Az emberiséget évszázadok óta foglalkoztatja a kérdés, hogy értelmes lényekként egyedül vagyunk-e a világegyetemben. Úgy áll a helyzet, a tudomány válasza egyre inkább a „nem” felé tolódik, de még izgalmasabb az a kérdés, hogy milyen szándékkal látogatnák meg a Földet egy idegen civilizáció képviselői, ha egyik napról a másikra beállítanának. Az amerikai filmgyártás szereti ezt a kérdést évtizedes távlatokban legalább egyszer feldolgozni gigantikus filmprojektekben. Hollywoodban legtöbbször ugyanaz a kérdésre adott válasz: az idegenek barátságosan biztosan nem közelítenének felénk, egy ilyen támadás pedig egyféle kimenettel bír a filmvásznon évtizedek óta. Az emberiség fölülkerekedik a csapáson, a pacifizmus pedig a kanyarban sincs, ha van helyette sörétes puska, netán ufóktól elkobzott űrhajó.
Annak ellenére, hogy Steven Spielberg már a hetvenes évek végén sikerre vitte a békés szándékkal érkező idegenek teóriáját a Harmadik típusú találkozásokkal, Hollywood általában elveti ezt az ötletet. Rendszerint úgy áldozzák fel az akció és a horror oltárán, ahogy Arnold Schwarzenegger kommandós csapatát az 1987-es Ragadozóban.
A mainstream filmgyártás leggyakrabban rossz szándékú idegenekről mesél. Ennek köze van a ’80-as években virágzó sci-fi horror műfajához is, hiszen Ridley Scott, John McTiernan, John Carpenter, Robert Zemeckis, később M. Night Shyamalan kötötték az ebet a karóhoz, miszerint, ha egy űrhajó feltűnik az égen, netán a bolygónkra merészkedik egy idegen faj, ott nincs kegyelem az emberiség számára. Még maga Spielberg is sutba dobta pacifista elképzelését, mikor 2005-ben elkészítette a látványorgiának dicséretes, de túlságosan lebutított univerzum-teóriával bíró Világok harcát Tom Cruise főszereplésével.
Roland Emmerich kollégái legműködőképesebb ötleteit gyúrta eggyé 1996-ban, akkor, mikor a paranoia uralkodott a sci-fi-gyártásban, hiszen nagyrészt űrből érkező veszélyekkel dacoltunk a vásznon. A német rendező összerántott egy rakás neves színészt, majd elkészítette nagy hatású inváziós filmjét. Nem akart nagy gondolatokat átadni nézőinek, ellenben azt próbálta bizonyítani, a patriotizmus mindenre megoldást kínál – még egy olyan fejlett civilizáció ellen is, akik kontinens méretű anyahajókkal ereszkednek a Föld nagyvárosai felé.
Egy szimpla kérdésből is születhet kasszasiker
Ön hisz a földönkívüliek létezésében? Vagy miért rendezett ilyen filmet?
– egy újságíró ezzel a kérdéssel fordult Roland Emmerich felé 1994-es sci-fije, a Csillagkapu sajtótájékoztatóján. A rendező úgy válaszolt, lebilincseli az elképzelés, hogy egyszer megjelenhetnek bolygónk peremén idegen civilizációk. Sőt, a kérdésre annyira bepörgött, hogy kis túlzással felvázolta A függetlenség napja forgatókönyvét: „Képzelje el, milyen lenne úgy felébredni reggel, hogy huszonöt kilométer széles űrhajók lebegnek a világ legnagyobb városai felett? Úgy hiszem, most lett is egy ötletem egy új filmhez.”
Emmerich elképzelései soványnak bizonyultak volna egy egészestés, dollármilliókba kerülő ufós filmhez, főként, hogy akkoriban Hollywoodban nem volt több B-filmes rendezőnél, akinek addigi legsikeresebb munkája az 1992-es Tökéletes katona volt Jean-Claude Van Damme főszereplésével. Így a rendező állandó alkotótársával, Dean Devlin producerrel dolgozni kezdett egy inváziós film forgatókönyvén, amit végül egy hónap alatt írtak meg. Ezt elküldték a 20th Century Fox elnökének, Peter Cherninnek. Kissé meglepő módon zöld utat adtak a projektjükre, ami azért is volt fontos nekik, mert fülest kaptak, hogy Tim Burton szintén az idegenek érkezéséről forgat filmet Támad a Mars! címen. Bár utóbbi komolysága még annak ellenére sem hasonlítható össze A függetlenség napjával, hogy Emmerich sem halmozta tele saját filmjét magvas gondolatokkal.
