A két világháború közti Magyarország tele volt érdekes emberekkel, akik saját korukban egy-egy magyar város mindenki által ismert alakjai voltak, mostanra azonban szinte mindenki megfeledkezett róluk. Ilyen volt a harmincas évek első felében Magyarország, illetve Erdély legnagyobb városaiban ünnepelt sztárrá vált kötéltáncos, Strohschneider Artúr, vagy épp az Ismeretlen magyarok sorozatunk mai epizódjában bemutatkozó, leginkább betörőként ismertté vált László László is, akinek élettörténete szinte könyörög azért, hogy valaki filmre vigye.
Az 1899. szeptember 23-án Erzsébetvárosban született László mindössze egyetlen hónapot töltött a szülőházához legközelebbi elemi iskola padjaiban, mielőtt a Mosonyi utcai gyengeelméjűek iskolájába helyezték volna át. A hat elemi elvégzése egy egyre népszerűbbé váló szakma elsajátítása felé nyílt meg előtte az út: elektrotechnikus ipari tanulóvá vált, mestere azonban sűrűn bántalmazta, így a fiú többször is megszökött, rövid meneküléseinek azonban mindig a rendőrség vetett véget.
A fiú sorsa a műhelyben egyre rosszabbra fordult, míg László három és fél évnyi szenvedés után saját maga tett pontot az ügy végére: megverte, majd elhagyta mesterét, és katonának állt. Egy lengyel légióhoz csatlakozott, a következő évben azonban megsérült, majd dezertált, ezzel pedig megkezdődött az élethosszig tartó menekülése a törvény elől. A még mindig csak tizenhat éves fiút elfogták, elítélték, de megszökött az igazságszolgáltatás elől, és rövidesen az olasz fronton lévő asiagói fennsíkon harcoló magyarok közt tűnt fel. Itt gránátnyomást kapott, kórházba került, majd kiderült, hogy barátnője prostituálttá vált, így Lászlónak sem volt többé keresnivalója a katonaságnál.
Egy betörőcsapat tagja lett, hogy az ott szerzett pénzből támogassa a párját, megpróbálva elkerülni, hogy annak továbbra is a testét kelljen árulnia. A nőt azonban nem hatotta meg a rendszeres apanázs, és eszében sem volt felhagyni a választott ősi hivatással, így a még mindig csak tizenhét éves fiú inni kezdett, sőt, a Psychic Truth ismeretlen forrásai szerint egy sikertelen öngyilkossági kísérlet után újra a katonai törvényszék előtt találta magát. Hat év, három hónap börtönbüntetésre ítélték, amit Budapesten kellett volna letöltenie, az őszirózsás forradalomnak köszönhetően azonban 1918 októberének utolsó napján amnesztiával szabadult. A háborúban jobb kezének középső ujján maradandó sérülést szerző Lászlónak esze ágában sem volt folytatni a tanulmányait, hiszen a bűnözés világa sokkal csábítóbb volt. Nem emiatt került azonban újra a törvény színe elé, hanem egy antikommunista csoportban betöltött, közelebbről nem ismert szerepéért, ami miatt a Tanácsköztársaság uralma alatt halálra ítélték, a vég elől azonban társainak köszönhetően megmenekült.
A háború Lászlónak ezzel azonban még nem ért véget, hiszen rövidesen már a románok ellen ragadott fegyvert. Hadifogságba esett, majd egy gyűjtőtáborba került, ahol három hónapon át rendszeresen verték, illetve éheztették. A románok visszavonulása után újra Budapesten találjuk – a ma is álló újlipótvárosi Radnóti Miklós (akkor még Sziget) utca 15./b-be költözött:
Az időközben huszonéves férfivá érett László a következő két évtizedben tanult szakmájában próbálta megtalálni a célját, de nem járt túl nagy sikerrel, így érdeklődése a spiritizmus, illetve a kisebb-nagyobb betörések és lopások felé fordult. A hobbiként indult szellemidézés és médiumlét hamarosan hivatásává vált, 1921-ben pedig megalapította a Balaton közelében élő úricsaládok egymást jól ismerő életunt fiaiból álló Nincstelenek Klubját, ahol már médiumként mutatta be magát. Az Aréna (ma Dózsa György) úti kávéházak egyikében született asztaltársaság találkozóin László és társai szellemeket idéztek, a magára a valóság és a túlvilág közti szócsőként tekintő férfi pedig a túlvilági élet szépségeiről előbb író, majd beszélő médiumként beszélt a hallgatóságának, mégpedig
A lapok szerint ennek az oka
Sokak szerint ez indokolta a december elején, a Vígszínházhoz közeli Visegrádi utca 3.-ban bérelt szobában történteket is: László itt egy nőismerősével, Knéz (Knies) Emmával közösen, néhány búcsúlevelet hátrahagyva próbált meg öngyilkosságot elkövetni, a lövés azonban csak a nővel végzett.
