Pasizni/csajozni remek szórakozás. Izgalmas, izgató, önbizalomnövelő, feltöltő élmény, egy csomó tapasztalat, emberismeret, és még ha nem is lesz belőle semmi, akkor is szereztünk egy kedves új ismerőst. Pasizni/csajozni ugyanakkor lélekölő kínlódás. Fárasztó, lelombozó, megtapossa önértékelésünket, égeti, darálja, elhasználja lelkünk kincseit, kiábrándít az emberi fajból és a párkapcsolatokból. Mindkét alapállítással együtt tudok menni, mert mindkét oldalt megéltem – én is, mint ahogy alighanem mindenki, aki valaha is kilépett a társkeresés széljárta tájaira.
Hogy a társkeresés mennyi örömet, ugyanakkor mennyi szenvedést tud okozni, azt aligha kell ecsetelnem, hiszen csak a világirodalom, az egyetemes filmművészet, a könnyűzene és általában a művészet elsöprő hányada járta körül e témát előttem. És bár nem gondolom, hogy feltétlenül mindenkire igaz, hogy a szeretetteli és szexuálisan kielégítő, egymást támogató társkapcsolat az egyik abszolút életcél, de azért lássuk be, elég sokat pörgünk azon, hogy megtaláljuk Az Igazit, jelentsen ez bármit – vagy legalábbis valami ahhoz hasonlítót. No de mi lenne, ha ezzel nem kellene többé foglalkoznunk? Ha az a kérdés, hogy vajon létezik-e az ember, akivel az Isten is egymásnak teremtett minket, nem lenne többé megválaszolhatatlan rejtély?
Nos, nem lenne semmi sem sokkal jobb. Legalábbis erre a következtetésre jutunk a Netflix The One című új sorozatát látva, A szív útjai kifürkészhetetlenek, nyolc epizódban körbe táncolva, sajnos nem túl jól.
Pedig izgalmas a nyitás: a sztori nem mondja magát a távoli jövőben játszódó disztópiának – furcsa is lenne, hisz már most is algoritmusok irányítják az életünket – hanem látszólag abszolút a jelenben vagyunk, már leszámítva a világjárványt. A helyszín London, ahol a megasikeres The One nevű cég csillivilli székhelye is van, nem csoda, ez a vállalat épp a világ abszolút királya. A cég ugyanis nem mást ígér, mint hogy megtalálja mindenkinek az abszolút tökéletes társat, azt az embert, akivel genetikailag kódoltan, garantáltan egymásba fognak szeretni.
A vállalatot Rebecca Webb (beszélő név, a web hálót jelent) vezeti, egy kimagasló intellektusú és kellően gátlástalan genetikus, aki rájött, hogyan lehet a vonzalmat kódoló génmutációt kiszúrni, és ez alapján megtalálni kinek-kinek a maga Igaziját. Pontosabban nem pont ő jött rá, hanem kollégája, James, de Rebecca ötlete volt az alap, és az ő erőszakossága nélkül sem lett volna semmi a dologból. De lett, éspedig egy akkora cég olyan brutális bevételekkel, hogy a buliból korán kiszálló James még a kivásárláskor kapott pénzből is bőségben eléldegélhet élete végéig. De vajon miért hagyta ott az aranytojást tojó tyúkot? Mi köze lehet egy rejtélyes holttestnek Rebecca Webbhez és a The One-hoz? És biztos-e, hogy a tuti szerelem a válasz a szívfájdalmakra? Nem okoz-e több szenvedést, mint amennyi boldogságot, ha kiiktatjuk a szerelem esetlegességét?
Sajnos, a sorozat nem az utóbbi kérdéseken filozofál – pedig az lenne az érdekesebb –, hanem inkább a nyegle rejtélyre fókuszál, és krimi-thrillert, éspedig egy nem túl jó krimi-thrillert hoz ki a dologból. Kár, mert az alapötlet, a génalapú, tudományosan igazolt szerelem, mint téma, még azzal együtt is elég izgalmas, hogy nem túl eredeti: ugyanebből az ötletből kiindulva több hasonló sorozatot láthatott már az erre nyitott néző (Soulmates az Amazonon, de a Black Mirrornak is volt ilyen epizódja). Ezzel együtt a John Marss regényét sorozatra adaptáló, a Kívülállókat (Misfits) is jegyző Howard Overman nem merte csak a párkapcsolati kérdések kifejtésére húzni fel a sorozatot, alighanem attól tartva, hogy ez nem viszi majd eléggé előre a sztorit – amiben lehet is némi igazsága, de ez a bizonytalanság azt eredményezte, hogy két szék között iszonyatosan nagyot koppant a padlón. A sorozat ugyanis az alaptézisébe sem mer elég mélyen belemenni, miközben a krimiszálban sem elég erős: 2021-ben, az évek óta tartó true crime reneszánsz csúcsain egy ennyire harmatos kis bűnügy már nem lesz elég, hogy a hátán vigye a sorozatot. Ugyanígy nem lesz elég az sem, hogy a forma remekül néz ki – ami egyébként stimmel, láthatólag szédületes büdzsé volt díszletre, jelmezre, úgy általában a külcsínre.
A belbecs viszont elmaradt, a lapos forgatókönyv az alakításokra is ráült, az egyetlen igazán erős momentum a sorozatban a zeneválasztás. Pedig a mellékszálakon felvetett kérdésekből még ki is jöhetett volna valami izgalmas. A genetikai párosítás nélkül is boldog szerelemben élő nő, akit nem hagy nyugodni, hogy létezik valahol egy nő, aki jobban a pasijához való őnála? A nő, aki annak ellenére kereste meg genetikai társát, hogy házas? A balhés háttere miatt nem kívánatos partnerekkel való zsarolás? Az, hogy a garantált szerelmek esetében is közbe jöhet még oly sok minden – ezekről lehetett volna egy sokkal mélyebb, izgalmasabb sztorit csinálni, egy olyat, amivel szerelembe esett volna a néző. A The One e helyett inkább afféle súlytalan kaland lett: elvan vele az ember, amíg nincs jobb, de azért mind tudjuk, hogy ebből nem lesz semmi komolyabb.
A The One nyolc része a Netflixen nézhető. 24.hu: 5/10
