Belföld

Karafiáth Orsolya így tanulta a szerelmet

Könyvet írt róla. Matiné.

Zsolti és a letört lepkeszárny

Ülünk a kollégium lépcsőjén, nahát, úgy látszik, nem megy ez nekünk, hogy nem találkozunk többé, micsoda véletlen. Lábremegős zavar, amikor meglátom, hogy kerül ide, ez a bölcsészszakasz, Zsolt pedig az állatorvosira jár. De jól néz ki még mindig. Továbbmenjek, készülődik már a dadogás, hát hülye vagyok, de már mutat is maga mellé, ledobja a kardigánját, hogy üljek csak rá, és megkérdezi a legfontosabbat, amit egy év után lehet, hogy a lányok fürdőjében is kint van-e a matrica, miszerint „a nagyobb fogyasztás nem jár nagyobb komfortérzettel?”, és röhögünk, hozzáteszi még, hogy talán a kevés víz az oka, hogy nem tudtam rendesen hajat mosni. Aztán elmeséli, hogy sikerült, igen, nagy nehezen, de bejutott, a hülye kémia miatt nem akarta feladni az álmait, és nem érti, én végül miért nem próbáltam meg legalább. Én értem, de ezt nem akarom megosztani vele, minek bántsam megint.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Más miatt mentem inkább a Tanárképzőre, és Bencét még akkor ismertem meg, amikor Zsolttal jártam. Súlyos körhintán ültem akkoriban. Amúgy Bence dalait dúdoltam most is, amikor Zsoltit megláttam a folyosón. Bence a P.W.C. – azaz a Poli Vánderful Klorid (vagy Pali, Wan Cigid?) zenekarban játszott, én pedig béna kis rajongóként jártam a próbákra és koncertekre. Addig soha nem ismertem még igazi zenekar igazi tagjait, nem jártam még próbateremben, új világ volt, Zsolti meg nem jött velem, szerinte bénák és sznobok a P.W.C.-sek, főleg az a nyeszlett kis pinokkió, az énekes. Azaz Bence. Micsoda banda volt, micsoda holdudvarral! Tarajos punkok, ziherejsztű orrba-fülbe, Pali haja piros, Krisztián, a széles mosolyú, mindig átkarol és csókolgat, újfajta közvetlenség ez, szokatlan nekem, tanulom nem félreérteni.

Viktor, régi általános iskolás osztálytársam és jó barátom a basszer, az ajánlólevelem. Az Orsi költő, mondja, már megnyert egy kerületi versenyt is, így a béna, nem punk szerelésemben, kis hippiként is rögtön elfogadtak. Zsoltit miért nem hozod el legközelebb, kérdezi a második próbán Viktor, mert ő ismeri és kedveli őt, de én azt mondom, Zsolti vasárnaponként nem ér rá, és közben elvörösödöm a hazugságtól, mert éppen akkor fogalmam nincs, mit csinál Zsolt, nem is érdekel, Bencét bámulom, és Bencét faggatom a szünetekben. Megtudom, hogy a másik gitáros nővérébe szerelmes, akit természetesen rögtön meggyűlölök. Bence még nem tudja, micsoda őserő és téboly van bennem, nem tudja, mivel jár, ha valakire rákattanok, ezért sokszor áthív magukhoz, bizalmas velem. Együtt hallgatunk Pink Floydot, Sonic Youth-t, könyveket ajánl, elolvassa a verseimet, amiket akkor már hozzá írok. És a mai napig a fülemben vannak az őrült dalaik. „Ütöm az időt, véresen fekszik! Miért jó ez? Pusztul az élet! Rohadék élet!” – üvöltöttük a koncerteken, Bence hosszú, szőke haja lobogott, néztem szép és érzékeny arcát. A koncert után buli Bencééknél, oda is egyedül megyek. Nem, Zsolti csak rontaná az esélyeimet.

Ám miután a fiúkkal elválunk egymástól, már tárcsázom is Zsoltot. Mert hiányzik, mert bűntudatom van. Mit csináltál délután, kerestelek otthon, mondja. Semmit, hazudom, tanultam a telken, és rád gondoltam. Ettől boldog lesz, mosolyog, látom magam előtt a rettentően szép mosolyát, hátradobja a szeméből a hajat. Neki is hosszú a haja, vállig ér, gyönyörű mogyoróbarna és selymes. Az arcunk hasonlít, megjöttek a tesók, ugratnak a többiek az osztályból. Mert vagyunk már úgy, hogy be lehetett mutatni, és én büszke voltam a szép fiúmra. Pedig kegyetlen egy osztály volt a miénk, mindenkit kifiguráztak, életveszélyes volt egy-egy ilyen találkozó, ha valakiben bármi kivetnivaló akadt, a többiek megtalálták, és halálra gyötörték az illetőt. Szegény Zsófi, amikor beállított a Szlovákiából származó (magyar) barátjával! Nem lett volna semmi baj a sráccal, de azt a megpörgetést! „Zúg a szél és zörög a haraszt, bámul a pasid, a szlovák paraszt.” Ez a rigmus volt a legenyhébb.

