Kultúra

Kinek kellenek még gyerekkorunk kedvenc indiánregényei?

Eddig nem ismertük Az utolsó mohikánt. Amit gyerekként imádtunk, az az ifjúsági átdolgozás. A teljes regény most jelent meg magyarul, Gy. Horváth László fordítót és Keresztesi József kritikust pedig arról kérdeztük, hogy milyen közönségnek szól ma Cooper klasszikusa.

Akkor járunk jól, ha legalább kétszer olvassuk el Az utolsó mohikánt. Egyszer már valószínűleg elolvastuk, vagy felolvasták nekünk a szüleink – ez olyan szocializációs élmény, amin a mai felnőttek valószínűleg átestek. Ám az a jól ismert könyv nem az igazi, nem a teljes Mohikán volt, hanem az ifjúság számára átdolgozott változat. A teljes kiadás csak idén nyáron jelent meg magyarul, és amellett, hogy hosszabb és gazdagabb regény, mint a másik, hőn szeretett változat, kockázatos vállalkozásra hív: szembesít vele, hogy felnőtt fejjel élvezzük-e még gyerekkorunk kedvenc olvasmányait.

A saját friss élményem az volt, hogy James Fenimore Cooper eredetileg 1826-ban megjelent regénye ma is szórakoztató, sodró lendületű munka, amelynek a cselekménye számos ponton máshogy alakul, mint az 1992-es, Michael Mann rendezte, a saját jogán is zseniális filmadaptációé. Nem feltétlenül kell eleve a Bőrharisnya-történetek rajongójának lenni, vagy nosztalgiára vágyni ahhoz, hogy érdemes legyen elolvasni a teljes változatot. Ez persze Gy. Horváth László új fordításának is köszönhető, aki ügyelt rá, hogy korszerűsítse Cooper nyelvét. Abból indult ki, hogy az eredeti regény felnőtt, irodalomkedvelő olvasóknak készült, akik ráadásul kifejezetten büszkék voltak rá, hogy Amerika múltja irodalmi témává nemesülhetett.

„Az első kötetek, a Bőrharisnya meg Az utolsó mohikán frenetikus sikert arattak, nemcsak odahaza, hanem Európában is. Cooper kortársai, a francia író George Sand, az orosz kritikus Belinszkij el voltak ragadtatva. Sand egyenesen azt mondta, ezek a könyvek Amerika híreit közvetítik a tengerentúlra. Méltatták az amerikai kollégák is, például Melville és Hawthorne. A nagy törés akkor következett be, amikor Mark Twain megírta Cooper irodalmi bűnei című roppant igaztalan filippikáját, szerencsére már Cooper halála után. Persze támadta ő Jane Austent és R. L. Stevensont is. Innentől egy fél évszázadig Cooper kiesett az irodalmi pikszisből, de aztán visszakerült, és ma abszolúte az amerikai kánon részének számít” – magyarázza Gy. Horváth a Mohikán fogadtatástörténetét.

Fotó: Morgan Creek Productions

A századfordulóra tehát Cooper könyvei veszítettek népszerűségükből a felnőtt közönség körében, ami bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy Az utolsó mohikán és más 19. századi, kalandos-romantikus regények új funkciót nyertek: a gyerekek olvasásra nevelésének eszközeit látták meg bennük, hasonlóan ahhoz, ahogy később Magyarországon a képregényekben is.

„Alapjában fogalmam sincs, miért döntöttek így a magyar szerkesztők, de nem ők kezdték, már a 19. században is készültek zanzák, Magyarországon biztosan, de úgy tudom, Németországban és Oroszországban is. És szerintem nemcsak Cooper járt így, abban a régi, copyright nélküli világban nagyjából bármit megcsinálhattak külföldön egy regénnyel. Tudtommal Walter Scott sem úszta meg. Ezek a mai simplified editionök elődei – mondja a fordító. – Engem inkább az lep meg, hogy a mai magyar olvasónemzedékek tudatában szinte egyáltalán nincs benne, hogy Cooper indiánregényei eddig egytől egyig rövidítések voltak. Magam kölyökkorom óta élénken emlékszem a címnegyed különös kitételére: »fordította és az ifjúság számára átdolgozta«. Persze, hogy ez pontosan mit jelent, arra én is csak akkor jöttem rá, amikor egyetemistaként a kezembe vettem az eredetiket.”

Az amerikaiaknak olyan, mint Jókai

Keresztesi József író, irodalomkritikus éppenséggel tudott róla, hogy a Bőrharisnya-történetek ifjúsági átdolgozásban voltak elérhetőek Magyarországon, de azt mondja, hogy Az utolsó mohikán világát ennek ellenére gazdagabbnak érezte nagy kedvence, Karl May könyveinél. „Az utolsó mohikán a Bőrharisnya-sorozat talán legemlékezetesebb, emblematikus darabja – az is lehet, hogy éppenséggel a nagy formátumú antagonistának, Maguának köszönhetően. Ahogy a szakadék szélén lóg, miközben Sólyomszem célba veszi: azt hiszem, ez az első kép, ami felvillan előttem, amikor Cooper indiánregényeire gondolok.”

A hasonló, kalandos részek benne maradtak Réz Ádám egyébiránt igen magas színvonalú fordításában is. Inkább a részletes tájábrázolások, a történelmi eszmefuttatások és a durvább részek maradtak ki az ifjúsági változatból.

Ám éppen a célközönség megváltoztatása érte el, hogy nálunk az indiánregények sokkal tovább maradtak népszerűek, mint Amerikában.

