Kezdhetek egy idézettel?
Persze.
„Feladata a magyar színészet szolgálata. Az egyetemes magyar színjátszás szerves fejlődését elősegítő, értékközpontú, érdekközvetítő, -egyeztető és -képviseleti tevékenységet ellátó, továbbá a nemzetközi színházi kapcsolatok fejlesztését elősegítő, pártoktól, kormánytól független, nyilvántartott tagsággal rendelkező társadalmi szervezet”.
Ez részlet a MASZK küldetési nyilatkozatából 1990-ből. Lefordítom a mai hétköznapokra. Magyarországon körülbelül ötven olyan színház, bábszínház működik, amely törvény által megszabott állami, önkormányzati vagy vegyes fenntartású. Emellett működik öt nemzetiségi színház. És legalább hetven–nyolcvan független és magánszínház is intenzív és nélkülözhetetlen része a magyar kulturális életnek. Ezek az intézmények, alkotói közösségek körülbelül kétezer kollégát foglalkoztatnak. Ennek a sokszínű, összetartó kis közösségnek próbál a MASZK Országos Színészegyesület a maga szerény lehetőségein belül, a fent idézettek alapján támasza lenni. Tagja a Magyar Színházi Társaságnak, stratégiai együttműködő partnere a Művészeti Dolgozók Szakszervezetének, és aktívan részt vesz az Előadói Jogvédő Iroda jogdíjbizottságának munkájában. Ennek köszönhetően, például, 2020 karácsonya előtt, nagyjából ötszáz – a vírushelyzet miatt munka nélkül maradt – kollégának tudtunk korrekt anyagi segítséget nyújtani. A szakmaiság jegyében fontos a fiatal pályakezdők támogatása is. Minden friss diplomást pályakezdési segélyben részesítünk. Tízéves osztálytalálkozókat szervezünk az egykori színészosztályoknak, mintegy a pályakövetés részeként is. Számtalan szakmai kurzust tartottunk és tervezünk a jövőben is. Gondoskodunk valamennyi színművész munkajogi védelméről. Ugyanígy számon tartjuk idős, gyakran beteg kollégáinkat is. Megsegítésükre jótékony célú esteket tartunk. Feltámasztottuk a „Jutalomjáték” intézményét, és közönség előtt felköszöntjük a hetven év fölötti, kerek születésnapot ünneplő kollégákat. Ez évadonként tizenöt–húsz alkalmat jelent, attól függ, hogyan tudjuk ehhez előteremteni az anyagi fedezetet. Havonta, úgynevezett „babazsúrt” tartunk, a hatvan év fölötti, szintén kerek születésnapot ünneplőknek. Gyakran ez is fantasztikus hangulatú osztálytalálkozó szokott lenni, ahol van úgy, hogy 40–50 éve diplomázott, az ország különböző színházaiban játszó művészek örülnek újra egymásnak, és idézik fel pályájuk fontos állomásait, színházi történeteit. A Színházi Világnapon átadjuk a Soós Imre Pályakezdő Díjakat egy-egy ígéretes, fiatal színésznőnek és színésznek. Tavaly Zsigmond Emőke kapta az Örkény Színházból, és Király Dániel a K2 társulatból. Ugyanekkor adtuk át a Gobbi Hilda Életműdíjat, amelyet minden évben olyan művész kapja, aki az életét a pályánknak szentelte, de soha, semmilyen állami díjban nem részesült. Éless Béla, sokszoros színházalapító kollégánk az ő gazdag életpályáját elismerő kitüntetésnek a díj átadásakor még önfeledten tudott örülni. A mostoha színházi emlékezeten is próbálunk kifogni. Az EJI támogatásával, neves elődeink – egykor már megjelent – szellemi hagyatékát próbáljuk zsebkönyv alakban újra kiadni, gazdagon illusztrálva Keleti Éva színházi fotóival. Könyvautomaták segítségével igyekszünk ezeket fiatalokhoz juttatni. Latinovits Zoltán Ködszurkáló című kötete után most jelent meg Gobbi Hilda Közben… című vallomásos könyve. Mondhatnám még sokáig a dolgainkat, de látja, ez nem látványpékség, hanem egy kis közösség, szerény, szolidaritáson alapuló, egymásra figyelő, folyamatos, hétköznapi, szakmai munkája. Mi színészek, „tudunk egymásról, mint öröm és bánat”.
Mióta is elnök?
2005 óta.
És nagyjából azóta minden el is romlott az ön szakmájában.
