Paul McCartney nem volt még 28 éves, amikor a Beatles megszűnt létezni. Előtte kevesebb mint nyolc év alatt mindent elért, amit egy rockzenész elérhetett, de nem véletlenül esett depresszióba az együttes belső háborúzásokkal terhelt utolsó hónapjaiban, hiszen pontosan érezte, a további karrierjét akár agyon is nyomhatja a Beatles nyomasztó súlya. Eleve mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a Beatles kis túlzással John Lennon és Paul McCartney együttműködésén alapul, és ezt az sem cáfolta, hogy az utolsó években George Harrison is bizonyította, képes a másik kettővel versenyezni, sőt, még Ringo Starr is előlépett a dobok mögül. De a Beatlest akkor is a Lennon–McCartney szerzőpáros tette híressé, a slágerek túlnyomó többségét ők írták, és még akkor is ezt a két nevet tüntették fel szerzőként, amikor a két zenész már nagyrészt egyedül dolgozott a szerzeményein.
De mit tehet egy dalszerző, ha elveszíti a partnerét? Mit tehetett McCartney Lennon nélkül? Azt, amit tesz azóta is: dalokat ír. Akár egyedül, akár mással, akár szólóban, akár zenekarral, folytatni tovább. És ugyan az első szólópróbálkozásait ellenséges reakciók fogadták, mivel sokan McCartney-t hibáztatták a Beatles feloszlásáért, gyorsan kiderült, nem felejtett el dalokat írni. Sőt, a hetvenes években folyamatosan ott volt a neve (vagy új zenekarának, a Wingsnek) a listákon, néha még túl is szárnyalva a Beatles sikereit. McCartney negyven fölött sem állt le, a nyolcvanas években aztán a kor sztárjaival együttműködve is szállította a további slágereket.
Aztán lassan ritkultak a megjelenések, miközben McCartney további műfajokban próbálta ki magát, a nagyzenekari oratóriumtól a kísérleti elektronikáig. Pár évente újra és újra körbeturnézta a világot, hogy bebizonyítsa: ötvenen, hatvanon, sőt, hetvenen túl is ugyanúgy képes elszórakoztatni emberek tízezreit, mint azt fiatalabb korában tette. Sőt, arra is odafigyelt, hogy megmaradjon a kapcsolata a popzene jelenével, és ugyan a Rihannával és Kanye Westtel közös dalait lehet, hogy nem fogják évtizedek múlva is emlegetni, képes volt újabb és újabb korosztályok szemében relevánsnak maradni. De ez már az utókor dolga, a miénk pedig most az, hogy megállapítsuk a tényt: Paul McCartney a legnagyobb élő dalszerző-énekesek egyike, és reméljük, az is marad még sokáig. Alább pedig a Beatles feloszlása óta született legfontosabb és legjobb dalait próbáljuk meg összegyűjteni. Ami egy ilyen életmű esetén is nyilvánvalóan lehetetlen vállalkozás.
Maybe I’m Amazed (1970)
McCartney és Lennon dalszerzői együttműködését a korai években megkönnyítette a gyerekkorba visszanyúló barátságuk, de a Beatles utolsó éveiben pont emiatt is külön fájdalmas volt az az egyébként természetes folyamat, hogy két zenész útja idővel különböző irányokba kanyarodik. McCartney sok mindenkivel dolgozott később együtt, de ilyen szoros partneri viszonyt senkivel nem alakított ki, egy társhoz viszont ragaszkodott: feleségéhez, Lindához.
A fényképész Linda McCartney csak ekkor, a hetvenes évek elején tanult meg zenélni, de onnantól folyamatosan részt vett a férje zenei projektjeiben, és elkísérte a turnékra is, őt pedig Paul rendre feltüntette társszerzőként a dalokban. Ebben, a Beatles lassú oszlása idején íródott dalban McCartney köszönetet mond feleségének, amiért tartotta benne a lelket abban a nehéz időszakban, ez pedig egy még fontosabb együttműködés kezdete, mely Linda 1998-ban bekövetkezett haláláig ki is tartott. A Maybe I’m Amazed McCartney első szólóalbumán jelent meg, és a zongorás ballada máig az egyik legkedveltebb dala abból az időszakból.