Nem érdemes rossz valutájú országban élni. Mi most olyan országba megyünk, ahol jobb a valuta
– olvasható Emmi búcsúlevelében, amiből egyértelműnek látszik, hogy a lány nem kényszerből fordította maga ellen a gyilkos fegyvert, amelynek lövedéke a szívén haladt át. László ekkor szorosan a nő mögött állt, ennek ellenére túlélte a történteket: a bal tüdeje megsérült ugyan, de az állapotát rövidesen stabilizálták, így a fiatal férfi újra bíróság elé került.
A sajtó a legkülönbözőbb történeteket gyártotta az ügyről, a legtöbb forrás azonban egyetért abban, hogy a két ember egy nappal korábban találkozott a Lipót (ma Szent István) körúton, László pedig a lány lelkiállapotát kihasználva győzte meg arról, hogy egyszerre kell véget vetni az életüknek. A Világ című lap által „hatalmas termetű, egészséges” nőként leírt Emma és a gyenge idegállapotú, vézna László szerelmi viszonyt ápoltak, erre azonban semmilyen bizonyíték sem állt rendelkezésre, az azonban biztosnak látszott, hogy a lány korábban többször is megjelent a Nincstelenek Klubjának gyűlésein, így jól ismerte a férfit.
Több tudósítás is megemlíti, hogy egy László által írt darabot a Nemzeti Színház már futó évadában terveznek bemutatni, ennek megtörténtét azonban semmi sem bizonyítja. Bár László íróként is tekintett magára, művészete a Világ szerint nem volt több
így senki sem akarta közölni azokat.
Lászlóról letartóztatása után röviddel kiderült, hogy már kilenc hónapja körözik az egri gyalogezredtől való szökése miatt (ottani ténykedéséről egyelőre nem állnak rendelkezésre adatok), a helyzetet pedig tovább súlyosbította, hogy távozása után előbb hamis rangjelzést varrt az egyenruhájára, majd sikkasztásokat, illetve lopásokat is elkövetett. Minden jel arra mutatott, hogy katonai törvényszék előtt kell majd felelnie a tetteiért, a rendőrség felkérésére elkészített pszichológiai szakvélemény azonban megállapította, hogy László beszámíthatatlan és „beteg idegzetű”, így nemes egyszerűséggel szabadon engedték.
A spiritizmussal való szoros kapcsolata, illetve a róla szárnyra kelt pletykák ekkorra felkeltették a Magyar Metapsychikai Társulat figyelmét, amelynek tagjai többször is felkérték a férfit, hogy tartson nekik szeánszokat, ezek keretében levetkőztették, megvizsgálták, átöltöztették, majd üvegdobozba zárták, és fogták a lábait, próbálva minden lehetőséget elkerülni arra, hogy bármilyen módon csalhasson.
Néhány hónappal később, 1922 nyarára már meg voltak győződve arról, hogy László valódi képességekkel rendelkezik, sőt, nemcsak furcsa fényjelenségek előidézésére, illetve nehéz tárgyak akarattal történő mozgatására képes, de száját miniatűr szellemkezek, fejek és lábak is elhagyták.
Ezekhez tilos volt hozzáérni, erre pedig a szeánszok előtt maga László hívta fel a figyelmet, a következő szavakkal:
A túlvilági borzalmas élet kegyetlensége sújtja azt, aki érinteni meri a szellemet, de a földi törvények is utolérik, mert abban a pillanatban, ahogy valaki megragadni vagy megfogni próbálja a fluidumot, a médium halálát okozza. A fluidum eltépése vagy érintése belső vérzést okoz a médiumnál, aki többet nem ébred fel a túlvilági élettel kapcsolatos letargiájából
– olvasható Az Est (1924. jan. 1.) tudósításában.
