Akárcsak az elektromos roller, vagy a TikTok-tánckihívások, a civilizációs összeomlás rémképe is lassan a mindennapjaink bevett részévé válik. Persze bőven van is mi táplálja a kollektív szorongást: a fél világot megakasztó járvány, a klímaváltozás egyre pusztítóbb hatásai, és az Európában dúló háború, amely nem pusztán vérontással jár, de a kontinens energiaellátását is fenyegeti. Mindez napról napra demonstrálja, mennyire törékeny a rendszer, amit mégis hajlamosak vagyunk rendíthetetlen adottságnak tekinteni. Ahogy a levegőt is, amíg váratlanul el nem fogy körülöttünk. A sci-fi írókat és filmeseket természetesen már régóta foglalkoztatja a civilizációs összeomlás gondolata: disztópiák egész sora vizsgálja, hogy mi történne velünk, ha egy nap mondjuk tényleg elfogyna az üzemanyag, vagy elmenne az áram. A poszt-apokaliptikus történeteknek természetesen műfaji kötelessége a túlzás, és a színvonaluk is elég ingadozó, olykor mégis megvilágíthatnak valamit az emberi természetből és a modern társadalmak instabilitásából.
Alkonyzóna
Magától értetődő, hogy egy ilyen lista az Alkonyzónával (Twilight Zone) indul, hiszen Rod Serling horrorból, sci-fiből és fantasyből kikevert kultikus antológiasorozata igazi popkulturális őstojás, amiből számtalan népszerű film és sorozat kelt ki az elmúlt hatvan évben. Nemcsak a konkrét folytatásokról és remake-ekről van szó, az 1959 és 1964 között futó Alkonyzóna bevallottan egy rakás fontos filmesre gyakorolt kitörölhetetlen hatást gyerekként, Steven Spielbergtől M. Night Shyamalanon át JJ Abramsig. És akkor azokról még nem is beszéltünk, akik diszkréten hallgattak az inspirációról, csak szép csendben átemeltek ötleteket a sorozatból.
Az Alkonyzóna egyik híres, jelenleg pedig különösen aktuális epizódja a The Monsters Are Due On Maple Street, amely azt mutatja be, mi történik egy idilli amerikai kertvárossal, ha leáll az áramszolgáltatás és nem működnek a kényelmet biztosító gépek. A sorozat válasza röviden: pillanatok alatt pánikba esnek, bűnbakokat keresnek a saját szomszédjaik között, majd egymásra támadnak és féktelen lincselésbe kezdenek.
Egy kisfiú szavának is egyből hitelt adnak, aki azt olvasta egy képregényben, hogy az ellenséges földönkívüliek már köztünk vannak, csak álnok módon embernek álcázzák magukat. A vérbe és káoszba torkolló történet ugyanolyan maró, szatirikus példázat az emberi közösségek manipulálhatóságáról, mint az Alkonyzóna legtöbb epizódja: vonatkoztatható a McCarthy-éra antikommunista paranoiájára, akárcsak a nácizmus társadalomlélektani gyökereire, egyben jól leképezi a technológiafüggő ember szorongását is, hogy váratlanul levágják a kényelmet nyújtó civilizációs köldökzsinórról.
Nem véletlen, hogy Amerikában részévé vált a tananyagnak, gyakran vetítik állampolgári ismeretek órán, hogy ennek kapcsán elmélkedjenek az előítéletek veszélyeiről. Az epizód végén persze nem marad el a szokásos csavar, miközben a lakók csőcselékként tombolnak saját utcájukban, a zárójelenetből kiderül, hogy a szomszédos dombon valóban landolt egy csészealj, és az abban érkező földönkívüliek idézték elő a különös áramszünetet:
Érted már a módszert? Csak állítsd le pár gépüket, rádiójukat, telefonjukat és fűnyírójukat, boríts rájuk pár órányi sötétséget, aztán dőlj hátra, és figyeld, mi történik.
– vonja le a rangidős UFO a tanulságot, mire a fiatalabb visszakérdez, hogy mindig ugyanez játszódik-e le.
Apróbb variációkkal. De végül mindig megtalálják a legveszedelmesebb ellenséget: önmagukat. Nekünk nincs más dolgunk, mint végignézni, ahogy elpusztítják egymást. A világ tele van Maple Streetekkel, mi egyesével mindegyikbe ellátogatunk, és csak hagyjuk, hogy ez megtörténjen.
Az Alkonyzóna 2003-as remake-jében kissé aktualizálták a történetet, és az utcába észrevétlenül beszivárgó földönkívüli szörnyek helyett terroristáktól rettegnek a kertvárosi mintapolgárok. A titkos emberkísérletet pedig szintén nem az UFO-k, hanem az amerikai kormány hajtja végre, hogy lássa, miként reagál a polgárság egy esetleges zavarkeltésre.
