- „Ha valaki meghalt reggel óta, nekünk kellett kivonszolnunk a holttestét az Appellplatzra, hogy őt is újraszámolják.”
- „A Twitter-követőink száma folyamatosan nő.”
Két mondat, melyek látszólag nehezen képzelhetők el ugyanannak a könyvnek a lapjain, pedig nagyon is kapcsolódnak egymáshoz. A transzgenerációs történetekre az utóbbi években egyre nagyobb figyelem terelődött. A 20. századi tragédiák nemzedékről nemzedékre szálló örökségével küzdő családok jó esetben kialakítanak valamilyen megküzdési stratégiát maguknak, miközben történeteik egyre nagyobb nyilvánosságot kapnak. Az elbeszélés formáit és felületeit a közösségi oldalak és újabban a koronavírus-járvány is alakítja – élethelyzeteinkkel együtt a történetmondásaink is változnak.
Holokauszt-túlélők a TikTokon
Egy auschwitzi barakkban az éjszaka közepén az egyik lány álmában sikítani kezdett. A jelenetet megörökítő priccstárs szerint egy percen belül mindannyian sikításban törtek ki, de fogalmuk sem volt, hogy miért. A memoárt idéző Terrence Des Pres a holokausztirodalom egyik korai, 1975-ben megjelent könyvében (The Survivor. An Anatomy of Life in the Death Camp) mindezt annyival kommentálja:
Miért? A helyszín Auschwitz volt, ez bizonyára elég okot jelentett.
Sok deportált érezhette úgy, hogy a holokauszt traumáira a hallgatás az egyetlen lehetséges válasz, miközben – szó szerint és átvitt értelemben is – legbelül sikítani szeretett volna. A túlélők egy csoportját az üldöztetés „hangossá” tette, egy másikat egy életre elhallgattatott. Előbbiek igyekeznek lehetőséget találni történetük megosztására, utóbbiak képtelenek az átélt eseményeket szavakkal kifejezni és mondatokba rendezni. A két véglet között számos átmenet létezik, sőt, ugyanazon személy hozzáállása is változhat az élete során.
Mivel egyre kevesebben vannak, egyre nagyobb figyelem terelődik a túlélőkre, akik számát – és a történeteik elmondásának lehetőségét – az idő múlása mellett a 2020-ban kirobbant koronavírus-járvány tovább csökkentette. Napjainkban a visszaemlékezés útját választók közül alighanem az egyik legnagyobb közönséget – többek között 1,4 milliós TikTok követőtábort – a 97 éves Lily Ebert érte el, akinek most megjelent memoárja több szempontól is különleges.
A leírt eseményeken, a hozzájuk társuló gondolatokon és érzeteken túl a könyvnek sokféle olvasata van. Egyrészt a Lily fogadalma karanténtermék, azért született, mert a járvány miatti lezárások a magyar származású, de Londonban élő idős asszony számára véget vetettek az iskolai előadásoknak és a beszélgetéseknek. A könyv a koronavírussal kezdődik és azzal is végződik: főszereplője ugyanis túlélte a világjárványt (is). A transzgenerációs memoárban Lily és kisebb részben a dédunokája, Dov beszéli el a család százéves – az 1920-as években Bonyhádról induló és 2020-ban, Londonig végigvezetett – múltját.
Tulajdonképpen két történetről is olvashatunk: egyrészt Lily életútjáról, másrészt annak történetté válásáról. Utóbbi az 1990-es évek elején kezdődött, amikor a szerző először idézte fel családja üldöztetését, és nehéz lenne megmondani – mint a történetek utóéletéről és az emlékezetről általában –, hogy mikor érhet véget, ha egyáltalán véget ér valaha. A Bonyhádon felnőtt Lily Ebert családi múlttal való küzdelmeinek a most megjelent memoár nem a kezdete, hanem egy sokadik állomása. Sokadik eseménye annak a folyamatnak, amely egy tizenkét oldalas visszaemlékezés egy évig tartó keserves megírásával indult, az iskolai előadásokon folytatódott, majd megtalálva a visszaemlékezés online tereit Twitter-bejegyzéseken és TikTok videókon át haladt előre a könyvkiadásig.
A történet másrészt szól a dokumentálók és a visszaemlékezők elszántságáról, alkalmazkodási képességeiről is. A lágerélet embertelenségeit a szemtanúk először a csomagokban átcsempészett, a tábori piacon kenyérre cserélt, vagy éppen a muníciógyárból elemelt papírfecnikre jegyezték fel. A következő csoport közvetlen a felszabadulás után látott neki emlékei megörökítésének. Ekkor még nem segítették a történetek megformálását a világszerte ismert memoárok, naplók és filmek, és még nem alakult ki az a történeti tudáson alapuló „tartalomjegyzék”, ami hozzájárult az egymástól széttartó és az elbeszélések szerkezetét szétfeszítő emléktöredékek egységbe rendezéséhez.
