kifejezetten sikeresen. Az igazság ugyanis az, hogy senki sem írta fel a tiltólistára sem Karl May-t, sem Winnetou-t: két gyerekkönyvről van szó, amely az augusztusban bemutatott A kis Winnetou című kalandfilmhez készült. Ennek története valóban a May által megalkotott Winnetou-világban játszódik, az apacs vezér fiáról szól, a filmmel kapcsolatos érdekességeket vonultatja fel egyfajta werkkönyvként.
Az ezzel kapcsolatos vita a közösségi médiában robbant ki, ahol a felháborodott felhasználók rasszistának nevezték a gyerekeknek szánt könyveket, amelyek szerintük negatívan sztereotipizálják az őslakosokat. Emellett azt is felrótták, hogy a hét-, illetve nyolcéves kortól ajánlott könyvek a gyerekek számára nem megfelelő olvasmányok, mivel át vannak itatva rasszista felhangokkal, ráadásul a kulturális kisajátítás tankönyvi példája is lehetne – ezt a vádat nem először kapta meg a may-i indiánvilág. A zúgolódás olyan komoly hullámokat vetett, hogy a köteteket kiadó Ravensburger alig győzött elnézést kérni, és végül a virtuális és valódi polcokról is visszavonta könyveket, sőt, a film sorsa is veszélybe került – Magyarországon egyébként november 10-én mutatják be. Az Instagramon is posztolt hivatalos indoklás szerint a túl sok negatív visszajelzés hatására tettek így, és bár a kiadónál óriási figyelmet fordítanak arra, hogy az érzékeny témák esetében megfelelően járjanak el, ez most nem sikerült. Clemens Meier, a kiadó vezetője is szabadkozott, azt nyilatkozta, hogy valóban problémásak ezek a könyvek, „mert történelmileg nem hiteles, ahogy az őslakosok elnyomását klisékkel romantizálják”.
A bocsánatkérés ellenére az ügy nem akar csitulni, Németországban legalábbis biztosan nem: a nagy német lapoknak sorra szólalnak meg politikusok, szakértők és ismert emberek. A német jobboldali bulvárlap, a Bild elsősorban a betiltás ellen szóló, meglehetősen heves reakcióknak adott teret hasábjain, Hubertus Knabe történész és egyben a hohenschönhauseni Stasi-emlékhely volt igazgatója egyenesen a sztálini időkhöz hasonlította a könyvüldözést, amikor „csak az asztal alatt lehetett kapni a Winnetou-könyveket”. Christoph Ploss, a kereszténydemokraták parlamenti képviselője szerint
Sigmar Gabriel, a német Szociáldemokrata Párt (SPD) korábbi vezetője és egykori alkancellár szerint ugyan Winnetou-könyveken nőtt fel, mégsem nevelt belőle May története rasszistát, ahogy a Huckleberry Finn kalandjai sem, amely szintén megjárta már a saját köreit a rasszista vádakkal. A hatvanas években a Winnetou és a félvér Apanatschi című filmben főszerepet játszó Uschi Glas is megszólalt:
A filmekben és a regényekben vannak jók és rosszak. Vagy rézbőrűek vagy fehérek. A valóságot képezik le. Abba kéne hagyni, hogy állandóan indokot kell keresni arra, hogy valami miatt lehessen panaszkodni
– nyilatkozta a 78 éves német színésznő.
A Winnetou-vita egy olyan gumicsont lett, amin jóízűen rágódik most elsősorban a német, de a világsajtó is, mivel általa egyszerre lehet szidni a woke-kultúrát és annak ellenzőit is, holott sokkal nagyobb problémára világít rá: valóban el lehet ítélni utólagosan egy irodalmi művet, meg lehet kérdőjelezni azt, miként épít valaki fikciót egy népcsoportra? Tényleg halott az indiánromantika, vagy épp az ilyen ügyek fogják végleg megölni? Két szakértő segítségét kértük, hogy segítsenek árnyalni a problémát.
