Charlie: Egyszerűen nem akarom, hogy ellenségeim legyenek

Nem akar nyilvánosan politikával foglalkozni, a raktárkoncerteket meg a kollégái miatt vállalta el. Azt mondja, a mostani az utolsó lemeze, és mindig a szakmának a játszott. Charlie-interjú.

Festi a haját?

Színezem. Van benne már ősz bőven.

Szeret emlékezni azokra az időkre, amikor még nem volt?

Azért fontos emlékezni, hogy ne felejtsem el, honnan jöttem. Sokakkal megesik. Én pontosan tudom. Jó emlékezni arra is, hogy tizenöt évig külföldön éltem.

Az emlékeiben mi a legnagyobb kudarc 1964 óta?

A kudarc is a sorsom része. Inkább azt mondom, siker, hogy egészséges vagyok, pedig már barátaimat és családtagjaimat is temettem el. Megmondom őszintén, 70 körül derül ki, kik voltak az igazi barátaid. És az is kiderül, hogy igazad volt-e.

Igaza volt?

Igen. Ha ma kiadnánk a Tátrai Tibusszal készült lemezünket, sok lenne a közönségnek. ’65-től már az Ifjúsági Parkban játszottam, tudnék róla mesélni. Mindig sikeres zenekarom volt – mondják ma azok az emberek, akik akkor nem mondták. Én már azoknak is megbocsátottam, akik annak idején lehúztak, sokan közülük már nincsenek pozícióban. Meg nem is kell nekem senkit ismernem már semmilyen pozícióban, mert ők ismernek engem, és ez jó.

A sok zenekarból melyik az, amelyikre a legbüszkébb?

Mindegyikre. Én mindig a szakmának a játszottam. Szoktam mondani, hogy nagyon szerencsés az a művész, aki igazán értéket teremt, és megmarad sokáig. Szemben azokkal, akik a média által felfuttatott zenészek.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Apropó felfuttatott zenészek. Volt kapcsolata Erdős Péterrel?

A Generál-időkből volt. Két-három történetem van vele. Az egyik az, amikor kiadtuk a Zenegép című albumot, Várkonyi Matyival bementünk hozzá, mondta nekem, Charlie-kám, „azt mondják, maga nem tud énekelni. De tudja, én nem értek a zenéhez, a szakma mesél”. Akkoriban mindenki azért tepert, hogy bekerüljön az egyetlen rádióba, vagy a Ki Mit Tud?-ra. Az Olimpiával egyszer mentünk el egy válogatásra, és azt mondták nekünk, hogy mi nem léphetünk fel, mert mi profik vagyunk. De ma már nagyon boldog vagyok, hogy nem sikerült.

Körön kívül akart maradni?

Nem, csak így sikerült. De, hogy befejezzem az Erdőst, a másik történet az, hogy ’86 körül hazajöttem pár napra, és a Katikám mondta, hogy jó lenne, ha találkoznék a barátaimmal, mondták, hogy a BNV területén van egy éves díjkiosztó. Elmentem, végighallgattam egy-két díjazott zenekart, és tudtam, hogy én soha nem fogom ezt megkapni, és lehajtott fejjel elindultam haza. A folyosón jött szembe Erdős, és mondta, hogy „Jaj, de jó, hogy látom, Charlie-kám, azt mesélik, hogy maga rendkívül jól énekel.”

Megjött a hallása?

Nem, hát megmondta, hogy neki nincs. És akkor behívott magához, és mondta, hogy „csinálunk egy jó néger lemezt”. Aztán nagyon gyorsan meghalt.

Így nem lett jó néger lemezünk.

Meg azért sem, mert be sem mentem hozzá.

Miért? Miért volt jobb külföldön, miközben megvolt a tehetsége ahhoz, hogy akkora legyen, mint az LGT vagy az Omega?

El is vittem odáig, mint ők. 37 lemezt csináltam, a Beatles például sokkal kevesebbet. Ennek egyetlen dolog a lényege. A zene. Amikor a muzsikusok muzsikálnak, az a zene. Nem mintákat pakolnak egymás után, meg nem két akkord egy szám. Sőt, a szöveget is felejtsd el. A Charlie nélkül is élvezed a zenét.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

SidVicious csak két akkordot ismert, mégis a Sex Pistols basszusgitárosa volt. És milyen szépen énekelte a My Way-t.