Az eredményekről a csoport egyik vezetője, Torday Vilmos igazságügyi főtanácsos a Tolnai Világlapja hasábjain (1922. nov. 15.) mesélt. Az ő véleménye, illetve a kettős öngyilkossági kísérlet miatt László pillanatokon belül az európai spiritizmus egyik legfontosabb alakjává vált, akinek üléseit mindenki elborzadva ülte végig, főleg, hogy László minden alkalommal hátborzongató halálhörgésben és üvöltésben tört ki, amint valaki megpróbált hozzáérni a száját elhagyó anyaghoz.
Akadtak persze, akiknek sikerült a lehetetlen, de azonnal kicsúszott a kezükből a hideg, nyálkás tapintású anyag, a nyilvánvalóan ügyes szemfényvesztő László pedig – miután az eljátszott halálközeli élménye után visszahozták az életbe – véget vetett a szeánsznak.
A nagy visszhangot kiváltó alkalmak az életét a hipnotizmus, a szellemidézés, illetve a telepátia kutatásának szentelt pszichiáter és törvényszéki pszichológus, Albert von Schrenk-Notzing (1862–1929) figyelmét is felkeltették, aki Budapestre utazott, hogy személyesen is láthassa a csodát. A Torday Gül baba utcai lakásán tartott első szeánsz siker nélkül végződött (hiszen Lászlónak először fel kellett mérnie, hogy a professzor mennyire figyel), a másodikon azonban bebizonyította, hogy joggal tartják a szakmája legjobbjának:
A professzor a tiltás ellenére megfogta a László szájából kicsúszó fejet, majd így szólt:
Jéghideg. Borzalmas, gyönyörű, igazi, valódi plazma.
A harmadik előadáson a német orvos zsebében már két, László által elrejtett ektoplazma is megbújt, ami a kellő pillanatban előbb László szájába vándorolt, majd hörgések és sikítások közepette lassan kicsúszott a száján.
Schrenk-Notzing meg volt győződve arról, hogy amit lát, az a valóság, így az akkor a Gellért Szálló elektrotechnikusaként dolgozó Lászlónak a Gellértben rendezett díszvacsorát, majd hazatérve egy vékonyka kötetet szentelt neki: a harminckét oldalas Der Betrug des Mediums Ladislaus Laszlo 1924-ben jelent meg Lipcsében, néhány példánya pedig most is elérhető – az eBayen jelenleg 15 ezer forintnyi eurót kérnek egy jó állapotú darabért – a különböző internetes piactereken.
László lebukására nem kellett sokáig várni: 1923 végén egy telepatikus, Schenk Jenő rántotta le róla a leplet, aki Torday egy Zeneakadémián rendezett előadása, illetve az ott kivetített fotók megtekintése után úgy döntött, hogy szerződést köt vele, azzal az ígérettel, hogy közös előadásokat rendeznek a világ különböző pontjain, majd megfelezik a bevételeket.
Schenk a szerződéskötés után azt kérte, hogy a turnét finanszírozó bankárok előtt tartsanak egy próbát, ahol bemutathatnak mindent, amire képesek. A spiritiszta előbb helyeselte ezt, néhány órával a műsor kezdése előtt azonban kijelentette, hogy éppen nem érzi magában az erőt, úgyhogy jobb lenne, ha elhalasztanák a mindent eldöntő előadást.
Schenk erre persze nem volt hajlandó, László pedig végül kiterítette a kártyáit, és megosztotta a titkát:
Az esti bemutatót végül megtartották, Schenk pedig a kulcspillanatban elkapta a libazsíros vattát, majd mosolyogva mutatta fel, nem törődve László sikításával és hörgéseivel. Az Est (1924. jan. 1.) szerint a Magyar Metapsychikai Társulat 70 fős társulatából 67 azonnal kilépett.
A Pesti Napló ugyanezen a napon megjelent száma szerint László egyetlen célja az volt, hogy Schrenk-Notzingnak bemutassa: a szellemidézés, illetve telepátia nem létezik.