A munkálatokra rengeteg pénzt áldozott a stúdió (75 millió dollárnál állt meg a büdzsé), de már a címmel gondok akadtak: a Fox azt szerette volna, hogy Doomsday címmel kerüljön mozikba a film, ami nagyjából végítéletet jelent, és a korabeli katasztrófafilmes trendekre ült fel (Armageddon, Deep Impact), így csalogatóan hatott volna a közönségnek is. A filmben az USA elnökét alakító Bill Pullmannek lehet megköszönni, hogy végül A függetlenség napjaként került mozikba a kész alkotás.
Emmerichék nagyon szerették volna A függetlenség napját címnek, ezért a filmben hallott beszédemet jól kellett megírni és előadni. Mikor megvoltak a vágással, késő este átjöttek a lakókocsiba megmutatni azt. Én végignéztem, és csak annyit tudtam mondani: szent ég, ezt a filmet A függetlenség napjának kell elnevezni! És ők elintézték
– idézte fel Pulllman egy amerikai filmes szaklapnak 2020 júniusában. Emmerich és Devlin végül a filmes monológgal győzték meg a Foxot, hogy Amerika leghíresebb ünnepéről nevezzék el a filmet.
James Cameron nyomában
Emmerich későbbi munkásságát látva kisebb csodálkozásra ad okot, hogy A függetlenség napja kifejezetten minimalista módon használta a számítógépes grafikát, helyette makettek, modellek segítségével pusztították el a filmben azt, amit csak akartak. Ennek technológiai korlátai voltak: fotorealisztikus CGI-t az 1990-es évek legelejéig nem használtak Hollywoodban, elsőként James Cameron A mélység titka című filmjében mutatta meg ennek hatását. Ez Oscar-díjat ért a rendezőnek, később a Terminátor 2. – Az ítélet napja című sci-fijében ugyancsak folytatta a technológia használatát, azzal a különbséggel, hogy a monumentalitást kiegészítette miniatűr modellekkel és pirotechnikával, amivel valósághűbb képi világot tudtak előidézni. Emmerich filmjében gyakorlatilag minden effekt így született. Lemodellezték a Fehér Házat, New York belvárosát, az idegen űrhajókat, ennek mértéke pedig tényleg elképesztő volt, soha korábban nem készítettek el hollywoodi filmhez ennyi makettet, mint akkor.
A Cameron-féle iskola másik sarkalatos pontja az idegenek ábrázolása volt. Emmerich azt szerette volna, hogy Patrick Tatopoulos dizájner olyan űrlényeket hozzon létre, melyek külseje egyszerre ismerős, de újszerűen is hatnak a közönségre. Sokáig nem született döntés arról, hogy Ridley Scott Xenomorphját vagy Spielberg alacsony ufonautáit kellene újramodellezni, végül abban maradtak, a kicsit a nagyba helyezik, azaz a kis testű idegeneket egy úgynevezett biomechanikus, robusztus páncélba öltöztették. Mindezt bábokkal és színészekkel oldották meg. A végeredményt újranézve sem lóg ki a lóláb, nem véletlenül jutalmazták többek között Szaturnusz-díjjal a film effektjeit és a maszkmesterek munkáját.
A forgatás a kezdetektől nagy figyelmet generált, és ebben semmi túlzás nincs: még az amerikai hadsereg is kooperálni szeretett volna Emmerich csapatával, méghozzá úgy, hogy a forgatáshoz biztosítanak katonai eszközöket, köztük ruhákat, felszerelést és repülőgépeket. Ez majdnem meg is történt, de a seregnek akadt egyetlen kikötése: az 51-es körzetet teljesen ki akarták töröltetni a filmből. Emmerich viszont nem akart engedni.