Most volt a Színházi Társaságnak egy megbeszélése, ahol a MASZK is képviselteti magát, és pont erről beszélgettünk, hogy mit tudunk itt tenni.
És mit?
Ma Magyarországon bármilyen szakmai érdekérvényesítés elképesztő bürokratikus és jogi akadályokba ütközik. Nézze meg, mi történt most például, a minimálbér-tárgyalásokon. A szakszervezetek nem tudták az akaratukat, vagyis 4,5 millió dolgozó akaratát érvényesíteni. És jól mondja, ezalatt a bő évtized alatt hatalmi eszközökkel sikerült kiüresíteni a sztrájkjogot, gúzsba kötni a szakszervezeteket, légüres térbe kényszeríteni a sokszínű érdekvédelmet. Mindent elfoglalt a monokróm politika. Marad hát a területen-kívüliség a digitális felületeken, ahol szigorúan szakmai alapon, a nyilvánosság színe előtt, a Facebook segítségével, élő adásokban, a „Jó kérdés”, és a „Csináljunk színházat” fórumain megvitatjuk, elemezzük szakmánk aktuális problémáit, valamint az elmúlt évtized történéseit, folyamatát, és közben regisztráljuk, dokumentáljuk azokat. Egyrészt, hogy a mindennapi operatív munkát segítsük, másrészt, hogy muníciót gyűjtsünk új szakmai stratégiák kidolgozásához, és végül az is fontos, hogy nyoma maradjon mindennek, tanulságul a jövő nemzedékek számára.
Oké, mindent elfoglalt a politika. De ha megnézem a MASZK vezetőit, tagjait, akkor azért ott egy elég illusztris társaságot találok. Számtalan Kossuth-, Jászai-díj vagy éppen a nemzet színészeinek java. Szóval tudunk-e olyan pontot, amikor ez a neves csapat kiállt komolyan az érdekeiért? Pláne 2008-után, amikor is megalakult a Vidnyánszky-féle Magyar Teátrumi társaság.
Igen, a nagy kettéhasadás akkor történt meg. Nagyon régóta gondolkodom, hogyan lehetne leírni ezt a folyamatot és ezt a helyzetet. Max Weber, a Gazdaság és társadalomban lemodellezi a modern társadalmak működését. Azt mondja, hogy a bürokrácia által lehet közel jutni egy-egy intézményhez, közösséghez, társadalmi csoporthoz. Két alapvetés van szerinte. Van az autonóm működés és van a heteronóm működés. Az autonóm lényege, hogy minden belülről, önszerveződően, szakmai tudás és értékalapokon történik, és a társadalom minden fontos részét autonóm módon jeleníti meg, vagyis közös akaratot keres, és a vezető mindössze koordinátora ennek a folyamatnak.
És a heteronóm?
Az az egyközpontúság. A bürokráciának itt az a szerepe, hogy behálózzon mindent, mint a pókháló, aminek a centrumában ott van a vezető, akinek minden mozdulata végig rezeg ezen a hálón. Vagyis csak a központi akarat teljesül, törvényekkel, rendeletekkel, szabályokkal és propagandával. Azt mondja Weber, hogy itt az értékek lecserélhetők, nem számítanak, s hogy „romantikus az a feltételezés, hogy az értékek bármit is fel tudnak – ebben a tudatosan kiépített rendszerben – tartóztatni.”
Vagyis?
Jelen pillanatban minden területen azt látom, hogy a bürokratikus rendszer ejti rabul, mászik rá, öleli körbe, falja föl azokat a közösségeket, szakmákat, amelyeknek eredendően az volna a küldetése – például az én szakmámnak is –, hogy tág horizontú, szabad szakmai térben utat mutasson a társadalom más tagjainak. Szóval, én értem az ön felvetését, de azért voltam ennyire bonyolult, hogy rámutassak arra, nem csak az én helyzetem, hanem az öné is, és mások helyzete is ugyanolyan bonyolult.
Oké, akkor dőljünk hátra, ez van.
Dehogyis!
A hivatalosan irányított nyilvános felületek nekem azt juttatják eszembe, amit gyerekkoromban éltem át. Én az 50-es években egy nyírségi településen nőttem fel, nagyon kevés volt a rádió, sok volt a szegény ember, és az akkori rendszer is felismerte, hogy a propaganda erős fegyver, ezért minden család kapott egy hangszórót, ami többnyire a konyhában volt felakasztva, és ezek a hangszórók rá voltak kötve a tanácsházán működő egyetlen rádiókészülékre. Hajnalban bemenet a tanácsházára a hivatalsegéd, bekapcsolta a Kossuth Rádiót, és minden konyhában az szólt reggeltől estig, minden ház miden hangszórójából. Most majdnem ugyanez az élményem. Minden közfinanszírozású médiafelületen szóról szóra ugyanazok a hírek.