Az indiánmítosz vagy legalábbis az, amit mi annak képzelünk
Főzy Vilma néprajzkutató, a Néprajzi Múzeum nyugalmazott munkatársa a többi között abban is segített, hogy jobban megértsük az indiánkultuszt – pontosabban azt, ami Európába eljutott belőle. Az általunk ismert indiánok alatt az észak-amerikai préri indiánjait értjük, az irányukba keletkezett érdeklődési hullám egyik irányzata még az 1910-es években alakult ki az amerikai cserkészek közt, akik az indiánokat elsősorban a „természettel harmóniában élő, és az ehhez szükséges ismeretekkel rendelkező népnek ismerték meg az akkoriban születőben lévő tudományág, a néprajz jóvoltából, akik megfogyatkozott számuk miatt már nem jelentettek fenyegetést a fehérek számára”. Ebből nőtt ki az úgynevezett indián hobbizmus fogalma is, amely a mai napig létezik Amerikában olyan táncos összejövetelek formájában, amelynek célja a szakirodalomból vagy gyűjtésekből megismert, eltanult táncok, énekek és ruhák bemutatása. Hozzáteszi, hogy ezekben akár a városokba költözött őslakosok is könnyen közösségre találhatnak.
Ezzel egyidejűleg Európában is elindult egy hasonló irányzat, amelynek alapjául elsősorban a kontinensen turnézó Buffalo Bill és társulata, majd a westernek szolgáltatták az inspirációt. Az, hogy miért épp Németország volt ennek a bölcsője, Főzy szerint sok kutatás tárgyát képezi. A legelterjedtebb elmélet szerint
az okokat leginkább abban látják, hogy a németek valamiféle történelmi-társadalmi párhuzamot, rokonságot éreztek az indiánokkal, mely szerint magukat is egy tehetséges, jobb sorsra érdemes, ámde elnyomott népként látták a 18–19. században. Az sem mellékes, hogy mivel nem vettek részt Amerika gyarmatosításában, nem voltak első kézből származó és főként kellemetlen élményeik az őslakókkal kapcsolatban, így semmi nem zavarta az idealista kép kialakulását.
A May-könyvek e szemlélet megnyilvánulásai és felerősítői voltak, amely látásmód aztán az egész kontinensre kiterjedt, a németek mellett az Osztrák–Magyar Monarchia területén éreztetve a legjobban a hatását. A magyarok közt elég a Baktay Ervin-féle indiántársaságokra gondolni, amelyek az 1920-as években indultak és egészen 2005-ig táboroztattak, a korai időkből összegyűjtött tárgyaik pedig ma megtekinthetők a Dunaharasztiban lévő Baktay Ervin Indián-cowboy Múzeumban. Európában tehát ez az idealizált kép épült az emberek fejébe, az indiánok a becsület, a bátorság, a hősiesség és a baráti hűség megtestesítői lettek – ekkor még vélhetően senkinek nem jutott eszébe, hogy a kulturális kisajátítást, a kirekesztést és a rasszizmust társítsa a témához. De káros-e az, ha egy népcsoportról idealizált kép épül be a köztudatba?
Nem biztos, hogy mindenki egyetért velem a szakmában, de én károsnak nem mondanám, mivel elsősorban a rokonszenv felkeltésére alkalmas ez az elterjedt, kétségkívül rendkívül sztereotip kép, amelyhez nem tapadnak lenéző, megbélyegző képzetek. Annyi mindenről van leegyszerűsített, felszínes tudásunk, egy átlagember számára ennyi talán elég is
– véli a néprajzkutató.
Főzy hozzáteszi azt is, hogy a hobbisták nagyon gyakran szakértőket megszégyenítő tudásra tettek szert a témában, és annak ellenére, hogy tisztában voltak az ábrázolás problematikájával, inkább azt tartották fontosnak, sőt, hivatásuknak, hogy terjesszék a tudást.
Az indiánromantika a múlté vagy már talán halott is
Arató László, a Magyartanárok Egyesületének elnöke szerint jól látható, hogy míg évtizedekkel ezelőtt komplett generációk nőttek fel a Winnetou-n, minden gyerek az apacs vezérnek öltözött a jelmezbálokon, és indiánosdit játszani a menőség netovábbja volt, addig ez az utóbbi évtizedekben jelentősen kikopott. A gyerekek – az a korosztály, akiket igazán megfog May világa – ma már kevésbé érdeklődnek az indiánkönyvek iránt. Ennek okát egyrészt abban látja, hogy a kortárs ifjúsági regényekhez képest érezhetően lassabb a tempója az indiánregényeknek, másrészt mert más műfajok érdeklik a gyerekeket.