Hülyéskedik, látom. Jó időben, jókor volt, jó helyen. De azok más idők voltak! De azért én azt gondolom, hogy azokat kéne hallgatni, akik tudnak is valamit. Én például gitároztam, trombitáltam, kongáztam, szóval nem énekesnek készültem, hanem zenésznek. Kint még pozanoztam is. Olyan is volt, hogy én voltam a gitáros.

Amit ma hall a piacon, az nem muzsika?

De az, mert befogadják, ez a média titka.

Kizárólag?

Hát, ha azt nyomják. Valakinek be kell oda szerkeszteni azt a dalt.

Esterházy Péternek a rendszerváltás előtt volt félmilliós eladása, aztán a Courths-Mahler lenyomta. De a rendszerváltás előtt, azt adták ki, nem volt választás. Ma meg van.

Hát nem tudom pontosan. Amit érzek, hogy megszűnőben van az igazi frankó zene. Diszkósok lettek a zeneszerzők, akik flikk-flakkokból írnak egy-egy dalt. A rappereket semmilyen nyelven nem értem. Én naponta tudnék írni tíz dalt. Mi úgy csináljuk, hogy először is bemegyünk a stúdióba, és mindenkinek ott a kotta az orra előtt.

Mert tudnak kottát olvasni.

Mondjuk, ha zenélsz, az nem egy hátrány. De mindenki csinálja, ahogy tudja, az a kérdés, hogy amikor az ember lefekszik, tisztában van-e azzal, hogy ő mit tud, hogy kicsoda ő. Ha most kellene elkezdenem zenélni, én tuti nem lennék zenész. Ez a mostani felhozatal, ez nekem nem tetszik.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Volt önben valaha bizonytalanság, hogy kicsoda pontosan?

Volt, amikor a Generálnak vége lett. Akkor már családom volt, és éreztem a felelősséget, hogy meg kell élni. És azt is láttam, hogy a piac már akkor sem csak arról szólt, ki a jó a zenész. Nem voltam jó zenekarvezető, ha kicsit okosabb lettem volna, akkor talán jobban ment volna. Nem tudtam, hogy egy zenekarvezetőnek be kell mennie a KISZ-bizottságba vagy a rádióba, és oda kell nyomi egy húszast az illetékesnek. Akkor biztos játszottak volna, mondjuk nekünk nem volt saját számunk, mert azt sem engedték meg, hogy felvegyük. Hiába voltál népszerű az igényes, komoly dolgaiddal. Olyan zenét játszottunk akkor, amit a mai sztárzenekarok szerintem meg sem tudnának tanulni. Az én generációm még tudja ezt. De nem mai jelenség ez, a Beatles sem azért jutott fel a csúcsra, mert nem volt náluk jobb zenekar, hanem mert volt egy csávó, aki öntötte bele a pénzt, és mindenhol megjelentek. Nem azt mondom, hogy rossz zenekar volt, de nem voltak képzett zenészek. Csoda volt. Magyarországon is csoda kor volt, mi a Joe Cocker- meg a Rod Stewart-vonalat játszottuk a hét ifjúsági parkban. ’64-től ’68-ig senki nem játszhatott magyar számot, mert a közönség megverte volna. Szörényi Levente mesélte, hogy amikor eljátszották az első saját számukat, senki észre sem vette, mert nem volt ilyen lehetőség. Aztán a beat gyerekek elengedték. Nekünk nem sikerült.

Ha már saját számok, miért kellett tizennégy évet várni két stúdiólemez között?

Nem is tudom. Koncertlemezeim voltak. Legalább tíz lemezt csináltunk a Charlie-val, kiadtunk DVD-t 2005-ben a Kisstadion után. Talán azért, mert csak most, egy-két éve éreztem meg, hogy kéne még egy lemez. Sokan kérték a koncertek után. Megcsináltuk az utolsót.

Utolsót? Akkor ezért az a címe, hogy Mindenen túl?

Soha nem lehet tudni. 73 éves leszek mindjárt.

Mick Jagger 77, Keith Richardsnak meg emberi számítás szerint már nem is kéne élnie.

Jó, de az is szerencse, hogy 73 évesen én még tudok kukorékolni, és van mély és magas hangom is. Nagy dolog ez. Összehozni egy ilyen lemezt még egyszer már nem tudnék, azt hiszem, és nem akarok belefogni olyanba, amit aztán szét lehet cincálni. Ezen a lemezen ötven ember szerepel. Legalább tíz-tizenöt fúvós. Próbáljon meg valaki ennyi embert összehozni. Nagyon nehéz.