Ehhez képest napjainkban a népirtás személyes emlékezete rengetegféleképpen megfogalmazódik, és a közösségi oldalak bejegyzéseiben is teljesen „megszokott” tartalomnak számít. A „Lily-jelenség” – azaz a holokauszt elbeszélése minden elérhető, személyes vagy akár online jelenlétet igénylő felületen – nem egyedi, azonban a jelenleg majdnem másfél milliós érdeklődés egy olyan csatornán, amelyet leginkább a 14–18 év közötti fiatalok használnak, alighanem mérföldkő a Soá-történetek láthatóvá tételében. A történet Lilyé, a történetmesélés megfelelő fórumainak felfedezésében azonban hatalmas szerepe van a dédunoka Dovnak, így a közönséghez való úttalálás – akárcsak a kötet – a családi csapatmunka eredménye.
Nem retteghet a legrosszabbtól, aki még elképzelni sem tudja
A visszaemlékezés szerzője az átélt tragédiákat mintegy negyven évig nem volt képes egy elbeszélhető történetbe rendezni. Az „elmondani az elmondhatatlant” klisének hangzó ellentmondása valójában e történetek legmélyebb rétegére mutat rá. A traumatikus események bénító hatása, a szégyen, amit a túlélőkben maguk és társaik megalázása keltett a tudat mélyébe zárja a tapasztalatot. Lily többször utal arra, hogy van, amit az elméje „egyszerűen nem hajlandó többé előhívni.” A trauma az idő folytonosságát, a múlt, jelen és jövő egymásba fonódását is megtöri. Sok túlélő beszélt arról, hogy úgy érezte, a jelen megfagyott, miközben eltűnt a múlt és a jövő elérhetetlen messzeségbe került. Lily ezeket a töréspontokat azzal fejezi ki, hogy egy összefüggő élet helyett a deportálás előtti, alatti és utáni „életeket” tartja számon magának.
Úgy is elképzelhetjük, mintha a visszaemlékezések apró ablakokat nyitnának egy óriási házfalon, amiken keresztül a szobák egyes részletei felvillannak, de a ház egésze és annak rejtett zugai a hozzáférhető perspektívából sosem válnak láthatóvá. Ugyanakkor ezek az apró ablakok egyre különbözőképpen és egyre nagyobb tömegek számára nyílnak ki. A könyvkiadás mellett a közösségi média, a digitális gyűjtemények és a tartalommegosztó portálok tucatjai töltenek be hasonló szerepet. Ezeket a képzeletbeli ablakokat azonban néha még résnyire nyitni sem olyan könnyű feladat. Lily időről időre mentegetőzik, amiért nem tartotta magát a táborban tett fogadalmához, miszerint, ha életben marad, mindenkinek elmondja, mi történt velük.
A holokausztról szóló történetekbe nehéz – ha egyáltalán lehetséges – a ma emberének beleképzelnie magát, ami azért sem meglepő, mert ez már a kortársaknak sem sikerült. Lily maga is megfogalmazza, hogyha pontosan megmondták volna nekik, hová mennek, akkor sem hitték volna el: „Nem retteghet a legrosszabbtól, aki még elképzelni sem tudja.” A koncentrációs táborok a képzelőerőt is próbára tették, egyúttal be is bizonyították annak gyengeségét. Ahogyan bizonyos eseményeket utólag leírni nem lehet, úgy előre elképzelni sem lehetett azokat, így a traumákat körbezárta a megtörténésük jelene.
Jobb, ha nem látják a tetoválást az emberek
A tetoválások azonban a családi titkokat elhallgatott történetekké tették. A „kék számok” a túlélők helyett is beszéltek, és az ötéves dédunoka kíváncsiságát is felkeltették. Lily az egyik TikTok-videójában egy követője kérdésére válaszolva mondja el, hogyan tetoválták rá a karjára a fogolyszámot Auschwitzban. A tetoválástörténetek sokszor a saját névtől való megfosztásként mondódnak el, ugyanakkor ez az egyetlen – akár egy félperces TikTok videóban elbeszélhető – epizód is rengetegféle személyes tapasztalatot sűrít magába.
Egy magyar zsidó lány memoárjában – ami, mivel egy múzeumi gyűjteményben rejlik, és sosem jelent meg nyomtatásban, ezért minden bizonnyal csak néhány kutató olvasta – leírja, hogy Auschwitzban várakozva megfigyelte, az előtte dolgozó lány nagyon csúnya számokat tetovál. Ezért első „szabályszegését” azzal követte el, hogy amikor az őrök nem figyeltek, átsurrant a sokkal szebben tetováló lány előtti sorba. Szépérzéke és pedantériája az akkori világnak minden bizonnyal az egyik legpiszkosabb és legcivilizálatlanabb helyén sem hagyta el, legalábbis fontosnak tartotta, hogy évtizedekkel később így emlékezzen vissza erre a jelenetre.
