A Győrtől huszonöt kilométerre fekvő Lébény a legtöbb magyar számára mindössze egyetlen épülete miatt lehet ismerős: a falu szívében áll ugyanis az ország egyik legfontosabb középkori műemléke, a XIII. század hajnalán született egykori apátsági templom. A bencések által alapított, majd a jezsuiták által újraindított monostor épületei jórészt már a törökök elvonulásakor eltűntek, a plébániatemplom azonban túlélte nem csak a tatárok ostromát, de az Oszmán Birodalom pusztítását, a falu elnéptelenedését, a bencések elűzését, illetve a korstílusok változását is, sőt, még a száznyolcvan évvel ezelőtti tűzvész sem tudott akkora kárt tenni benne, hogy örökre eltűnjön a településképből.
Lébény történelme ennél persze jóval gazdagabb – derül ki a 2002-re megszületett Száz Magyar Falu-sorozat Thullner István által jegyzett vonatkozó leírásából, ami a századfordulón már régóta népszerű kukoricatermesztésről, illetve annak meglepő XX. századi velejárójáról is mesél.
A pletykaszéktől a világhírig címet viselő fejezet szerint a falusiak a tavasszal és ősszel biztos munkát jelentő, az év többi részében takarmányként hasznosított növénynek egyetlen részét tartották feleslegesnek: a kézzel eltávolított száraz kukoricalevelet, a helyzet a Horthy-kor derekán azonban gyökeresen megváltozott.
A közeli Mosonszentmiklóson élő fiatal óvónő, Elbert Margit egy Lovasberényben töltött nyáron megtanulta ugyanis a csuhéfonást, majd hazatérve úgy döntött, ennek a tudásnak az átadásával megpróbálja
Így is történt, bár a csuhészatyrok tömeges gyártása okozta fellendülést a jómódú szentmiklósiak egyáltalán nem nézték jó szemmel, hiszen nem egyszerűen csak lesajnálták a hirtelen jobban élő szomszédaikat, de
A csuhéfonás csakhamar Lébényben is népszerűvé vált: a nyolc éve már várossá nyilvánított egykori falu tanítója, Szebach András férfiak és nők tucatjait tanította meg a titokra, ők pedig elképesztő tempóban kezdték ontani a szatyrokat, amikben rövidesen az ország leggazdagabb kereskedői – köztük a Fischer Simonnal közösen az ország legnagyobb selyem- és méteráru-áruházát életre hívó Spitzer Miksa – látták meg az óriási pénzügyi lehetőséget.
A második világháború kitörésekor már Európa számos nagyvárosának boltjaiban láthattuk volna az egyszerű vagy épp különböző bonyolultságú textúrával készülő szatyrokat – köztük a kereskedő nevét viselő Spitzer-szatyrot –, szőnyegeket, fatalpú csuhécipőt, illetve összecsukható székeket, nem meglepő tehát, hogy az elképesztő keresletet a két falu lakói egyszerűen képtelenek voltak kielégíteni, hiszen egy család heti ötven darabnál többet nem tudott elkészíteni.
A legnagyobb piacok egyikét a Harmadik Birodalom jelentette, így a csuhéfonók arról suttogtak, hogy
A háború előrehaladtával a helyzet persze megváltozott – eltűntek az áruért sorban álló vállalkozók, hiszen a munkákat egyre nehezebb volt célba juttatni. A szigetországba szánt vadászszékek a házak előtti padok helyi megfelelőivé váltak – esténként vagy épp vasárnap délutánonként a falubeliek ezeken a pletykaszékekként emlegetett bútordarabokon üldögéltek, és vitatták meg egymással a legfontosabb híreket.
A helyzet a háború után sem igazán változott meg, sőt, az áru minősége tovább nőtt:
A csuhéfonás elterjedésével olyan fontos alapanyaggá vált a kukoricahéj, hogy még az ötvenes évek elején is értékesebbnek bizonyult, mint maga a termény. Igazi virágkora a nyolcsoros kukoricafajta elterjedésével köszöntött be, mivel ennek hosszú, fehér és selymes tapintású levelei kiválóan megfeleltek a fonás, vagy ahogy itt mondják, a pödrés folyamatos tökéletesítésére.