Ennek bizonyítására előbb megtanult néhány mondatot a német tudós könyvéből, amit a társaság előtt műtranszban visszaadott. A tagok nyilvánvalóan hittek abban, amit látnak, de még többre vágytak, hiszen feltették a kérdést: más médiumokhoz hasonlóan nem tudná esetleg ektoplazmaként, azaz valamiféle anyagi formában, szájából kiöklendezve láthatóvá tenni a szellemeket?
László nem mondott nemet a kérésre, hamarosan pedig a megoldásra is rájött. A szellemkezek és lábak megjelenését emellett fényjelenségekkel is tudta kísérni,
így a széke ülőkéjének aljába gombostűvel rögzített egy darabot, amit transzba esés után elővehetett.
Eleinte a műplazmát is ugyanoda helyezte, később azonban egyre erősebbé vált az ellenőrzés, így új és új rejtekhelyeket kellett találnia, sőt, végül már a társaság tagjai közül is voltak segítői: Sassy Csaba (1884–1960) festőművész, illetve Janovich Tibor törvényszéki bíró adta át neki a zsírral bekent, formára gyúrt vizes vattát.
László vetélytársai a sajtón át történő önleleplezést persze nem nézték jó szemmel, így megfenyegették:
Ez persze nem történt meg, épp úgy, ahogyan nem ért célt a Metapsychikai Társulatnak célzott nyílt levél sem: Rácz Gyula a Magyarország című lap hasábjain ugyanis azt kérte, hogy Tordayék a Zeneakadémián bezsebelt húszmillió koronás jegybevételt valamilyen értelmes célra költsék ahelyett, hogy további kísérletekre fordítanák, hiszen az összegből
László lebukása meglepő módon nem rengette meg Schrenck-Notzing karrierjét: a professzor az Estnek azt állította, hogy „az akaratgyönge, hazug, ingadozó karakterű” férfit valaki kényszerítette és befolyásolta, hogy hamis magyarázatokkal próbálja meg leleplezni magát, hiszen a szeánszoknál ő biztosan nem libazsíros és vizes vattát látott.
Sokan Schrencket is megpróbálták védeni: a századforduló egyik legismertebb festője, a főleg történelmi tárgyú képei, illetve portréi miatt ismert Benczúr Gyula (1844–1920) fia, a Németvölgyi úti tüdőbetegkórház alapító-vezetőjeként, illetve Gellért gyógyfürdő vezető főorvosaként működő dr. Benczúr Gyula (1879–1961) szerint a pszichiáter maga sem hisz a spiritizmusban, sőt, egyszerűen csak kutatja a furcsa jelenségeket, illetve az emberi psziché eddig nem ismert funkcióit.
Az ügy 1924 tavaszára elült, László azonban május végén újra felhívta magára a figyelmet: május 27-én az Est arról számolt be, hogy a meglepő módon még mindig háborús bűnei miatt körözött férfit Sopronban felismerték és letartóztatták, még mielőtt feleségével együtt Ágfalvánál átszökhetett volna a határon.
A helyi fogházból kis híján megszökő férfit (a cella vasrácsának feszegetése közben csípték fülön) a rendőrök Budapestre szállították, ahol kihallgatásán arról vallott, hogy
mert annyira félt a felelősségre vonástól.
A cikk szerint épp a Pesti spiritiszták című könyvén dolgozó (ez sosem jelent meg) Lászlónak ennél persze több bűne volt, így katonai ügyészség elé került, ahol folytonos szökés, illetve számtalan lopás miatt kellett felelnie.
A férfi a tárgyalás előtt egy héttel egy pléhdarabbal öngyilkosságot kísérelt meg, ez azonban semmit sem változtatott az események menetén, hiszen a bíróság előtt beismerő vallomást tett, bár a saját védelmében azért hozzátette:
Sohasem vagyok ura tetteimnek és ha teszek valamit, akkor sem tudok uralkodni magamon, ha előre is tudom, hogy rossz az, amit cselekszem.