A mai fiatalokat inkább azok a könyvek vonzzák, amelyek az indiánsztorikhoz képest sokkal jobban elrugaszkodnak a valóságtól, több fantasztikumot tartalmaznak, vagy épp a másik véglet: közelebb állnak a mindennapokhoz. A rendkívül népszerű disztópiák egyszerre fantasztikusabbak és ugyanakkor a mai valóság – felnagyított – jelenségeihez, tendenciáihoz is jobban kötődnek. Közismert, hogy több a lányolvasó, nekik pedig az indiánkönyvekből hiányzik a szerelem, az ilyen értelemben vett romantika. Az indiánromantika tehát valóban haldoklik
– véli Arató.
Arra is rávilágított, hogy bár idehaza is nagy hagyománya van a Winnetou-nak, Magyarországon nem képezik részét a kötelező iskolai olvasmányoknak a May-könyvek, emiatt merőben más a helyzet, mint Németországban, ahol továbbra is egy élő mítoszról van szó. Főzy szerint ott annyira a kultúrájuk részévé vált az indiánkultusz szeretete, hogy még kitartanak, és az utca embere jogosan háborodik fel azon, hogy a szeretett mesevilágukat kultúrtolvajlásnak és rasszistának bélyegzik. Abban azonban ő is egyetért, hogy a mai gyerekek számára egy May-könyv már túl lassú:
A 19. század világa, problémái nagyon távol kerültek a mai generációktól. A soklövetű puska uncsi a lézerkarddal összehasonlítva. A maguk korában Winnetou és Old Shatterhand szuperhősök voltak, de mit számít a tízből tízszer eltalált cél vagy a késsel elintézett medve egy Pókember képességeihez képest? Eleve sokkal kevesebb könyvet olvasnak a mostani gyerekek, és annak nagyon izgalmasnak, pörgősnek kell lennie.
Kisajátítunk és eltörlünk
A Winnetou-ügy kapcsán ismét előkerül a kulturális kisajátítás fogalma, amelyről Főzy is úgy véli, hogy a mindennapi élet szintjén meglehetősen nehezen értelmezhető. Ő úgy definiálja, hogy egy olyan felfogásról van szó, amely elítéli azt, hogy egy (főként többségi) kultúra más (zömében kisebbségi) kultúra elemeit átvegye, felhasználja, átértelmezze, és főként anyagi hasznot húzzon belőle. Egy kézzelfoghatóbb példával szemlélteti: ez az eset áll fenn például azon, elsősorban gyarmatosító országok múzeumi gyűjteménye és tudományos kutatásai estében, „amelyek fizikailag vagy publikációk révén »vették el« a bennszülöttek művészeti vagy szellemi alkotásait.” A visszakövetelt műkincsek esete azonban ugyancsak problémás terep: Főzy szerint ez gyakorlatilag a múzeumrendszer összeomlását jelentené, ráadásul nem feltétlenül biztos, hogy a műkincsek biztonságát szolgálná, ha azonnal mindenki elkezdené visszaadogatni a műtárgyakat.
A más kultúra kisajátításának problematikájáról az elmúlt évtizedben indult meg a diskurzus, „támogatásra főként azoknak a 2010-es évektől aktivizálódott fehér értelmiségieknek a körében leltek, akik hiperérzékenyen reagálnak mindenfajta elnyomásra, megkülönböztetésre, rasszizmusra”. Amerikában erre van is okuk – elég csak az őslakosok kiirtására vagy az afrikai rabszolgák történeteire gondolni. A folyamat azonban önmagát is gerjeszti, ez a fajta önvizsgálat és a jóvátételi törekvések az őslakosok öntudatát is fölébresztették, és rádöbbentek, hogy igenis óvniuk kell értékes kultúrájukat. Mexikóban például már törvény bünteti a kultúra kisajátítását: amellett, hogy állami támogatással ösztönzik a népművészeti tevékenységet, tiltják a bennszülött motívumok engedély és fizetség nélküli másolását, felhasználását.