Mad Max
Hogy 70-es évek végén nemcsak űroperákra, gengszterfilmekre és musicalekre mutatkozott igény, de világvége-hangulatra is, azt jól mutatja a Mad Max sikere, amit George Miller mindössze 400 ezer dollárból forgatott Ausztráliában, ám több mint 100 milliós bevételt produkál, és egy csapásra világsztárt csinált a húszas évei elején járó Mel Gibsonból. Talán ennél is nagyobb teljesítmény, hogy Mel Gibsonnal ellentétben a Mad Max azóta sem ment ki a divatból, a folytatásaival együtt az egyik legnagyobb hatású filmes disztópia a mai napig. Nem véletlen, hogy egy-egy feszült benzinkúti sorban állás közben egyből Mad Max-hangulatot emlegetünk, és lelki szemeink előtt már látjuk is, amint a feltűnnek a barbár motoros bandák, hogy kifosszák a MOL-kút kávézóját. Bármennyire is elrugaszkodottnak tűnik a későbbi Mad Max-filmek posztapokaliptikus világa, az inspirációt a hétköznapi valóságból merítették az alkotók. Az 1970-es olajválság nyomán fellépő üzemanyaghiány miatt ugyanis baljós jelenetek bontakoztak ki az ausztrál benzinkutaknál:
Hosszú sorok kígyóztak a még működő kutaknál, és bárki próbált meg előrefurakodni, nyers erőszakkal találkozott. George-dzsal arra a tézisre alapoztuk a forgatókönyvet, hogy az emberek szinte bármire hajlandóak lennének azért, hogy az autóikat mozgásban tartsák, illetve arra a feltételezésre, hogy az országok nem vállalnák be az alternatív energiaforrásokra való áttérés hatalmas infrastrukturális költségeit, csak amikor már túl késő
– mondta James McCausland ausztrál újságíró, aki a filmszéria útját a mai napig egyengető George Millerrel közösen írta meg az első Mad Max-film szkriptjét. A politika az elmúlt évtizedek során nem cáfolt rá egyértelműen pesszimizmusukra, így a Mad Max sivatagi anarchiájának rémképe nem távolodott, inkább még nyomasztóbb közelségbe araszolt a klímaváltozás és egyéb válságok súlyosbodásával. Nem kell tehát kapkodniuk a Furiosa történetét bemutató előzményfilmmel, a tervezett 2024-es bemutatóra sem fogja elveszteni relevanciáját.
Elektrosokk
„Amikor a város fényei kialszanak, és a kommunikációs csatornák pedig elhallgatnak, a társadalmat összetartó törvények is széthullanak” – búgja egy mély, fenyegető férfihang az Elektrosokk (The Trigger Effect) előzetesében, a film pedig teljes erőből igyekszik szemléltetni ezt a prófáciát. Los Angelesben napokra elmegy az áram, aminek következtében elkezd felbomlani a rend, így a történet középpontjában álló kertvárosi házaspárnak is saját kezébe kell vennie a sorsát – és a shotgunt is.
Már a nyitójelenetben prédájukat levadászó prérifarkasok képe sem ígér sok jót. A saját állati oldalát felfedező férjet a Twin Peaks Cooper ügynökeként ismert Kyle McLachlan alakítja. Az alapvetés pedig nem véletlenül ismerős: David Koepp 1996-os thrillerét az Alkonyzóna már általunk is felidézett, híres epizódja, a The Monsters are Due On Maple Street inspirálta. A film némileg hasonló nyomvonalon halad, ám a lezárása sokkal optimistább az emberiség jövőjére nézvést: az áramszolgáltatás visszatérésével a társadalmi rend is helyrebillen. A szirupos lezárást fel is rótták a kritikusok Koeppnek, akinek ez volt a rendezői debütálása, miután olyan blockbusterek forgatókönyvét jegyezte már addigra, mint a Jurassic Park vagy a Mission: Impossible.
ARQ
A 2016-ban a Netflixen bemutatott ARQ nem egy különösebben emlékezetes film, kicsit olyan mintha az Idétlen időkig és a A holnap határa csóró zabigyereke volna. Egy disztópikus világban játszódik, ahol az áramért megy a harc, és megtizedelt emberiséget néhány gonosz magánvállalat uralja, miközben ellenállók maroknyi csoportja is igyekszik rátenni a kezét a megmaradt energiaforrásokra. A film azonban nem veszteget sok időt a társadalmi széthullás ábrázolására, inkább egy időhurokba löki főszereplőit, akik újra és újra ugyanazon a zaklatott reggelen ébrednek – különböző módszerekkel próbálják túlélni a rajtaütést, és persze megváltoztatni a világ folyását. Mindez nem olyan vicces, mint Bill Murray-nél, és nem olyan feszült, mint Tom Cruise-nál – hogy az ugyanezen az elven működő A lé meg a Loláról már ne is beszéljünk.