A hadbíró ügyész szerint egyértelmű, hogy László sosem mutat megbánást, ügyvédje azonban László szavaihoz csatlakozva kijelentette, hogy védence olyan nagy fokú elmegyengeségben szenved, ami miatt egyszerűen nem vonható felelősségre, de az ítélethozatal előtt a bíróság arról sem feledkezhet meg, hogy a férfi jól láthatóan új életet akart kezdeni, házasságát ugyanis négy nappal letartóztatása előtt kötötte, és a határon túl tiszta lappal próbálta meg újrakezdeni az életét.
A bírót mindez nem hatotta meg, bár az elmeorvosi vélemény kimondta, hogy
degenerált, csökkent erkölcsi érzéssel bíró egyén, olyan moral insanity-félében szenved.
Lászlót az állandó szökések, egy rablás, tízrendbeli lopás, illetve hétrendbeli csalás miatt végül hat évnyi, a Margit körúti fogházban letöltendő szigorított börtönbüntetésre, illetve háborús kitüntetéseinek elvesztésére ítélték.
Ez azonban még nem volt elég: néhány hónappal később a Knéz Emma-ügy miatt is elővették, 1925 februárjában pedig öngyilkosságra való rábírás miatt, elmeállapotának figyelembevételével további négy hónapnyi fogházat szabtak ki rá.
A börtönben előbb szőnyegszövést tanuló férfi neve legközelebb 1927 nyarán tűnt fel a lapokban, annak köszönhetően, hogy egy nagy adag kusza rajzot, tervet és leírást juttatott el az ügyvédjéhez, ami cellatársával, Gacsó Barna órással közös találmányait mutatta be.
A leírás szerint az emberiség nagy hasznára lenni akaró tervkötegben lapuló „elektromos, vizet sugároztató gépezetet” a páros ingyen felajánlotta a hadügyminisztériumnak, hiszen biztosak voltak benne, hogy az örökre megváltoztatja a harcászat jövőjét.
A fegyver részleteiről a Magyar Hírlap (1927. júl. 31.) számolt be:
gépfegyverhez hasonló szerkezet ez, amelyben a víz erős és nagyfeszültségű elektromos hullámokkal telik meg. A csőből sugárban szökik ki a víz, amely az emberi testen keresztül levezetődik a földbe és azonnal megöli azt, akit ér. […] A vizet sugároztató gépezet kezelőlegénysége gumiálarcot és gumikesztyűt visel, nehogy veszedelmes legyen esetleg reá is az elektromos víz.
Az írás szerzője szerint egyértelmű volt, hogy László ezzel
a fogház magányában is azt akarja, hogy beszéljenek róla. Most is azt hiszi, hogy gyilkolni kell azért, hogy kiemelkedjék a szürke átlagemberek közül.
Röviddel a cikk megjelenése után kiderült, hogy két évvel korábban, a Knies Emmi-ügy miatt kirótt négy hónapos börtönbüntetését egy évre növelték, ez azonban nem változtatott a lényegen: László a vártnál jóval korábban, már 1928 júniusában szabadult, hiszen a katonai törvényszék
A Magyar Hírlap egyik újságírója ezek után találkozott a börtönben izmos, életörömöt sugárzó férfivá vált Lászlóval, aki megígérte neki, hogy végleg szakít a spiritualizmussal, illetve az öngyilkossági kísérletekkel, sőt, szülei kívánságának eleget téve elektrotechnikusként keres munkát.
Az erről született cikk (1928. jún. 20.) beszámol a találmányokkal teli mappában rejtőző más újításokról is: az elképesztő sebességgel dolgozó elektromos szövőszékről, a lyukkártyák nélkül működő elektromos textilmintázóról, a gyorsan szabályozható szövőszékről, a bonyolult munkák nélkül átírható, sőt, könnyen cserélhető képeket is mutató villanyreklámokról, valamint a hagyományos daraboknál nagyobb biztonságot adó kombinációs zárról, aminek nyilvánvalóan ad némi élt, hogy épp egy korábban betörésekért is elítélt férfi és cellatársa állt elő vele.