A Rákosi-kor derekán, 1952-ben alakult meg végül a Lébényi Háziipari Szövetkezet, ami a következő években sikert sikerre halmozott: a vérbe fojtott 1956-os forradalom utáni tavaszon a Kisalföld (1957. márc. 6.) már arról írt, hogy a szövetkezet 253 tagjának munkái többek közt Svájcba, Angliába, illetve az Egyesült Államokba jutnak el, egy hét évvel később (1964. aug. 8.) megjelent, hosszabb tudósításból pedig még több részlet derült ki – így többek közt az is, hogy először Anglia, Hollandia, illetve az ekkor Afrika egyik legfejlettebb országának számító Ghána jelentkezett be az árukért. Előbbi országokban főleg a nagy, a kis góliát, illetve a nagy páros szatyrokra (azonos stílusú, de különböző méretű darabokra) volt kereslet, Ghána lakói viszont főleg a virágos díszítésű páros szatyrokra esküdtek.
A raktárban ekkor 11 ezer, különböző típusú szatyrot tartó, de ridikült, partedlit, köcsögöt, demizsonokat, kosarat, illetve lábtörlőt is készítő szövetkezet a környező településeken élőket is foglalkoztatta, így közel négyszázötvenen gyártották az árut, amihez
A fonók egy része nem egy központi üzemben, hanem saját otthonában készítette el az árut: novemberben elővették a keretet és a színes festéket, majd a padláson szárított kukoricaleveleket, amiket beáztattak, majd tavaszig abba sem hagyták a fonást – avatott be a titokba a Kisalföld (1969. nov. 12.), aminek riportere tíz évvel később (1979. feb. 16.) a mosonszentmiklósi és lébényi szatyorgyártás elindítóját, Elbert Margitot is meglátogatta.
A helyzet megdöbbentette: az akkor hetvenkilenc éves, gyémántdiplomáját az előző évben átvevő nő ugyanis méltatlan körülmények közt, elfeledve élt.
Hárman laknak együtt az 1942-ben vett házban, ő és két testvére. Az egyik most súlyos betegen fekszik. Dermesztő hideg van abban a szobában, ahová leülünk. Rossz a cserépkályhája már tavaly óta. A nyugdíjas utalványukra vettek fát, tüzelőjük van. De helyben nincs, aki meg tudná javítani a kályhát
– indul a cikk, ami egyetlen pillanatra sem mutat rá arra, hogy a szövetkezet hálából már korábban is segíthette volna a nélkülöző nőt, akinek az évtizedek óta tartó töretlen sikerüket köszönhetik.
Szívesen mutatja az arany- és a gyémántdiplomáját, szeretné, ha öt év múlva a vasdiplomával is el tudna dicsekedni. […] Van még mit megnézni. A tanácstól oklevelet és Lébénymiklós bronzplakettjét kapta. Három éve műtötték a szemét Budapesten, és csak fővárosi ofotértban tudnák a különleges szemüveget elkészíteni. Ahogy elmondta, ez a legnagyobb bánata, hogy le kellett szoknia az olvasásról, hiszen mindig sokat olvasott.
Az 1957-ben nyugdíjazott, két évvel később rövid időre azonban mégis visszahívott, pályája során Mosonszentmiklóson (1924–1954, 1956–1957, 1959–1960), a csodás nevű Levélen (1954), Hegyeshalomban (1954–1956), illetve Mosonmagyaróváron (1960–1962) is dolgozó nő a következő évben elhunyt, öröksége pedig ennél csak egy évtizeddel élt tovább: a hetvenes és nyolcvanas években már csak az időseket, illetve a csökkent munkaképességűeket vonzó csuhéipar – helyét a Szovjetunió és Líbia felé induló konfekcióáru vette át – a rendszerváltás után ugyanis nyom nélkül eltűnt.
A Kisalföld riportere harminc évvel ezelőtt már csak az egykori szövetkezet irodájának egyik szobájában álló vitrinben látott csuhét, az épületet pedig varrógépek zaja töltötte be, azokon ötven helyi asszony készített fürdőnadrágokat, illetve különböző ruhadarabokat.