Live and Let Die (1973)
Bár a korai szólólemezek sem voltak sikertelenek, McCartney elég hamar rájött, hogy zenekarban tud igazán dolgozni. Ez lett végül a Wings, melyben ő, Linda és a Moody Blues korábbi gitárosa, Denny Laine voltak az állandó tagok, a többiek cserélődtek körülöttük. A Wings a hetvenes évek egyik kimagaslóan sikeres zenekara lett, noha nyilván nem kerülhette el az összehasonlításokat a Beatlesszel, és ez némiképp beárnyékolja az utólagos megítélésüket is.
A Wingsnek persze a maga idejében is meg kellett küzdenie ezekkel az elvárásokkal, és ez a James Bond-főcímdal volt az első, amikor ez istenigazából sikerült. A dalban elévülhetetlen érdemeket szerzett a Beatles producere, George Martin is, aki a nagyzenekari betétekért is felelt, de ez nem változtat a tényen, hogy a Live and Let Die McCartney egyik legnagyszerűbb szerzeménye és az egyik, ha nem a legjobb Bond-főcímdal. A Guns N’ Roses két évtizeddel később pedig egy új generációval is megismertette a számot.
Jet (1973)
A Wings sikerei ellenére az első éveiben adós volt egy igazi klasszikus albummal, mely nélkül egyetlen rockzenekart sem vett igazán komolyan a világ akkoriban. A harmadik nagylemez, a Band on the Run aztán változtatott ezen, pedig eleinte az sem robbantotta fel az eladási listákat, amikor 1973 végén megjelent.
Aztán a következő évben egymás után jöttek ki róla a jobbnál jobb kislemezek, melyek közül a Jet volt az első a sorban. Ez újra csúcsformában mutatta McCartney-t, mint aki végleg lerázta magáról a Beatles feloszlása utáni időszak rosszkedvét, és ilyen erőteljes, sodró lendületű dalokat talán a Fehér Albumon írt utoljára.
Band On The Run (1973)
És hogy is lehetett volna elsiklani afölött, hogy McCartney ilyen könnyedén összerak egy három, jól elkülöníthető részből álló dalt, mely szintén ott van a legnagyobb szerzeményei között. Ez a korszak tényleg egyfajta kreatív csúcs volt a pályáján, mely csak a Beatles-időkhöz hasonlítható.
Apropó, Beatles: a dalszöveget a tagok elhúzódó pereskedése ihlette (illetve amikor kirabolták Lagosban), és hangmérnökként közreműködött a Beatlesszel is dolgozó Geoff Emerick is, ám az igazi segítséget Tony Visconti jelentette, aki a nagyzenekari részeket dolgozta ki a dalhoz. Visconti, aki a T. Rex lemezein végzett produceri munkájával szerzett hírnevet, és később David Bowie berlini trilógiája producereként írta be magát a rocktörténelembe, már a hetvenes évek embere volt, és McCartney pontosan érezte, hová kell nyúlni a megújuláshoz.
Mrs. Vandebilt (1973)
Ez egy példa rá, hogy McCartney dalai néha a legvalószínűtlenebb módon váltak népszerűvé: a Mrs. Vandebilt is a Band on the Run albumon található, de a fontosabb piacokon (Amerikában vagy Nagy-Britanniában) nem adták ki kislemezen. Sőt, a kritika ezt nem is sorolta az album erősségei közé, McCartney pedig nem is játszotta a turnéin se.
Egészen 2008-ig, amikor Kijevben lépett fel, mely koncert előtt megszondáztatta az ukrán közönséget, melyik dalait hallanák a legszívesebben. A legnagyobb meglepetésére ez az elfeledett szám nyert, melyről kiderült, hogy a szovjet időkben a „Ho, hey-ho!” refrénnek köszönhetően nagyon népszerű lett, olyannyira, hogy orosz nyelvű feldolgozások is születtek belőle. Így került be tehát a setlistbe a Mrs. Vandebilt, mely aztán ott is maradt a következő pár turnéra is, és ma már világszerte ott szerepel McCartney népszerű számai között.
Let ‘Em In (1976)
A Band on the Run kritikai és kereskedelmi sikere visszahozta McCartney önbizalmát, olyannyira, hogy onnantól kezdve mintha már úgy érezte volna, bármit megtehet. Nem érdekelte, ha bírálták, amiért könnyed és nem túl bonyolult slágereket írt, sőt, még saját magát is kigúnyolta a Silly Love Songs című dalban, mely ráadásul igazi diszkósláger is lett. Az sem érdekelte, hogy a Mull of Kintyre sokak szerint giccsdal volt, viszont az évtized egyik legnagyobb brit slágere lett, és a Beatlest idéző rekordokat döntött vele.