Amelyeket – mint az ötvenes években a tanácsházáról – most egy hírdagasztó központból adagolnak. Nekem élnek rokonaim Bács-Kiskun megyében, ők a Petőfi Népét járatják, másik rokonságom meg a Nyírségben, a Kelet-Magyarországot olvassa. Csak a nevükben különböznek, de mindkét lapban ugyanaz van kinyomtatva, ahogy az összes megyei napilapban is szó szerint ugyanazt olvassák az emberek. A nagy, központilag felépített konglomerátum mindent lefed, s a legkisebb településre és a legkevésbé pallérozott emberekhez is elér. A sikerpropaganda, a gyűlöletszítás, a kirekesztő gondolatok mindenhová eljutnak. Ha vágyunk arra, hogy szolidáris, cselekvő társaink legyenek mindenhol az országban, nem csak könyvtárakban, koncerttermekben vagy a színházakban, akkor az a feladat, hogy ezt a monokróm, kifakult, egydimenziós világképet színessé és tág horizontúvá kell tenni. Egy Spiró-könyv vagy egy Enyedi-film többet ér ötszáz klónozott lapnál. Az ország fantáziáját kell megváltoztatni, ráébresztve mindenkit arra, hogy a humanitás létformái végtelenek, sokszínűek, és mindent újra lehet építeni. Hogy a szürke propagandaszövegeknél sokkal fontosabbak a természet, a művészet, a valóságos élet szépségei, örömei. Ehhez viszont közelről kell ismerni az emberek életét.
Ha van rá fórum, ez akkor teljesíthető.
Van néhány komolyan vehető. De ez így kevés. Oda kell menni közel az emberekhez.
Ön régebben is híd szerepet töltött be, mindenkivel megpróbált párbeszédet folytatni. Most szeptembertől ifjabb Vidnyánszky Attilával vezet osztályt. Nem kérdés, hogy ő egy nagyon tehetséges alkotó, de érdekes helyzet, hogy egy platformon tudnak-e lenni ezekben a kérdésekben.
Ifjú Vidnyánszky Attila korosztályának jelentős művésze. Fantasztikus alakításokkal a háta mögött, öntörvényű rendezőként áll a közös osztályunk előtt. Ő egy autonóm ember, aki nem mellesleg a tanítványom volt. Ma már alkotótársam. Tíz éve együtt dolgozunk. Olykor játszótársam, olykor rendezőm. Az idei közös osztályindításunk előtt már öt évet ott ült mellettem az egyetemen, az előző osztályomban is. Tanulta, hogyan kell tanítani. Mert ez nagyon fontos. Nem olyan egyszerű, hogy valaki besétál az egyetemre azzal, hogy mostantól tanítani fogok. Mi ketten, minden külső körülmény, kényszer ellenére együtt tanítunk.
Meddig?
Amíg módunkban áll.
De közben önök körül kicserélődik az egyetem.
Igen. Az Ódry Színpadot kiürítették, a nevétől is megfosztották, eladták. Lassan beteljesülnek Utassy József versének szavai: „Holnap, a szellem napvilágát roppantják ránk a hétszer gyávák!” Mi – tizennégy elsős hallgatómmal és a kollégákkal együtt – mégis önálló entitás maradunk. Amit tudok a színházról, a színészetről az elmúlt 48 évből, az úgy gondolom, hogy eleven érték, lüktető tapasztalat, s még át kell adnom a diákoknak. Attila mellett társaim még Nagy Péter István, fiatal rendező-koreográfus, Kovács Adrián, friss diplomás zeneszerző és Orosz Ákos, színész-rendező kollégám. Péter és Adrián a zenés mesterséget, Ákos a művészi beszédet, mi Attilával pedig a színész mesterséget tanítjuk. Így alkotjuk öten a fő tárgyak tanári teamjét. Fiatal társaimmal nem adhatjuk fel. Ott akarunk továbbra is tanulni és tanítani az Uránia mozi fölött, a negyedik emeleten, a 45-ös termünkben, ahol elkezdtük szeptemberben az osztállyal a munkát. Ez a hat lány és nyolc fiú – az országhatáron innenről és túlról – a mi osztályunk. Ők reprezentálják a sokszínű Magyarországot. Erről szól a színház, a munkánk, hogy mindenki egyedi, más és összetéveszthetetlen. És szabad. Ez a művészet lényege.