Egy másik történetre interjúkészítés közben derült fény. Amikor a tetoválásra terelődött a szó, az idős asszony felhúzta a blúzát, és egy heget mutatott az alkarján. A heg a fogolyszám helyén húzódott, amit valamikor a rendszerváltás előtti évtizedekben az akkor államigazgatásban dolgozó nő távolíttatott el a főnöke kérésére, aki úgy vélte „jobb az, ha nem látnak ilyet az emberek”. Két nagyon különböző történet, ami időben, térben is messze esik egymástól, de összeköti a deportálás néhány másodpercig tartó rövid, ám annál meghatározóbb epizódja: a fogolytetoválás. Még sokáig folytathatnánk a hasonló történetmozaikok egymás mellé helyezését, hiszen a magyar és a többi nemzet üldözöttjeinek a tömeges deportálás azonos vagy hasonló állomásain kellett keresztüljutniuk, ezeknek azonban annyiféle tapasztalata, érzete és emlékezete létezik, ahányféleképpen leírták vagy éppen egy TikTok-videóban elmondták.
Tárgyak, melyek mellől nem tűntek el a történetek
Akik a vészkorszak után nem tértek vissza Magyarországra, azok nemcsak jövőjüket, de múltjukat is magukkal vitték. Az üldöztetés történetei 1945 után a történetek leíróival vagy elmondóival együtt szóródtak szét a világban. Az izraeli kibucoktól az amerikai egyetemek oral history gyűjteményéig szinte bárhol számítani lehet egy naplóra, memoárra vagy videóinterjúra, ahol a túlélők valaha megfordultak. A most megjelent könyv a szétszóródott történetek szálainak összefűzéséről is szól. Lily dédunokája a washingtoni holokauszt múzeumban, a Nemzetközi Vöröskereszt levéltárában és más digitális gyűjteményekben talált rá annak részleteire, mi történt a dédnagyanyjával és a vele együtt deportált húgaival a második világháború alatt, majd utána.
A visszaemlékezés megírásáig vezető eseményeket egy bankjegyről szóló Twitter-bejegyzés gyorsította fel. A bankjegyen a Lilyt felszabadító amerikai zsidó katona jókívánsága szerepelt. Ennek megosztása a New York Times cikkén keresztül elvezetett a sorokat író katona feleségével folytatott levelezéséig. Sorra kerültek elő az információk, dokumentumok, sőt még egy 1945-ös videófelvétel is, amelyen Lily látható. A digitális térnek és a nyilvánosságnak óriási szerepe van a történetek és szereplőik egymásra találásában. Bármikor megtörténhet hasonló. Két magyar történész a 2000-es évek közepén az akkori Népszabadságban megjelent könyvkritikának köszönhetően jutott el ahhoz a túlélőhöz, aki hetven évvel később a könyv főszereplőjében egykori barakktársát ismerte fel.
Lily túlélésével párhuzamosan egy számára meghatározó tárgy, egy cipőbe rejtett aranylánc megmentéséről is olvashatunk. A vonatúton a titkos rejtekhellyel ellátott lábbeli Lilyhez került, és vele maradt a felszabadulásig, sőt, máig megőrizte azt.
Én azóta is viselem a függőt. Gyanítom, hogy ez az egyetlen aranytárgy, amely az eredeti tulajdonosával együtt hagyta el Auschwitzot.
A vészkorszak a személyes tulajdontól való megfosztás története is. A tárgyak – a dolgok és a holmik – többek puszta használati eszközöknél: emlékek, érzelmek, sőt, gyakran személyiségek hordozói. A tárgytalanságban azonban megszakad a kapcsolat azzal az érzelmi és kulturális közeggel, amely ezeket a tárgyakat értelemmel és értékkel ruházta fel. Lily számára az aranylánc az Auschwitzban meggyilkolt édesanyja emlékének őrzője, a túlélés és az új élet szimbóluma lett, ezáltal megteremtette azt a múlt, a jelen és – az ékszer továbbörökítésével – a jövő közötti folytonosságot, amit a tárgy tulajdonosának életében az üldöztetés darabokra tört.
A tárgyak mellől nagyon sok esetben eltűntek a történetek, gondoljunk csak a cipő- és bőröndhalmokra az auschwitzi múzeumban: egyetlen cipőről vagy bőröndről sem tudjuk, kihez tartozott. Más esetben ismerjük a személyes életutat és ezáltal a tárgyak történetét is. Ahhoz, hogy ezek a történetek összeálljanak, a szétszóródott, a családi archívumban, a világ múzeumaiban megőrzött és az online térben megjelenő dokumentumok, fotók és videófelvételek egymás mellé kell, hogy kerüljenek. A családi múltra kíváncsi leszármazottak és a kutatók ennek a munkának egy részét már elvégezték. A TikTok-videók és Twitter-bejegyzések történetei azonban még megírásra várnak.