Nem akartunk belemenni, így az összes támogatásukat visszavonták. Mi valamifajta mítoszt akartunk bevinni a filmbe az 51-essel, elvégre sokan hisznek a létezésében, így kissé valóságosabb képet próbáltunk vele megalkotni.
A hadsereg mellett az állam másik szektorából is élénk érdeklődést mutattak Emmerich mozija iránt: állítólag az 1996. június 25-i premiervetítés előtt még a Clinton család is megtekintette a filmet, és tetszett nekik.
„Alig várom, hogy seggbe rúghassam E.T.-t!”
Tagadhatatlan, hogy A függetlenség napja szövegkönyve hatásosra sikerült (ráadásul a magyar szinkron még emelni is tudott rajta). Ehhez kellett jó színészeket találnia a stábnak, ami nem kevés bonyodalmat okozott a munkálatok megkezdése előtt. Emmerich nem akart sztárokat, nagy neveket a filmhez, erről az ügynöke nyilatkozott korábban a New York Timesnak: a rendező abban bízott, ha a Csillagok háborúját is képesek voltak leforgatni A-listás nevek nélkül, úgy az ő filmje is meglesz mozisztárok nélkül.
A Fox egészen máshogy gondolkodott a kérdésről, Bill Pullmant például ők választották ki Whitmore elnök szerepére, eredetileg Kevin Spacey alakította volna, de a stúdiónál nem hittek abban, hogy Spacey mozisztár-alkat, ellenben a jóvágású Pullmannel. Hasonló helyzet állt fent Will Smith esetében, a vadászpilóta Hiller kapitány szerepét eredetileg Ethan Hawke-nak ajánlották fel, aki viszont nem volt elragadtatva a forgatókönyvtől. Anekdoták szólnak arról, hogy
Így jutottak el Will Smithig, akivel kapcsolatban meg Emmerichnek voltak félelmei: vígjátékszínésznek tartotta őt a Kaliforniába jöttem miatt, de a stúdiónál is azt gondolták, Smith nem lesz képes kitörni a szitkomos skatulyából – végül a projekt iránt mutatott lelkesedése megnyerte neki a szerepet.
Későbbi karrierjét tekintve világos, hogy az egy évvel korábbi Bad Boys mellett ez a szerep volt az, amellyel bebetonozta a helyét Hollywoodban. A függetlenség napját nézve egyébként is az az érzésünk, hogy a szövegkönyvet Smithre írták az olyan egysorosokkal, mint:
- „Alig várom, hogy seggbe rúghassam E.T.-t!”
- „Na, ilyen egy harmadik típusú pofon!”
- „Kellett nektek idejönni erre a kurva bolygóra és játszani a faszagyereket!”
- Miután leüti az egyik idegen lényt: „Isten hozott!”
A Foxnak a Jeff Goldblum karakterének apját alakító Judd Hirschsel kapcsolatban is aggályai voltak, mert mindössze tizennyolc év korkülönbség volt a két színész közt. De Goldblum fiatalossága és Hirsch papás karaktere végül meggyőzte a stúdiót, hogy a Broadwayről érkező színész alkalmas lesz a feladatra. Neki is jutott nem kevés egysoros, így felvéve a versenyt Will Smithszel, például mikor felnyitja az amerikai elnök szemét, hogy hiába nem tudott a modern 51-es körzetről beiktatása óta, a költségvetés egy jelentékeny része mégis oda áramlik.
Ön tényleg elhitte, hogy húszezer dollárba kerül egy kalapács és harmincezerbe egy rohadt vécédeszka?
Hazafiasság mindenekelőtt
Roland Emmerich sci-fijét évtizedek múltán is úgy szokás emlegetni, mint a filmet, amely a patriotizmust már-már karikatúraszerűen alkalmazta. A függetlenség napja például az első mozifilmek közé tartozott, ami sikeresen használta az amerikaifoci döntőjét, a Super Bowlt a film promotálására. Ez is üzenetértékű volt, mert az amerikai társadalom hazafiasságát ez a sportág testesíti meg mind közül talán a legjobban. A moziközönség 1996-ban egyre inkább grandiózus jeleneket, zenéket és speciális effekteket követelt a filmektől, Emmerich mozijának Super Bowlon bemutatott előzetese pedig ilyesmit kínált: bekúszó, hatalmas feliratokat, darabokra robbantott Fehér Házat, ijedt emberek arcát és nem utolsó sorban dübörgő, hatásos zenét – ezek egy üzenetre építettek: „Visszavágunk július 4-én, a függetlenség napján!”