Ha megtetszik nekem egy szép szőttes, azt lemásolva elkezdem legyártani ezer példányban, műszálból, a számítógép által vezérelt szövőüzememben, és utána elkezdem árusítani tizedáron a piacon, azzal kézzelfogható kárt okozok annak a szövőnek, aki egy hetet dolgozott a saját darabján
– illusztrálja Főzy egy szemléletes példával, mit is jelent a kulturális kisajátítás. Úgy véli azonban, hogy a mai világban lehetetlen mindezt ellenőrzés alá vonni és szabályozni.
„Ez egy igen sikamlós terület, hiszen az emberi kultúra tele van kölcsönhatásokkal, kulturális átvételekkel. Ezt megtiltani gyakorlatilag lehetetlen. Egy globalizált világban ki mondja meg, hogy egy afrikai ízlés szerint tervezett, európai technológiával, Kínában gyártott ruhaanyag kinek a kulturális tulajdona? De a szemlélet bekúszott a médiába, és mivel egyre többet lehet hallani róla, társadalmi kérdés, elvárás lett belőle. Ennek hatására maguk az őslakók (elsősorban a magasabb végzettségűek) is hajlamosak hevesen reagálni a történésekre. Egy Magyarországra látogató (fél)indián költő például teljesen fölháborodott a magyar indián táborok puszta létezésén, és személyes sértésnek vette a táborlakók nagy gonddal és hozzáértéssel elkészített öltözeteit, lelkesedéssel bemutatott szertartásaikat. Egy ilyen találkozás bizony alapjaiban rendítheti meg a »lélekben indiánok« romantikus rajongását, amely innen, Európa távolából eddig elég biztonságosnak tűnt. A valósággal való szembesülés nem mindig szívderítő.”
A cancel culture, azaz az eltörléskultúra aktuális mechanizmusát jól mutatja, a Ravensburger kiadó reakciója: amint valamit ilyen súlyos vádak érnek – akár bizonyították, akár nem –, leszedik a polcról, visszahívják, eltüntetik, bocsánatot kérnek. A több száz éves történetek, személyiségek és mítoszok esetében ez a döntés több mint problémás, hiszen ilyen elvek mentén a fél fikciós és valós múltat kiradírozhatnánk – még az Egri csillagok sem maradna érintetlen.
A politikai korrektség történetietlen kiterjesztését a múltra veszélyesnek, gyakran károsnak tartom, mivel egyfajta ahistorizmust, prezentizmust képvisel, ami a másfajta társadalmi világok, erkölcsi normák, értékrendszerek megismerését akadályozhatja, a múlt iránti érdeklődés amúgy is fenyegető csökkenését eredményezheti. Nem tartom helyesnek a jelentős amerikai államférfiak szobrának ledöntését azért, mert saját koruk normáinak megfelelően rabszolgáik voltak. Ugyanilyen alapon nem tartom helyesnek Shakespeare cenzúrázását sem. Egy magyartanár ilyesmivel az Egri csillagok tanítása során szembesülhet, aminek a törökökről, illetve a cigányokról adott sztereotipikus képe valóban kritikát érdemel. Azonban szerintem ebből nem az olvasmány kihagyása, száműzése következik, hanem részben kritikai olvasata. Úgy vélem, hogy érdemes külön órát szentelni a sztereotípiák felfedeztetésére és bírálatára, de nem helyes ezt a szempontot a középpontba állítani vagy ezzel kezdeni a könyv tanítását
– véli Arató, de hozzáteszi azt is, hogy „a May-regények indiánábrázolásában valóban van némi rasszizmus, a fehérek általában valóban felsőbbrendűek. A posztkolonialista irodalomszemlélet az indiánok kiirtásának elhallgatását, illetve démonizálásukat valóban elítéli. Magyarországon azonban ezzel a kérdéssel a tanárok nem kerülnek szembe, hiszen korábban sem tanítottak indiánregényeket.”
A Winnetou-ügy margójára Arató egy érdekes párhuzamot is felvetett egy másik kultúra rendkívül nagyra tartott művével kapcsolatban, amely előrevetítheti, milyen hatásai lehetnek az eltörléskultúrának: „A polkorrektség jórészt kiszorította az amerikai iskolákból az amúgy az Amerika-mítoszhoz erősen hozzátartozó – szinte amerikai Odüsszeiának számító – Huckleberry Finnt, illetve a könyvkiadásban korrektté igazították a regényt, kihagyva, átírva benne a nem túl polkorrekt n betűs szót.”