Az újítások persze csak papíron léteztek, így csak igen kevesen bíztak abban, hogy a valóságban is működnek. Ezen a téren az itt már elektromos sugárszóró néven említett fegyvernek volt a legkisebb esélye, aminek sugara a tudósítás szerint
Kérdés persze, hogy miként nézett volna ki egy harctér, ha a katonák az elektromos áramot kitűnően vezető vízsugarakkal lőttek volna az ellenséges harci járművekre és katonákra.
A cikk hangvétele hurráoptimista volt: arról szólt, hogy több gyárban is tervezik bemutatni a találmányokat, remélve, hogy valahol lecsapnak majd rájuk. A próbálkozásokat persze nem koronázta siker, az ex-spiritiszta pedig visszatért a betörésekhez, amit legalább két éven át folytatott, mielőtt 1932 júniusában Máriabesnyőn, egy Csehi József nevű újdonsült földbirtokos házának betörésekhez használt szerszámok tömegét rejtő pincéjében letartóztatták volna.
A Friss Ujság (1932. jún. 16) cikke szerint László Csehivel, illetve a korábban szerelőként dolgozó Bicskei Károllyal közösen alkotott betörőbandát, két társával ellentétben ő azonban nem élte fel a pénzt, hanem a Mester utca 55.-ben rendezett be magának rádió- és fizikai műhelyt, és új találmányain – köztük a sztratoszférába vagy akár a világűrbe eljutni is képes rakétán – dolgozott, sőt,
A modern művészet
Kérdés, hogy László érdeklődése hogyan fordult ebbe az irányba, az azonban biztos, hogy röviddel szabadulása után már érdekelte a modern művészet, hamarosan pedig felhívta magára a magyar művészvilág figyelmét, hiszen 1930 decemberében egy, a Magyar Akvarell- és Pasztellfestők Egyesülete (MAPE) által rendezett kiállításon már az ő képei is a falra kerültek, sőt, huszonnégy műve az 1931 januárjában a Nemzeti Szalonban rendezett LXIX. csoportkiállításon is feltűnt.
A festőként és szobrászként is aktív, ekkor még csak huszonkét éves Magdolna Mária Rainéria királyi főhercegnő (1909–2000) által is meglátogatott tárlaton Bokor Vilmos, Büky Béla, Halvax Gyula, Páris Ila, illetve Illyefalvi Lőte Éva mellett kiállító László képeiről a kritikusok felemás véleménnyel voltak.
A MAPE-tárlatról a Pesti Hírlap (1930. dec. 14.) az egykori spiritiszta „ultramodern felfogásával erőszakolt Szenvedő Krisztusát” emelte ki, a Szalonban kifüggesztett festményeiről pedig így írt (1931. jan. 18.):
A szélső irányt […] művein élvezhetjük, aki igen tehetséges ultra-festő. Tehetségét főleg kompozícióinak szellemisége hirdeti. Megfesti pl a »Jövő század férfitípusát«, ugyanígy a jövő női típusát, ötletes a »Dunába ugró nő« (ballerina-ugrással). – a »Nagyvárosi katasztrófa« villamos és autó összeütközésével és kellő vértócsákkal, azután az »Öngyilkos a ligetben«, a padon elnyúló öngyilkolttal, a fejéből patakzó vérrel s a padra szállt verébbel, mely azt csiripeli: »Miféle butaságot csináltál?« A mester mindezt nagyszerű ultrafakturával festi meg, bár a képrejtényeinek megfejtése nem mindig sikerül. De aki ért a művészethez, az ugy is kitalálja.
A spiritiszta és betörő múltról meglepő módon egyik lap sem emlékezett meg, sőt, eredeti hivatásáról is csak a Népszava („mielőtt festeni kezdett, a technikai pályán működött”) tett említést – talán nem meglepő módon, hiszen László egy magát két évvel öregebbnek bemutató, fiktív adatokkal teli önéletrajzot küldött a Nemzeti Szalon katalógusát összeállító szervezőknek, így az újságírók úgy gondolták, hogy mindössze egy névrokonnal van dolguk:
László kiállított képeiről a lényeget kétségkívül a Magyarország (1931. jan. 18.) ragadta meg a legjobban:
hiába keresünk egyéniséget László László temperáin és pasztelljein, amelyek Scheiber piktúrájának gyenge utánérzéseiként hatnak.