De én tudtam, hogy Zsoltin nehezen találnak fogást, illetve amit találhatnak, arra mi büszkék vagyunk: egyszerre hippis és punkos mivoltunk tény és csodás tény, mindenki tehet egy szívességet. Zsolti a város túlfelére járt gimibe, de képes volt minden reggel két órával korábban kelni, hogy értem jöjjön és bekísérjen. Mindig a sarok mögött várt, dobogott a szívem, még mielőtt befordultam, láttam, hogy ott áll hosszú, barna bőrkabátjában, kis katonai táskájával. Vállán a patkány, a táskájában kis befőttesüvegben a sáska. És mindig ott tudtuk folytatni, ahol előző nap abbahagytuk, zenék és könyvek, hétvégén megyünk a Tabánba.

Nagyon jól éreztem magam vele, mindig. Pontosabban mindig, amikor nem öntött el a féltékenység. Olyankor elönti valami az agyam, már nem is vagyok önmagam. Zsolti átváltozik olyankor, szemét, csaló állat lesz, kiöntöm az udvarra a táskája tartalmát, széttúrom, üvöltök, hogy add elő a levelet, meg hogy nekem ne vetíts, mindent tudok. Egy ideig jámboran tűri, magyaráz, hogy igen, már elmondta, hogy korábban, tavaly járt a barátnőmmel, de annak vége, miután megismert engem, az elmúlt, szeret engem és hűséges hozzám, de értsem meg, jóban maradt Tinával, ne csináljam már ezt, megölöm. „Röhögtök a hátam mögött! – kiáltottam válaszul –, minden percben megaláztok, összenéztek, ha mondok valamit! Tudom, hogy a gondolataidban ott van ő meztelenül, tudom, tudom! Ugye, jobb alakja van nálam? Ugye, szebbnek tartod nálam? De engem nem vertek át, mert én tudom, hogy átvertek! Így bosszúból én is átverlek majd titeket, haha!”

Zsolti megráz, esküdözik, majd fáradtan legyint, szólj, ha lehiggadtál, akkor átmegyek hozzád, de ez így elviselhetetlen. Nem tehettem róla, a barátnőmet tényleg nagyon szépnek tartottam, és sok szempontból kitűnőbbnek magamnál. Ráadásul neki nem voltak olyan szigorúak a szülei, többször kimaradhatott, még mindig együtt jártak Zsolttal VHK-ra, ami nekik a kedvencük volt, én meg utáltam. A barátnőm meg mintha élvezte is volna ezt a ferde helyzetet, undorítóan viselkedett. Lefeküdt közénk a fűre, utalgatott a közös élményeikre. Nem a barátnőm! Rohadt ringyó és kígyó. Nemrég előkerült egy fotóm róla. Nem is olyan szép. Nem a végzet asszonya, ahogy akkoriban láttam. Egy helyes kiscsaj, semmi több. Egyre többet veszekszünk miatta. Nem bírom. Talán Bencére is ezért csavarodom rá. Tudat alatti bosszú, mentem fel magam. Így Zsolt arcába vághatom, hogy menjen csak nyugodtan az állatorvosira, én máshová megyek, nem fogjuk eztán zavarni egymás köreit, viszlát.

Már másnap megbánom, sírok, felhívom, kibékülünk. Aztán jön megint a roham, vádolom, utálom, éjjel felhívom. Könyörög, hogy legalább a mamáját, aki mindig olyan fáradt, mert négyen vannak testvérek (ő a legidősebb), és nagyon nehéz a több műszakos munkája, hagyjam ki az őrületemből. Őrültnek tartasz, lököm el magamtól, és benyomok egyben három deci bort. Máskor napközben is ugyanez a program, összeesem, mellém fekszik, egy metrómegállóban vagyok, kis idiótám, fejezd már be, mondja. Sajnálom, suttogom, és tényleg sajnálom, mindig megfogadom, hogy legközelebb nem leszek eszelős, megpróbálok én is olyan kedves és figyelmes lenni, mint ő, megpróbálom egy kicsit én is boldoggá tenni.