„Valószínű, hogy Magyarországon a könnyítés, az egyszerűsítés miatt jóval tovább maradtak sikeresek, mint Amerikában, ugyanakkor Amerikában Cooper műveit természetesen soha nem tekintették ifjúsági irodalomnak, hanem elsősorban történelmi regényeknek, az amerikai múlt tablóinak, olyasmiknek, mint ami nekünk teszem azt a Szeretve mind a vérpadig, az Egy magyar nábob vagy A kőszívű ember fiai” – véli Gy. Horváth László.

Keresztesi is úgy emlékszik, hogy amint megtanult olvasni, nekiugrott a Winnetounak, de a kortársai közül mindenki így volt ezzel. Cooper és May között nyilvánvalóan döntő különbség, hogy az utóbbi eleve ifjúsági műveket akart írni – arról nem is beszélve, hogy Drezdából kissé más fénytörésben látta a határvidéki harcok korszakát, mint a New York-i Cooper –, de a Bőrharisnya-regények átdolgozásával ugyanannak az olvasóközönségnek lett a kedvence a két szerző.

James Fenimore Cooper. Fotó: AFP©Costa/Leemage

Keresztesi József most viszont úgy látja, az indiántörténetek népszerűsége erősen fakulóban. Megfigyelése szerint a saját gyerekei számára már elhalványult a vadnyugati történetek vonzereje. „Talán más konfliktustípusok válnak érdekessé vagy aktuálissá, mint amilyeneket az indiánregények kínálni képesek. Ráadásul maga a határvidék-mítosz is mind bonyolultabbá vált. A hatvanas évektől egyre inkább egyeduralkodóvá válik a dezilluziós western, és azt gyanítom, hogy ennek a hatása előbb-utóbb az ifjúsági irodalomban is teret nyer: a Volt egyszer egy Vadnyugat fényében A Medveölő fia menthetetlenül naivnak hat” – elemezte saját szülői tapasztalatait a kritikus.

Ha viszont az indiántörténetek nálunk sosem kerültek be a „felnőtt” kánonba, a gyerekeket pedig már nem érdeklik, akkor kinek lehetnek érdekesek manapság?

Sólyomszem, a környezetvédő

Az utolsó mohikán teljes változatát olvasva feltűnt, hogy a szereplők életveszélyes menekülés vagy ádáz lövöldözés közben is kínosan ügyelnek a saját nemzetiségi, törzsi identitásuk kifejezésére és önmaguk elhatárolására az ellenségtől, vagy akár szövetségeseiktől. A főhős, Sólyomszem például meglehetősen idegesítő módon százszor elmondja, hogy ő keresztény ember, és más vér csörgedezik az ereiben, mint a két mohikánéban, akiket pedig családjaként szeret.

Gy. Horváth László is érzékeli, hogy Cooper megközelítését számos elemében ma már retrográdnak érzékeljük, ugyanakkor felvet egy másik szempontot is. „Szembe tűnik, hogy Cooper milyen harcos környezetvédő: már-már mániákusan tér vissza arra, tájleírásnál, még lábjegyzetben is, hogy az előrenyomuló telepesek mi mindent tesznek tönkre a természetben a »fejlesztés« jelszavával. Furcsa szempont lehetett ez a kortársainak, annál szívmelengetőbb nekünk.”

Vagyis mégsem lehet azt mondani, hogy Az utolsó mohikán ma csak mint irodalomtörténeti kuriózum vagy a nosztalgia tárgya volna élvezhető. „Kaland, barátság, szelíd szerelem, természeti szépség, jóság és gonoszság, hűség és árulás – ezek kortalan kategóriák. Amerika mint a kíváncsiság örök tárgya az egész világon. Vagy egyszerűen csak a belemerülés egy nagy regénybe, egy fantasztikus idegen világba, ahol bármi megtörténhet, ahol semmi sem olyan egyszerű, mint ahogyan eddig olvashattuk” – foglalja össze a fordító mindazokat a témákat és olvasói élményeket, amelyek ma is izgalmassá tehetik Cooper regényét.

Sőt, Gy. Horváth szerint voltaképpen Cooper teremtette meg az amerikai regényt, jószerint az amerikai irodalmat is. „Amit azóta már tipikusan amerikainak érzünk benne, az többek között a magányos hős mítosza, a férfibarátság, az indián mint téma, a hadiösvény, az amerikai ősrengeteg, a préri, a bölényvadászat, uram bocsá’ a környezetvédelem és így tovább”– sorolja a fordító.„Ha profán akarnék lenni, azt is mondhatnám, Lee Child egészen másfajta hőse, Jack Reacher a társadalomból kivonuló Natty Bumppo egyenes ági leszármazottja.”

Nekem az volt a legfontosabb tapasztalatom, hogy Az utolsó mohikánt megint pont olyan gyorsan, néhány nap alatt olvastam el, mint gyerekkoromban. Talán húsz évvel ezelőtt olvastam utoljára, és pont ugyanannyira izgalmasnak éreztem, mint akkor. Lehet, hogy más motívumai vagy jellegzetességi miatt, de ez végeredményben nem számít, ha a kérdés az, hogy mekkora hatást tud elérni 2019-ben Cooper közel kétszáz éves klasszikusa. Az persze más kérdés, hogy kiállnák-e az idő próbáját Cooper más könyvei is, vagy egyéb indiánregények, de amíg azok nem érhetőek el teljes változatban, ezt legfeljebb az eredeti, angol nyelvű kiadások alapján dönthetjük el.

James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán. Elbeszélés 1757-ből. Park Könyvkiadó, 2019, 3950 Ft

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.