És aztán mehet mindenki a Nemzetibe statisztálni.
Oda mennek, ahová hívják őket, de mindig ők választanak, s a friss diplomás hallgatóimat sok helyre szokták hívni.
Rátóti Zoltán, Szarvas József. Ők például ott fognak tanítani. Mit mondott arra, amikor ezt meghallotta?
Távolról szemlélem pályájukat. Fiatalkorukban közelről ismertem őket. Nem tudom, milyen felnőttek lettek.
Van olyan politikus, aki azt mondja, hogy ha kormányváltás lesz, akkor újra azoké lesz az SZFE, akiké eddig volt. Ez rendben van ön szerint?
Igen, hallottam. Folyamatban élünk és gondolkodunk, pont úgy, ahogyan a színpadon is, pillanatról pillanatra. Bármikor, bármi megtörténhet a mai állapotok folytatásaként.
Más: mi ez az új fizimiska?
Ja, a szakáll?
Meg ez a varkocs.
Kibontom. Lear király szerepére készülök vendégként a Katonában, Zsámbéki Gábor rendezésében. Már meglett volna a bemutató december végén. De félbe kellett hagynunk a járvány miatt, és azóta Zoomon próbálunk. Izgalmas helyzet, mit mondjak, de legalább a digitális tér mégis adott, s így forrón tudjuk tartani az anyagot, ezt a lenyűgöző Shakespeare-drámát. Este 8-tól próbálunk, amikor már mindenki a csendes világban van. Én például a konyhában ülök, mert az a legszeparáltabb helyiség a lakásban, nem zavarok senkit. De például a múltkor Ónodi Esztertől kérdeztem, „Eszterkém, hol ülsz te?” „A gardróbomban, mert ez a leghangszigeteltebb” – jött a válasz. Hát, így.
Sosem keveredett Kaposvárra, igaz? Sosem dolgozott Zsámbékival.
1985 nyarán a Városmajori Színpadon, egy restauráció-korabeli angol drámát rendezett Gábor, az volt a címe, hogy A kalóz, és vendégként akkor is együtt játszhattam az akkori Katona társulatával, és Gábor növendékeivel, mint az egyik fontos szereplő. Kalandos nyári élmény volt a városmajori éjszakákban.
Aztán hosszan semmi.
Igaz. De valamiért engem ő mindig számon tartott, és eljött megnézni sok előadásban. A Vígszínház egy tág horizontú színház, három játszóhellyel, és sok vendég érkezik hozzánk. Én meg gyakran dolgoztam olyan vendégrendezőkkel, akik Gábornak is fontosak voltak, így aztán sokszor látott engem is. Ilyenkor elmondta a látottakról a véleményét, vagy küldött egy-egy szakszerű sms-t, mailt, és nekem ez mindig tanulságos és megtisztelő volt.
De sosem hívta.
Nem, de én mindig az ország egyik legjobb színházának tartottam a Katonát, európai mércével mérhető helynek, és ilyennek gondolom a Vígszínházat, az Örkényt vagy a Radnótit is. Ezek a színházi műhelyek erős szellemi kapcsolatban vannak a kortárs szerzőkkel, párbeszédben a nézőikkel. Modern, szabad szemléletük, kísérletező kedvük tényleg meg tudja változtatni, lángra tudja lobbantani a közönség fantáziáját. Én most jöttem rá, mikor már két streamelt produkción is túl vagyok, hogy kitágul a világ egy-egy digitálisan közvetített előadás során, ilyenkor az egész glóbusz nézőtér lesz, és ez csodálatos, nem? A legutóbbi A dzsungel könyve-streamre 45 országból tízezren regisztráltak. Többek között Ausztrália, az Egyesült Államok, a Dél-afrikai Köztársaság, Kenya, Málta, Új-Zéland, Egyiptom vagy Izland képernyői előtt ünnepelték velünk együtt az előadás születésének huszonötödik évfordulóját.
Na, tessék, akkor ez a mozgástér a konyhába kötelezően beszerelt hangszórókkal szemben.
Így van.
Jöhet még egy idézet? „A Lear király családi viszályok és gyermeki hálátlanság története, mely végül apokaliptikus, értékvesztett káoszba torkollik, ahol a rossz és a jó egyaránt elbukik.” Szimbolikus nem?