Akkor most szerethetjük a Winnetou-t, vagy sem?
Az utólagosan csupa komoly váddal meggyanúsított gyerektörténetek kérlelhetetlenül skizofrén helyzetbe hozhatnak egy olvasót: rosszul érezheti-e magát az az olvasó, akinek gyerekkora fontos részét képezte a Winnetou, és az azáltal közvetített, idealizált indiánmítosz, most mégis azzal szembesül, hogy rasszistának, kirekesztőnek és kultúratolvajnak bélyegzik? Főzy óva int attól bárkit, hogy komoly dilemmákat éljen át emiatt:
Ez most sok indiánrajongónak okozhat fejfájást, de lebeszélném őket arról, hogy nagyon a lelkükre vegyék a dolgot. Azt gondolom, hogy egy alapvetően jószándékú és tisztességes kezdeményezés, egy szakmai kérdés, amely a bennszülött kultúrákkal való kapcsolatot próbálja új alapokra helyezni, és több megértést, tiszteletet tanúsítani, kezd félremenni. Bármilyen elv, ha ad abszurdum visszük, képes önmaga ellentétébe fordulni. Ezt látjuk most is, hogy a megértés, elfogadás helyett konfliktusok és háborúságok születnek, időnként az élet egészen abszurd területein. Mint például ez a gyerekkönyv körüli vihar. Úgyhogy nem gondolom, hogy bárkinek rosszul kéne éreznie magát, mert gyerekként élvezettel olvasta ezeket a könyveket.
Hozzáteszi, hogy ugyan az idegen kultúrák megismerése életünk szerves részévé kéne, hogy váljon, nem feltétlenül a szépirodalom feladata ez. Inkább az oktatásé, a múzeumoké, az ismeretterjesztő anyagoké.
Mi lehet a megoldás?
A Winnetou nem az első, és egészen biztosan nem az utolsó könyv, amelyet ilyen vádak érnek, és abban sem az utolsó, hogy néhány dühös Twitter-poszt nyomán indított dühlavina miatt bocsánatot rebegve tüntetik el a polcokról a kiadók. Az eltörléskultúrát éppen az táplálja, hogy az ilyen esetekben szinte azonnal a vádak előtti meghajlás a lassan bevetté váló út, amely szakértőink szerint sem a helyes megoldás. Főzy szerint teljesen „felesleges volt azonnal önostorozva visszavonulni, inkább vitát kellett volna kezdeményezni. Magyarázza már el a vádaskodó, hogy pontosan milyen kárt okoz az általa klisének, sztereotípiának nevezett ábrázolásmód? Mit ért az alatt, hogy rasszista? Milyen kulturális kisajátítás történt? Könnyen és szívesen dobálóznak ma ezekkel a divatos szavakkal, és nem biztos, hogy a használója minden esetben tisztában van a valódi jelentésükkel, tartalmukkal – akkor sem, ha esetleg érintve érzi magát. Ami azért probléma, mert fölösleges használatuk devalválja az értéküket, és a valódi érdeksérelmek, igazságtalanságok nem válnak el világosan a tömegével fölbukkanó hisztériáktól. Másrészt alkalmat adnak arra a szemlélet elutasítói, kritizálói számára, hogy nevetségessé, ellenszenvessé tegyék ezeket a törekvéseket. A kritizálóktól több megfontoltságot és önmérsékletet, a megvádoltaktól pedig több bátorságot lehetne elvárni, és akkor a viták során talán kialakul egy világosabb kép.”
A néprajzkutató meglátása szerint a megoldást tovább nehezíti az, hogy valójában a kulturális kisajátítást és azonnal eltörlést kiáltók érvelése meglehetősen ellentmondásos, mégis olyan súlyuk van, hogy azzal könyveket tüntethetnek el a polcokról:
A megoldás azért sem egyszerű, mert ezek a vádak egyszerre kérik számon azt, hogy nem elég hiteles az ábrázolás (tehát nem mutatja meg az indián kultúra valódi arcát), másrészt viszont »kulturálisan kisajátít«, vagyis az indián kultúrát tartalmazó elemeket használja föl. Ezt kéne eldönteni.