Cloverfield Paradox, Blackout
A Cloverfield-trilógia harmadik, egyben messze leggyengébb darabja is egy globális energiaválsággal indít, amit 2028-ban egy nemzetközi űrhajós csapat próbál megoldani: részecskegyorsítót indítanak be az űrben, azt remélve, hogy ezzel hozzáférnek más dimenziók energiájához. A párhuzamos univerzumok egymásba nyitásával persze nemcsak az energia, de egyéb, fenyegető dolgok is beszabadulnak a mi világunkba, érintőlegesen az is kiderül, hogyan kapcsolódik az űrhajós szál az első film óriásszörnyes támadásához. Ennek ellenére JJ Abramsék sci-fi horrorjából csak úgy süt, hogy az utolsó pillanatban szőtték bele a Cloverfield-filmsorozatba, hogy egy kissé megsegítsék a marketingjét.
A klausztrofób horrorok amúgy általában kedvelik az áramszüneteket a cselekményt alakító erőként. Erre jó példa a 2008-as Blackout, amelyben három idegen reked hosszú-hosszú órákra egy liftben áramkimaradás miatt. Sartre-i léptékkel mérve – „A pokol a másik ember” – ez már önmagában is elviselhetetlen volna, de bónuszként elég hamar kiderül, hogy egyikük ráadásul sorozatgyilkos. Sőt, köztük van az azóta kannibalizmus-fétissel megvádolt Armie Hammer is.
Áramszünet
Jelzésértékű, hogy az utóbbi években megszaporodtak a katasztrofális energiahiányról szóló európai tévésorozatok: egy-egy évadra a belgák és a németek is sötétbe borították az országukat, vagy akár az egész kontinenst. Közös vonásuk, hogy nemcsak a szorult helyzetbe kerülő átlagemberek, de a döntéshozók szempontjából is próbálják bemutatni a válságra adott lehetséges válaszokat (ráadásul még a címük is ugyanaz, csak az egyiket Blackoutnak, a másikat Black-outnak írták). A komplexebbnek tűnő német verzió egy Európát áram nélkül hagyó hackertámadással indul, és Áramszünet címen nálunk is nézhető az HBO Maxon.
A sztori a népszerű osztrák író, Marc Elsberg magyarul is megjelent regényén alapul, Elsberget pedig nem más ihlette meg, mint az elektromos fogkefék: saját bevallása szerint lenyűgözte és egyben elgondolkodtatta a kis eszközök gyártása, amelyek a japán just in time termelési módszer alapján készülnek, azaz egy rendkívül összehangolt rendszer eredményeként. Amennyiben egyetlen láncszem is kimarad, az máris zavart okozhat a gyártásban, Elsberget épp ez fogta meg. Ezt egy másik gondolattal ötvözte, amelyet reklámszakemberként tanult: ha éreztetni akarod valami fontosságát, vedd el, hadd derüljön ki, milyen fájó a hiánya.
Az Áramszünet egy nem is olyan elképzelhetetlen utópiát vázol fel: míg először csak a telefon és az internet miatt bosszankodik az ember, a Z generáció meg egyenesen világvégét kiált, amiért nem megy a TikTok, addig mindössze néhány nap alatt minden leáll, és a sorozat megmutatja azt is, amire inkább gondolni sem akarunk. Hogyan állnak le az újszülöttek inkubátorai, amikor már a kórháznak sem jut aggregátor, miként osztják a kegyes halált a halálos betegek közt azért, nehogy szomjan haljanak a kórházban, hogyan omlik össze az élelmiszer-ellátás, miként sodródnak a nukleáris katasztrófa szélére az atomerőművek, csak hogy tovább fokozódjon a tarthatatlan helyzet
– írtuk a sorozatról szóló kritikánkban, amelyből az is kiderül, hogy az Áramszünet a rendkívül komplex téma és annak dilemmái miatt érdekes, sorozatként viszont már kevésbé muzsikál jól.
Az út, Farkasok ideje
Aki pedig a fentieknél mélyebb , sötétebb és univerzálisabb filmes analízisre vágyik arról, hogy mi történhet a modern kor emberével, és leolvad-e a civilizációs máz, ha működésképtelenné válik a technológiai infrastruktúránk, annak olyan klasszikus disztópiákat ajánlunk, mint Cormac McCarthy rövid, ám zseniálisan nyomasztó regényéből készült Az út, illetve a Farkasok ideje, amelyet a filmes szadizmus osztrák nagymestere, Michael Haneke írt és rendezett. Mindkettőben egy közelebbről meg nem nevezett kataklizma törölte el a fennálló rendet, ami egyből mutatja, hogy egyik film sem a technikai részletekkel van elfoglalva. Sokkal inkább társadalmi és egyéni pszichológia érdekli őket, és az a nehezen megválaszolható kérdés, hogy mitől maradhat ember valaki a létező legembertelenebb helyzetekben is.