Jó nekünk nap mint nap birkózni ezzel a gigászi művel. Élmény együtt lenni a színész társakkal és Zsámbéki Gábor rendezővel. Gábor előadásaiban mindig azt látom, hogy komoly elintéznivalója van a világgal. Nincs ez most se másként. A Lear király szintézist teremtő dráma, benne sűrűsödik az emberi lét minden fájdalma, szépsége, szorongása. Egyszerre személyes hangú és kozmikus léptékű. Lear király a világ tetejéről mélybe zuhanva nem több mint meztelen csavargó, aki a puszta színpadon tébolyogva saját titkú nyelvet beszél, ahogyan, mondjuk a Godot-ban Estragon és Vladimir. Végül már semmivel sem rendelkezik, talán még önmagával sem. Eggyé válik a névtelenek sokaságával, akik a túlélésükért küzdenek. Onnan, a mélyből, a semmi szívéből, megadatik neki, hogy meglássa a világ igazi arcát, amit királyként, az autoritás csúcsairól sosem látott, mert a hatalom vakká tette.
Még egyet idézek, ezt ugyan nem Lear mondja, de elég áthallásos: „E súlyos időknek meg kell felelnünk: ne illem vezessen, csakis a lelkünk.” Ön is így gondolja?
Ez az egyik túlélő, Edgár néhány utolsó szava.
Ha ön, a közvetlen környezetében szétnéz, ott hányan járnak pszichológushoz, vagy hányan szenvedélybetegek, esetleg választják az emigrációt? Ki milyen utat választ? Ha összeadnánk az egyének sok-sok problémáját, rájönnénk, hogy a probléma rendszerszintű. Itt valami nagyon el van rontva.
Nem véletlenek a frusztráció, az önemésztő depresszió vagy a perspektívátlanság elől választott menekülési utak, mert elviselhetetlen a paragrafusok mérnökei által szűkre szabott világ, amelyben nekünk élni adatott. Vajon ezeknek a kvalifikált jogászi alkalmazottaknak hová illan a lelkük – a lelkükben megbúvó szerelmükkel, gyerekükkel, unokájukkal együtt –, amikor furmányos jogszabályokat fabrikálnak, hogy kortársaik szabadságát korlátozzák?
Ugyanoda jutottunk, ahol elkezdtük.
Van Bächer Ivánnak egy nagyon szép írása, nagyon szeretem. Kívülről tudom néhány részletét, lediktálom. Ez ide illik. Talán furcsa egy interjúban, de olyan mégis, mintha én mondanám:
Megálltunk öt percre Békásmegyeren. Leszálltunk a dolgunkat elvégezni. Én testvéremmel álltam a peronon. »Tűnjünk el!«, mondtam. »Nem!«, mondta ő erre határozottan. »De hát miért nem?« »Mert tisztelem a törvényt. Tisztelte apánk is, nagyapánk is. Ez kötött minket hazánkhoz. A törvénytisztelet és a kultúra. Most a törvény akként rendelkezett, hogy el kell mennünk dolgozni.« »Dolgozni? De hát te magad láttad, mi történt a gettóban.« »Az túlkapás volt. Nem a törvény.« »Most a túlkapás a törvény. És törvények során vezetett az út ide. Nincs időnk, Laci, nincsen több időnk.« […]
Megérintettem a kabátját, átölelni nem mertem, tíz méterre állt a legközelebbi csendőr tőlünk. […] Habozás nélkül mentem egyenesen, meglöktem a lengőajtót, és a legtermészetesebb dolognak tartottam, hogy nyitva van.
Határozott léptekkel lépdeltem el.
Pontosan tisztában voltam azzal az érzéssel, amely akkor magával ragadott. A szabadság érzete volt. És még valami, ami ezzel összefonódott szorosan akkor.
Ahogy kiléptem a lengőajtón, elárultam nagyapámat, el apámat, el testvéremet. És el a hazámat is. Azt a hazámat, akkor. Abban a pillanatban megszűntem polgár lenni. Megszűntem tisztelni a törvényt.
Most csak azt akarom elmondani, hogy kiléptem azon az ajtón, és megszűntem polgár lenni. Nagyapám, apám, testvérem polgárok maradtak. Nagyapámat nyolcvanegy, apámat negyvenöt, bátyámat huszonkét évesen gázosították el. Törvénytisztelő magyar állampolgárként. Én életben maradtam, mert nem tiszteltem a törvényt.
