Nekünk, magyaroknak
A balatonfüredi kerektemplomot 1841 és 1846 között építette Furmann Antal tervei alapján Rigler József építőmester. Kőfaragók: Birkmayer és Kugler, csegelyek Bucher Ferenc, a négy evangélista szobra Kaerling Henrietta műve. Asztalos: Sturm Károly.
„Sok vitatkozás után politikai helyzetünkről, végül abban egyeztünk meg, hogy nekünk, magyaroknak nincs más hátra, mint jajgatni, fizetni és imádkozni.”
Széchenyi István: Napló. 1823. június 1-i bejegyzés
„Ha egy nemzet valóban felnőtt, akkor mérséklettel kell megítélnie saját érdemeit, sőt, ha igazán életképes, meg kell tanulnia lefitymálnia ezeket, s feltétlenül gőggel kell hogy tekintsen mindarra, ami nem érinti közvetlenül mai létét és azt, ahogy ma alakítja önmagát.”
Witold Gombrowicz: Napló. Pályi András fordítása
Mi történne, kérdeztek egy interjúban, észrevenné-e a világ, ha Magyarország egyik napról a másikra, se szó, se beszéd, eltűnne a Föld színéről. Dunsztom sincs, válaszoltam kapásból, ehhez nincs fantáziám. Nem tűnik el, és ha eltűnik, a Föld tűnik el színestől-mindenestől, nem vennék észre, mert nem volna, aki észrevegye, írtam, mert Gombrowiczot idézve, „van bennem bizonyos szégyenérzet, ami nem engedi, hogy pont azt írjam, amit elvárnak tőlem”. Tipikus magyar kérdés amúgy, tragiko-melodramatikus felhanggal, magunkra ismerek, noha, ez is Gombrowicz, „nem vagyok oda érte, hogy önmagamon kívül bármit is képviseljek, de végül ezt a reprezentatív szerepet akaratunk ellenére osztja ránk a világ”. Kik sajnálnák, illetve kik örülnének neki stb., senki az égvilágon nem sajnálna semmit, nem is örülne, annyit sem mondana, hogy bikkmakk. Ha komolyan be volna ígérve az eltűnés, az más, a magyarok 75%-a sajnálná, a kisantant 75%-a örülne. Magyarország jó hely.
Isten kalapján a bokréta. Hajdan iksz számú tenger mosta partjait, ma semmi, így, ha megemelkedik a beígért pár (centi?)méterrel a tengerszint, idáig nem ér majd el. Igaz, nem fog megemelkedni, ez a katasztrófa-forgatókönyveket előállítók írói munkásságához tartozik.
Vagy nem rendeződnek, mert Arany János nem került a világirodalmi kánonba, ez aránytalan. Az Egyedül Vagyunk érzés is aránytalan, Magyarország nemcsak volt, hanem lesz is, nem beszélve arról, hogy van.
Középnagy csomag. Mai méreténél aránylag biztos súlyosabb, teli állandósult és többé-kevésbé változó, értékes és efemer áruk halmazával, a legváltozékonyabb mivelünk és ővelük, sőt azokkal. A Duna állandó és változik. A Balaton is. Sopron, Pécs, Pozsony és Sepsiszentgyörgy is. Van benne mindenen-nyavalygás, öngyilkos pesszimizmus, öngyilkossági statisztika, borfajták és kontyos tetejű palóc házak. Ha valami kidobná a csomagból Sopront, ahogy Sepsiszentgyörgyöt kidobta, akkor ki volna dobva Sopron. Ahogy Sepsiszentgyörgy.
Inkább át, mert létezik egy virtuális Magyar(ország)-csomag is, hajdani magyarokkal, de az összessel, a régi Erzsébet híddal, a Vár mostaninál sokkal szebb kupolájával, a Zsigmond- és Mátyás-kori várral, Kabos Gyulával és Csortos Gyulával, csinos szuperinflációs, tízmilliárd billpengős bankjegyekkel, a mohácsi csatával meg a várnai csatával, Tas-Huba-Töhötömmel, Kolnayval A Pál utcai fiúkból, és a fiatal Széchenyi Istvánnal, aki ilyesmiket írt 1814-ben a naplójába németül:
Hogy a hunok legvalódibb fajtájából vagyok, arra az is elég bizonyíték, hogy a legszebb Alpok közt Svájcban, vagy Itália legbujább völgyeiben és tájain sem vagyok képes oly forrón, lelkesen és rajongón érezni és élni, mint hazám pusztáin és síkságain.