Tóth Vera is szerepel rajta, ezek szerint mégsem mindegyik tehetségkutató rossz.

Nem, nem mindegyik, igaz. De akkor sem értek egyet egy csomó ítélettel, olyan embereket dobtak ki ezekből a műsorokból, akiket nem kellett volna.

Önt sosem keresték meg, hogy legyen zsűri?

De, egyszer majdnem beleugrottam. Beszélgettem két rendes, helyes fiatallal egy étteremben, mondtam nekik, hogy beszéljék át a menedzseremmel a részleteket, egyáltalán időben kijön-e. Mondták, kik lennének a partnerek, azok között már volt valaki, akivel nem akartam együtt lenni. És akkor később hívtam a menedzseremet, kiderült, hogy nem hívták. Akkor rácsörögtem a srácokra, hogy mi van, mondták, hogy bocs, Charlie, a jövő héten megy érted egy taxi, ami elvisz a castingra, már akartunk hívni. Mondom: mi, casting? Hát akkor engem inkább felejtsetek el. Nyilván azt akarták megnézni, tudok-e viselkedni ezekkel a hülyékkel, mert világos, hogy nem a tehetséges gyerekekről szól ez a műfaj, hanem a zsűriről. Amúgy az első pár még jó volt szerintem. De aztán elkurvult.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Bánja, hogy nem jött össze?

Dehogy, csomó tizenéves jön oda hozzám, hogy csináljon velem egy képet. Úgy kezdik: művész úr. „Művész úr” lettem. Na, ezt sem gondoltam volna.

Charlie bácsi jobb lenne?

Nem, jó ez, hát jólesik. Már a bácsiért sem haragszom. Mondjuk, nem vagyunk a legszebb zenekar, az biztos, de szeretnek minket a fiatalok. És nem két akkordunk van, hanem tizenkettő.

Mit gondol a raktárkoncertekről? Elég erős gázsinak tűnik.

Nem annyira erős. De el kellett vállalni.

Miért?

Mert megérdemeljük. És rengeteg buli maradt el. Az elején féltem tőle, mert nem akartam, hogy politika legyen belőle. Aztán elkezdtem gondolkodni ezen, és rájöttem, hogy a kollégáimnak kell a pénz. Nekem nem, mert sokat tettem félre, életem végégig ellennék, ha szűkösen is. Tibusszal megbeszéltük, oké, csináljuk meg. De nem nagy pénz ez, elmaradt ötven buli. Az mekkora pénz?!

Azért ebben akkor is van politika, kikkel kerül az ember egy társaságba, mire használják a nevét.

Engem ez már erre a kicsi időre nem érdekel. Inkább ne éljünk egyik napról a másikra.

Mindig kizárta a közéletet az életéből?

Nem szeretek olyasmibe belefolyni, amihez nem értek. Követem, van véleményem, de nem beszélek róla nyilvánosan. Megtanultam valamit. Rendes szeretnék lenni mindenkivel. Egyszerűen nem akarom, hogy ellenségeim legyenek.

Ez megalkuvás.

Az. De tisztábban látok, mint az emberek többsége, és nincs energiám és erőm ezekhez a vitákhoz. Amiben jó vagyok, arra koncentrálok, nem tehetem meg, hogy ugrabugrálok.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Pedig Pataky Attila vagy Bródy János megteszik.

Hát én meg nem. Az is lehet, hogy rosszul látom a dolgokat. Egyedül vagyok, vannak unokáim, gyerekeim, nem akarom, hogy engem szurkáljanak olyanok, akik azt sem tudják, hogy ki vagyok. Nekem az a dolgom, hogy minőséget csináljak. Katikám elment, épp most voltam kint nála, vittem neki egy kis koszorút. Ezek borzasztó dolgok. Csoda, hogy túléltem. Hordtam-vittem a kórházba, aztán eltemettem.

Fél a haláltól?

Nem. De mondjuk, kórházba biztos nem fogok bemenni, az utolsó pénzemet is odaadom egy nővérnek, aki ott ül majd mellettem, és tologatás helyett, amikor nagy fájdalmaim lesznek, kitalál valamit. Én nem akarok szenvedni, inkább azt szeretném, hogy legyen bekapcsolva a tévé, amin jól el tudok majd aludni, békésen, és nem ébredek fel többé. A tévé meg zümmög tovább.

Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.