A szerzőnek tökéletesen igaza volt, hiszen László munkái valóban a XX. századi magyar avantgárd egyik csillaga, a Londonban és New Yorkban is ünnepelt Scheiber Hugó (1873–1950) képeinek világát idézték, aki kora egyértelműen legtermékenyebb művésze volt, hiszen
Ezek jó része ma is lappang, sőt, számos, neki tulajdonított rajz valójában követőinek vagy utánzóinak munkája is lehet – nem kizárt tehát, hogy az utóbbi évtizedekben több László-mű is Scheiber munkájaként kelt el
Újra a törvény előtt
László 1932 nyarán történt letartóztatásával a festőkarrier hirtelen véget ért, a férfi azonban egyáltalán nem szerette volna, hogy ez így legyen, következő éveit pedig nem kívánta egy börtön mélyén tölteni, így bonyolult szökési tervet dolgozott ki: tudta, hogy egy cellatársát korábban szabadlábra helyezik majd, megkérte tehát, hogy
jelezve, hogy a képek a Generali Biztosító Társaság egy, a cég Dorottya utcai palotájában dolgozó alkalmazottjához kerültek, aki azóta is az épületben tartja azokat.
A történetnek így mindössze egy lehetséges kimenetele volt: a börtönből kihozott férfit két nyomozó a helyszíni szembesítés miatt a biztosító székházába kísérte, László azonban pillanatok alatt meg tudott szökni az egy pillanatra elbambuló rendőrök elől, majd rövidesen telefonált a rendőrkapitányságra:
Itt László László beszél. Én személyesen jelentkezem. Ezuttal nem sikerül azonban elfogniok. Most sokkal óvatosabb leszek…
– idézte a hívás lényegét a Pesti Napló (1932. szept. 8.).
László a kijelentése ellenére egyáltalán nem volt óvatos, hiszen néhány órával később meglátogatta a Mátyás téren mosodát, illetve fűszerüzletet vezető két fivérét.
Ez végzetes hibának bizonyult, hiszen egy detektívnek némi üldözés után sikerült elkapnia, majd a főkapitányság egyik cellájába zárnia, ahol két nappal később jelenetet rendezett: addig tört-zúzott, illetve üvöltözött a cellájában, amíg nem adtak rá kényszerzubbonyt. A kiérkező orvos megállapította, hogy László csak szimulálta az őrültséget, a biztonság kedvéért azonban a férfit átszállították a Markó utcába.
A Generali-épületből való szökéshez szükség volt két, a munkáját nem túl jól végző detektívre is, akik a Markó utcai fogházból nem egyenesen a Generali épületébe vitték Lászlót, hanem engedve a könyörgésének, előbb édesanyja lakására vitték – ahol egyes források szerint az üggyel kapcsolatos, a per kimenetelét megváltoztató feljegyzéseit tartotta, mások szerint azonban csak meg akarta csókolni az anyját –, majd egy privát fogorvost is meglátogattak vele.
Ezek után nem meglepő, hogy a kísérő rendőröket előbb felfüggesztették, fegyelmi vizsgálatot indítottak ellenük, majd a letartóztatásukra is sor került, a büntetést azonban végül megúszták.
Lászlónak nem volt ekkora szerencséje, hiszen az év végére összeállt a lista a helyekről, ahol járt:
- Szent Margit Gyógyfürdő irodája
- Lukács Fürdő igazgatósági irodája
- Budapesti-szanatórium
- Gyógypedagógiai Intézet
- Országos Kémiai Intézet Keleti Károly utcai helyisége
- Domony községháza
- Kienast Ferenc svájci főkonzul otthona (csak egy órát vittek el)
- Budapesti Kereskedelmi Testület
- Budakeszi Szanatórium (sikertelen)
- Felsőipariskola (sikertelen)
- Franklin Társulat (sikertelen)
- Kereskedelmi Minisztérium (sikertelen)
- Állami Térképészeti Hivatal (sikertelen)
- A Budapesti Ügetőverseny Egyesület egyik helyisége
- Az Országos Magyar Gazdasági Egyesület Üllői úti épülete, innen vitték el a legtöbbet
- V. kerületi elöljáróság (itt falat bontottak ugyan, de semmit nem tudtak elvinni, mert közben megvirradt)
Az első tárgyalás után degeneráltnak, de ugyanakkor „szabad akaratelhatározó képességének birtokában lévőnek” nyilvánított, a bíróság előtt darócruhában, és nagy dioptriás szemüvegben megjelent László a legtöbb hellyel kapcsolatban nem tett beismerő vallomást, a többit pedig azzal indokolta, hogy
A bírót ez azonban győzte meg, így öt évnyi, Sopronkőhidán letöltendő szigorított dologházat szabott ki rá. László ezt hallva dührohamot kapott, majd kirohant a terem ajtaján, és a folyosót kettéválasztó üvegfalat betörve a szilánkokkal próbált végezni magával, az őrök azonban időben érkeztek.