David Arnold brit zeneszerző korábban már dolgozott Emmerich mellett a Csillagkapun, ám A függetlenség napja esetében nem kisebb feladatot kapott a német rendezőtől, mint hogy írja meg a filmhez a lehető leghazafiasabb dallamot. Ez sikerült is, Grammy-díjat kapott a zenéért. Dean Devlin producer egyenesen azt mondta, „egy britre ezek szerint rá lehet bízni, hogy megírja a filmtörténelem leghazafiasabb zenéjét”.
Mint azt fentebb már írtuk, a Fox filmstúdiót Pullman elnöki beszédével lehetett meggyőzni arról, hogy a film megkaphassa A függetlenség napja címet. Annak szövegét Devlin írta meg negyedóra alatt, és mire elértek odáig, hogy rögzítsék a jelenetet, a producer már el is felejtette, mit skiccelt fel Pullman szövegkönyvébe. Miután azonban a színész nagy energiával előadott monológja minden stábtag tetszését elnyerte, Devlin nem akart változtatni a mondatokon. A film legjobb pillanata talán pont ez a jelenet, mikor a látszólag gyengekezű elnök civil ruhában, egy teherautó platóján intéz beszédet a háborúra készülő embereknek, miközben Arnold zenéje bekúszik a mozinézők fülébe, hazafias gondolatokat ébresztve fel bennük.
Tán a végzet akarata, hogy ma épp július negyedike van. Azért harcolunk, hogy élhessünk. A puszta létünk a tét. Ha ma megnyerjük ezt a csatát, július negyedikét többé nem amerikai ünnepként tartják majd számon, hanem mint azt a napot, amikor az emberiség kijelentette: nem tűnünk el némán a semmiben! Ha el kell vesznünk, harcban vesszünk el! Harcolunk az életünkért, a túlélésért, és ma megünnepeljük a függetlenség napját!
Az alkotók nyílt üzenete volt, hogy a film nem teljesen Amerika-központú abban az értelemben, hogy az idegen betolakodókat csak együttes erővel lehet legyőzni, ezért is látható annyi népcsoport a két és félórás játékidő alatt. Hiába a cím, az elnagyolt gondolatok, itt még nem az Amerikai Egyesült Államok az egyetlen ország, mely sikeresen száll harcba az idegenek ellen. Nincsenek pikírt odaszólások Oroszország vagy Ázsia irányába, mint mondjuk tíz évvel később a Világok harcában, mikor Tim Robbins a dohos pince sarkából azzal a gondolatmenettel próbálja hazafias nézeteit megerősíteni, hogy „ha a japánoknak sikerült legyőzniük egy idegen űrhajót, nehogy már az amerikaiaknak ne menjen”.
Fejfájást okoz a logikátlanság
Kár tagadni, A függetlenség napja amellett, hogy szerethető és technikailag mai szemmel is tisztességes alkotás, bántóan tudománytalan is. Arról nem beszélve, hogy logikailag majd’ minden tíz percbe bele lehetne kötni. A mozifilmek nyilvánvalóan a hihetetlen dolgok áthidalásáról is szólnak számos esetben, a sci-fik pedig az egyik legalapvetőbb dolgot, a fizikát azért legalább minimálisan tiszteletben szokták tartani. Nos, Roland Emmerich úgy készítette el filmjét, mintha egyáltalán nem léteznének szabályok.
A legmeredekebb túlzásokat pontokba szedtük:
- Goldblum karaktere hamar felfedezi, hogy az idegenek a mi műholdjainkat használják arra, hogy összehangolják a támadásukat, így az emberiségnek nem lesz ideje felkészülni arra. Kérdéseket vet fel, hogy a fényéveket utazó idegen civilizációnak mi szüksége az ellencsapás megelőzésére, ha egyrészt évszázadok óta tanulmányoznak bennünket, másrészt hajóik olyan erőtérrel vannak felvértezve, ami áthatolhatatlan még atomtámadás esetén is. És ha a lények telepátiával kommunikálnak, miért egy alacsonyabb rendű technológiát használnak „megbeszéléshez”?