Azzal együtt létezik, hogy tudjuk-e, hol van Beregsom (Beregszász mellett, de hol van Beregszász?), hol fekszik a Szamosköz (a Tisza, a Szamos és a máramarosi hegyek közti síkság), és ki volt Szamosközy István, akinek ez jut eszébe – magyarul – az 1603-as erdélyi tragédiáról: „Kinek-kinek az ön maga hasznára leve gondja, az közönséges jó senkinek eszébe nem juta.” Ez nem változott.
Minden más igen. Báthori Zsigmond és Báthori András, Giorgio Basta és Mihály, havasalföldi fejedelem, Kovacsóczi Farkas és Jósika István, Székely Mózes és Bocskai István, Rudolf császár és I. Ahmed szultán, VII. Kelemen pápa és Abbász perzsa sah, Bethlen Gábor és Illésházy István, Hermann Rossworm és Belgiojoso gróf, Magyari István és Pázmány Péter, aktuálisak, vagy nem, tudsz róluk, vagy nem, valamennyien a Magyar Csomag részei. Cipeled. Olyan, mint egy női táska, ki tudja, mi található benne. Egy nagyon szép nő a tömkelegben, tényleg egyedül, reményvesztett arccal kotorász a táskájában. Ha kipakol ezt-azt, jön vele más.
Hozzátapad. Egymáshoz tapadunk. Nem tudom, miért dobálják el a magyarok az utcán, minden további nélkül, ami a kezükbe kerül. Miért dobálják el az életüket? Honnan dobálják el? A kezükbe került volna az életük?
Miért mondja folyvást, okkal, vagy sem, hogy minden (úgy) rossz(, ahogy van). Miért a permanens huhogás, idegelés, rosszkedv? „Semmi sem bontja meg inkább az emberi társadalmat és közéletet, mint a látszólag igaz hit védelmezése foggal-körömmel – így Szamosközy latinul –, nem arra haladnak, amerre kell, hanem amerre megy a tömeg, barmok módjára követve az előttük járó tévelygést.” Foggal-körömmel közélet, ez ment 400(0) évvel ezelőtt is. Egymást marják, 2 magyar 3 pártot alapít stb. Nem pusztán panaszkodó, de nyafogó kultúra, a legarcpirítóbban ennyi és ennyi olimpiai aranyérmessel és Nobel-díjassal kompenzálva. Ez süllyedhetne.
Nem süllyed. Ha ebben a hangnemben dicsőítenéd a saját családod, az durva tapintatlanság lenne. Panaszkodás közben dicsekszik, és meg van győződve arról, hogy a rossz a többiektől rossz, fentről származik, a vezetők hülyeségéből, aljasságából. Nem tudja, hogy nem drukkolni kéne értük vagy ellenük, csápolni értelmezhetetlen tömeggyűléseiken, gazemberezni és isteníteni, inkább a körmükre nézni, közéjük csördíteni, és nem sokat foglalkozni velük? És a többi, unom. Magyarok, ne süllyedjetek.
Öröm, önbecsülés, semmi savanyú pofavágás! „Úgy áll a dolog, hogy [lengyel zeneszerző] és [lengyel költő] nem szolgál egyébre, mint hogy kidomborítsa a ti kisszerűségeteket – hisz a gyerekek naivitásával járjátok az egyik [lengyel] táncot a másik után a kedvetlen külföld orra előtt, hogy legyengült önbecsüléseteket megerősítsétek, és jelentőssé tegyétek magatokat” (Gombrowicz). Kár, hogy hál’ isten nem vagyok lengyel.
Kukorelly Endre: Egy belga revolver, avagy „mit is éltünk itt meg voltaképpen”
Kalligram, 2020