Az ítéletet 1933 júliusában megerősítették, sőt, a büntetését rossz magaviselete esetén akár meg is hosszabbíthatták volna. Erre végül nem kerülhetett sor, hiszen 1939 novemberében László Ferencvárosban újra házasságot kötött:
Ez a házasság akár azt is mutathatta volna, hogy végleg fel akart hagyni a bűnözéssel, az időközben a Levente (ma Pap Károly) utca 10.-be költözött Lászlót két évvel később azonban már újra a nagy betörések foglalkoztatták.
Az ekkorra – talán a háború, talán múltja és érzelmi instabilitása miatt – az alkoholizmusba belecsúszó László újdonsült társával együtt 1941 decemberében a főváros egyik legismertebb drogérialánca, a Moser és Moser Petőfi Sándor utcai üzletébe akartak betörni, de a harmadik próbálkozásukat sem koronázta siker: elsőre az épületbe sem jutottak be, másodszorra a trezor páncélfalán belül lévő vasbetonlapot nem tudták áttörni egy teljes éjszaka alatt, harmadszorra pedig egy egész napos munka után – miközben néhány üveg rumot és konyakot is elfogyasztottak – a fúrógép adta fel a küzdelmet, úgyhogy az összes zsákmányuk
Negyedszerre már nem kívántak nekifutni a feladatnak, hiszen új, könnyebbnek tűnő célpontot találtak: 1942 novemberében az Édeskuti-féle ásványvízüzem Miatyánk utcai irodahelyiségét próbálták meg kirabolni, de sem ott, sem a Herendi Porcellán Rt. decemberben meglátogatott irodájában nem jártak sikerrel – előbb a fúró törése (a betörők két üveg ásványvízzel vigasztalták magukat, majd hazamentek), majd a korábban is galibát okozó vasbetonlap állt a pénzkötegek és Lászlóék közé.
A következő akcióra 1943 februárjának utolsó éjszakáján került sor: a két férfi Kun Sándor a Ferenc József (ma Belgrád) rakpart 18. magasföldszintjén található festéküzletébe próbált bejutni, egy rendőr azonban közbelépett, így az övére erősített ötvenhét (más források szerint csak ötvenegy), betörésre alkalmas szerszám, köztük fúrók, feszítővasak, kalapácsok és fogók társaságában bemászni próbáló László újra a törvény kezére került, rövidesen pedig társa is csatlakozott hozzá a fogdában.
Az ügyet súlyosbította, hogy az eset épp a légvédelmi okból bevezetett, az ellenséges repülőgépeket megtéveszteni akaró éjszakai elsötétítés ideje alatt történt, a két férfi pedig hiába állította, hogy csak a lehetőségeket próbálták felmérni,
súlyosbító körülményként tekintve arra, hogy László korábban közel másfél évtizedet, társa pedig több mint tizenegy évet töltött a rácsok mögött.
A halálbüntetést végül hosszú heteken át nem hajtották végre, így április elsején a Nemzeti Ujság arról számolhatott be, hogy
a Kormányzó úr legmagasabb elhatározásával megengedte, hogy a két halálra ítélt büntetését életfogytiglani fegyházra változtassák.
Az ekkor negyvenhárom éves László neve ezzel örökre eltűnt a kor lapjaiból. További sorsából csak annyi biztos, hogy mindössze három évvel élte túl a fegyverek elcsendesedését: az Alsóerdősor utcai kórházban 1948. december 19-én, 49 évesen gyomorfekélye végzett vele.