- Amint megkezdődik a támadás, azonnal veszélybe kerül Will Smith barátnője, annak gyereke és kutyájuk, Boomer. Egy alagútba menekülnek a tűzvihar elől, amit az idegenek szabadítanak New Yorkra. Még épp időben beugranak az alagút egyik rejtett zugába, és mivel a fizikai törvényeit nem vették figyelembe, így a tűz okozta vákumhatás nem szippantotta őket ki az alagútból. Ráadásul a kutya az utolsó utáni pillanatban menekült meg a lángok elől, Emmerich ezt később azzal magyarázta, hogy a tesztvetítéseken az emberek a kutyáért aggódtak legjobban a jelenetben, így a ’90-es években „kötelesek voltak” megmenteni őt. A rendező szerint ez sokat elmondott az akkori amerikai társadalomról.
- Goldblum megrögzött környezetvédő figurája a film utolsó harmadában apja segítségével kitalálja, hogy egy számítógépes vírussal lehetséges volna megfertőzni az idegenek anyahajóját, ám ehhez be kell jutni oda egy űrhajóval. Mivel senkinek nincs meg a tudása, hogyan is kellene azt vezetni, Will Smith vállalkozik erre azzal az érveléssel, „ő látta őket légicsata közben, tudja, milyen manőverekre képesek”. Gond nélkül kivezeti a hajót az űrbe, annak ellenére, hogy a több csáppal rendelkező idegenekre lett tervezve a kezelőfelület.
- A vírus bejuttatása az anyahajóba ismételten logikátlan és magasról tesz a technológiára, bár az is biztos, nagyon ambiciózus módon gondolkodtak az alkotók egy egyszerű laptopról is. Itt két gond is akad. Goldblum ’90-es évekbeli laptopja – ami „Jó reggelt, Dave!” köszönéssel indít, ha felnyitják, ezzel a készítők a 2001: Űrodüsszeiára utaltak, ahol a HAL 9000 nevű számítógép ugyanígy köszön be – miként továbbította a vírust az anyahajó belsejébe? Az idegenek tényleg nem készültek fel egy ilyen primitív emberi technológia által jelentett veszélyre?
- Randy Quaid alkoholista pilótaként mennybe megy a film legvégén, miután saját vadászgépét belevezeti az egyik űrhajóba. A patriotizmus itt ér igazán a csúcsra. Talán Emmerichék is éreztek, mekkora blődséget találtak ki ezzel, miután a kezdeti forgatókönyv úgy nézett ki, hogy Quaid karaktere egy permetezőgépre kötött atombombát juttat az anyahajó belsejébe. Kicsit átgondolták, így ültették be egy vadászgép belsejébe.
Jól öregedett?
Minden bizonnyal, hiszen a magyar kereskedelmi csatornák rendületlenül, újra és újra műsorra tűzik Emmerich nagyszabású katasztrófafilmjét. Erre persze nem lehet mérceként tekinteni, így érdemes két szempontból megközelíteni a dolgot. Amennyiben huszonöt évvel bemutatása után a filmes eszköztára alapján akarunk ítéletet mondani A függetlenség napjáról, úgy nehezen lehet megvédeni az effektjeit, dialógusait, karaktereit és logikátlan cselekményvezetését 2021-ben. Az olyan újgenerációs inváziós filmek, mint az Érkezés, túl tudtak lépni az agresszív űrbéli látogatók skatulyáján, a téma pacifista megközelítése egyre inkább visszakúszik az amerikai filmgyártásba.
Példaként álljon: A függetlenség napja folytatása csúfosat bukott 2016-ban, holott fejlett digitális technikával, aktuális sztárszínészekkel és az első rész népszerűségével vágtak bele a forgatásba. Érdemes hát újra elővenni a filmet, esetleg rákapcsolni a csatornára, amelyik mostanában vetíti. Újra rájövünk majd, hogy nyilvánvaló hibái mellett ennél tökösebben, az amerikai zászlót lengetve még egyetlen film sem pancsolt be a Földet megszálló űrlényeknek.