Ebben a korszakban íródott a Let ‘Em In is, melynek szövege tényleg csak annyi, hogy McCartney véletlenszerűen egymás mellé dobálta egyes rokonai, illetve híres emberek nevét, amint kopogtatnak az ajtaján, és arra szólít fel, engedjük be őket. Ez az ötlet így leírva jó nagy hülyeségnek hangzik, McCartney azonban tényleg egy tökéletes slágert hozott össze abból, hogy Luther Márton, az Everly Brothers együttes tagjai és különféle rokonok kopogtatnak az ajtón. Ki másnak sikerülhetett volna ez?
Temporary Secretary (1980)
Bár McCartney – úgy tűnt – képtelen nem világslágereket írni, említsük meg azt is, hogy nagyon is figyelemmel kísérte, mi történik a zenében. Miközben kor- és pályatársai többsége sokáig nem akarta vagy tudta felismerni a szintetizátorok és az elektronika adta lehetőségeket, McCartney már idejekorán élt velük.
A Wings feloszlása idején született McCartney II. szólóalbum slágere, a szellemes videóklippel megtámogatott Coming Up is egy friss hangzású dal, de az igazán nagy meglepetés a Temporary Secretary volt sokaknak, mely a maga idejében szerényen megbújt az album slágerei között, ma viszont az egyik legtöbbet hivatkozott szerzeménye a szóló korszakából. Nem véletlenül, hiszen egyszerre hangzik korai, kísérleti elektropopnak és tökéletes Beatles-dallamnak.
Take It Away (1982)
McCartney minden futurisztikus próbálkozása és kísérletezése közepette is képes volt visszatérni a kályhához, azaz a Beatleshez: az 1982-es Tug of War album legjobb dala a Take It Away volt, amely nemcsak úgy hangzott, mintha újra összeállt volna az együttes bő egy évtizeddel a feloszlása után, hanem tényleg ott dobolt benne Ringo Starr, a producer pedig újra George Martin volt.
Nem véletlenül, hiszen ez volt az első albuma, mely John Lennon meggyilkolása után készült, és McCartney érezhetően ebbe a lemezbe ölte a fájdalmát. A bukásnak számító utolsó Wings-lemez, illetve a vegyes fogadtatású McCartney II. album után a Tug of War helyreállította a rendet, ismét jókora siker lett – nem érdemtelenül.
Say Say Say (1983)
A nyolcvanas években kezdett McCartney más sztárokkal is együttműködni, melyek olyan slágereket eredményeztek, mint a Stevie Wonderrel közös Ebony & Ivory vagy a Say Say Say az akkor a népszerűsége csúcsán lévő Michael Jacksonnal. Pedig az első közös számuk (The Girl Is Mine) nem volt épp biztató, hiába került rá a csúcsokat döntögető Thriller albumra.
Igaz, az csak Jackson szerzeménye volt, míg a Say Say Say közös, és már korábban elkezdtek dolgozni rajta, végül McCartney ‘83-as albumára, a Pipes of Peace-re került fel, és sikeresen párosította McCartney védjegyszerű melódiáit Jackson funk-popjával, jókora sláger is lett belőle. Később McCartney még rengeteg zenésszel dolgozott együtt, de talán ez a legemlékezetesebb próbálkozása, bár azt sem szabad kifelejteni, amikor ritmusra rágott sárgarépát és zellert a Super Furry Animals egyik nagyszerű számában.
Hope of Deliverance (1993)
A slágerek azonban a nyolcvanas évek közepétől kezdtek elapadni, ám amikor már épp leírták volna az ötvenéves zenészt, McCartney visszatért egy újabb tökéletes McCartney-dallal, és ismét feltűnt a neve a listákon. A Hope of Deliverance egy optimista hangulatú, spanyolos beütésű dal, mely különösen Európában talált be nagyon, ahol még népszerű remix verzió is készült belőle.
McCartney ezzel korántsem mondta ki az utolsó szót, számos nagyszerű dalt írt a következő évtizedekben is, de hagyományos értelemben vett slágert már nemigen. A most már hat évtizedes életműve azonban tényleg páratlan, és még mindig bővül. Reméljük, sokáig.