Mindig hozott valami kis ajándékot. Csokit, amit szeretek, másolt kazettát, egy-egy verset. Ma, ha valaki rovásírással küldene nekem szerelmeslevelet, nem is tudom, hogyan reagálnék. De tőle akkor rendben volt. Máig le tudom írni rovásírással: szeretlek, tőle tanultam. Olyan nyíltan beszélt! Szerettem ezt a fajta nyíltságát, és meg is ijesztett kicsit. Erős kontrasztban állt az én felületességemmel. Én ugyanis sztorikat villantottam, amiket már másokon már kipróbáltam, az olvasmányaimról beszéltem, filmekről. Megijesztettek a nehézségei, a gyötrelmei, ugyanakkor össze is kapcsoltak vele. Emlékszem, mennyire megrázott, amikor kiderült, eleinte miért nem mert levetkőzni. Gyerekkori baleset volt, játszott a konyhában, és a forrásban lévő lábast magára rántotta, akkor égett szét a mellkasa. Egy kis erdélyi faluban laktak, és mire a mentők kiértek, már nem lehetett túl sokat tenni. Félve mutatta meg az egész felsőtestét befedő heget. Néztem, megszólalni sem tudtam. Fogalmam sincs, milyen arcot vághattam, sokkoló volt. Nem bírod elviselni, ugye, kérdezte, menjek el? Dehogy, feleltem, és tényleg nem akartam, hogy elmenjen.

Ezekről persze nem beszéltünk ott, egy év után, a lépcsőn, de megint elrepült az idő, és a vége az lett, hogy akkor egy hét múlva ugyanekkor, ugyanitt.

Repültem szinte, vártam azt a mosolyt a lépcsőfordulónál. Aztán megszédültem, amikor megláttam az arcképét a liften. Már akkoriban sem láttam jól, közelebb kellett mennem, súlyos fekete, ugyanaz a kép, ami nekem is megvan, a tablókép, alatta a kis kereszt. Berontottam a többiekhez, ugye, ez nem igaz? Miért nem szóltatok? Azt hittük, emiatt tűntél el két napra, mondja Szandra, a szobatársam, azt hittük, tudod. Annyi történt, hogy javították a liftet, és nem írták ki, hogy nem üzemel. Az ajtókat pedig nem zárták le. Zsolt pedig, ahogy szokott, valakinek épp magyarázott, hátrafordulva feltépte a liftajtót, és belépett. A híradóban azt mondták, még élt, amikor nyolc emelet zuhanás után megtalálták. És viccelni próbált, mosolyogva azt mondta: „Észrevettem ám!”

Később egy tévés összeállításban a mamája azt mondja, nem indít pert. Mert az nem adja vissza a fiát. Mennyire hasonlítanak, nézem a mama összetört arcát. És eszembe jut a felszúrt lepke, Zsolt egyik ajándéka, amit egy őrült rohamom után kaptam tőle. „Veszélyes, hogy ennyire nem vagy ura az indulataidnak és félelmeidnek – mondta. – Nem az a fő baj, hogy engem is kikészítesz, hanem az, hogy teljesen feleslegesen küldöd a padlóra magad mindennap! Próbáld uralni a benned lakó szörnyeket – nézett a szemembe –, beszélj róluk, szelídítsd meg őket!” Szerettem, ahogy az életéről mesélt, a régi Kolozsvárról, a víz- és áramhiányról, az eltűnt apjáról, kesergés és önsajnálat nélkül. Velem ellentétben nem terítette le a maga iránt érzett részvét, meglátta a szépet és a viccet mindenben. Még abban is, ahogy szimatoltam és tomboltam. De persze szerette volna, ha kicsit kevesebb viharral tudtunk volna együtt lenni. Ezért kaptam tőle a lepkét is, amit máig őrzök. Mindig is rühelltem a lepkéket, irtóztam tőlük. Ez ma is így van, rémiszt a kézre könnyen áttapadó hímpor, a csúnya test, a vergődés a lámpa körül, de akkoriban betegesen irtóztam tőlük, nem tudtam ott lenni, ahol lepke van. Sírógöcsöt kaptam, rám jött a remegés, több esténket elrontotta egy-egy a szobában ragadt éjjeli lepke. El lehet képzelni, mit éreztem, amikor kibontottam a díszdobozt, benne a preparált testtel. Elhajítottam, a lepke szárnya akkor tört le. Kiabáltam Zsolttal, húzzon el, húzzon el! Lefogott, vergődtem, csapkodtam, mint lepke a villanykörte körül. Aztán valahogy lehiggadtam. Évekig nem vettem elő a dobozt, ma az íróasztalom felett van. Hogy ránézve eszembe jusson, hogy tényleg minden rettegés legyőzhető. És figyelmeztessen, hogy ne öljük egymást feleslegesen. Sokszor gondolok Zsoltira és az álmaira. Nem volt húsz.

Karafiáth Orsolya: Amikor Szécsi Pál a csöveken keresztül üzent – avagy így tanultuk a szerelmet

Scolar, 2020

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.