– Van egy társadalmi probléma, elnök úr, mi legyen a megoldás?
– Öljük meg mind!
– nagyjából így lehetne összefoglalni a Fülöp-szigeteken 2016 óta kormányzó Rodrigo Duterte elnök politikáját, és ha a kedves olvasó azt hiszi, újságírói túlzás eszközével éltem, az csak néhány rövidebb hírt olvasson el a filippínók mindennapjairól. Vagy, ha már épp itt az újabb karantén, nézze meg a Frontvonalban című dokumentumfilmet az idén online megtartott Verzió dokufesztiválon. Duterte módszerei klasszikusak, történelmi referenciák híján a jelenben is több helyütt élesben megfigyelhetők: az elnök a jól ismert „erős kéz politikája” ígéretével került hatalomra 2016-ban, pozícióját pedig máig őrzi, hogy milyen tartóssággal, az egyelőre rejtély, hisz az ország hat évre választ elnököt, így legalább 2022-ig még jó eséllyel ő vezeti majd a filippínókat. Csak éljék túl.
Duterte ugyanis nem bonyolítja túl a problémakezelést, okfejtése mentén a problémák megoldásának leghatékonyabb módja a módszeres, széles körű erőszak, egyszerűbb kifejezéssel: a gyilkosságok. Hangsúlyozom, ezt megint csak nem én dekódolom így, ezt egy az egyben Duterte maga is szó szerint így fogalmazza meg választási kampányában, még büszkélkedett is azzal a remek alkalommal, amikor ő maga is lelőtt valakit – bár az ügy egyébként meglehetősen ködös, és korántsem biztos, hogy igaz. Akárhogy is, Duterte elnök lett, komoly renoméval. Davao városát polgármesterként ekkor már a világ egyik legmagasabb bűnözési rátájú városából az egyik legbiztonságosabbá tette, a módszert – jelesül, hogy az összes bűnözőt megölette – pedig már megválasztása éjszakáján elkezdte országos szinten alkalmazni. Akkor bukkant fel ugyanis az első, nyílt utcán lelőtt ember, aki mellé kartonpapír táblát raktak, melyen ez állt: kínai drogfőnök. Hasonló táblával kísérve, hasonló módszerrel megölve az utcán még óvatos becslések szerint is huszonötezer tárgyalás és minden egyéb nélkül kivégzett holttest kíséri Duterte elnöklésének útját, és hogy a drogellenes háborúnak áldozatául esett néhány ártatlan, azt betudták járulékos veszteségnek, mellyel legfeljebb néhány civil jogvédő foglalkozott.
És még valakik: néhány újságíró. (Így szokott ez lenni a diktatúrába forduló országokban.) A Fülöp-szigeteken is, mint oly sok hasonló sorsú államban az online média kevés megmaradt képviselője próbál a rációért, a humanitásért és a korrupció ellen fellépni, az egyik ilyen médium a Rappler, melyet egy Maria Ressa nevű nő vezet. Róla, róluk mesél a Frontvonalban. Mert, ha az eddigiekből nem lenne nyilvánvaló, a Rapplernek komoly ellenszélben kell dolgoznia, melyek között az a legkevesebb, hogy az elnök fake newsnak minősítette – hisz ez a címke manapság könnyebb szárnyon repked, mint nyáron a szúnyog –, Maria Ressa úgy jár előzetesbe, mint más fodrászhoz, csak az óvadék egy kicsit többe kerül, mint egy festés-vágás, a nő ellen ugyanis néhány hetente érkezik egy feljelentés, és ez még a jobbik eset: az országban egymás után gyilkolják meg a médiamunkásokat, a legutóbb épp a minap. Ressa jól kezeli ezt a bizarr rutint, könnyed humorral és emberi hanggal áll ki újra és újra, jelezve, hogy a munka a Rapplernél folyik tovább, ami nem könnyű még úgy sem, hogy, mint fogalmaz, a küldetés jót tesz az üzletnek is. Ressa 2018-ban a Time magazin döntése alapján az Év Embere lett, ez volt az év, amikor The Guardians, azaz Az Őrzők címmel a szabad sajtónak az igazságért vívott háborúban megfélemlített, fenyegetett, meggyilkolt képviselői kapták a Time elismerését. Aztán Ressa hazaért, és rendőrök várták a reptéren.
Ami ugyanis kívülről csodás világszintű elismerés, az otthon Ressának újabb és újabb perek sora és egyre fokozódó hadviselés, melyben Duterte párhuzamosan harcol a drog és a sajtó ellen, egyértelműen kijelentve, hogy a független média az ellenség, nem csak Dutertéé, de az egész Fülöp-szigeteké, és mindig akad épp elég támogató, aki el is hiszi mindezt. Így a Rappler munkatársai két irányból kapják a támadásokat: felülről, a kormány irányából, és alulról, a közösségi médiában folyó lincseléssel, gyűlölködő levelekkel, életveszélyes fenyegetésekkel, melyek valósággá válása egyáltalán nem olyan lehetetlen, hiszen a trollok között hamar akad néhány, aki a hús-vér jelenléttől sem riad vissza, felbukkannak a szerkesztőség körül, és így tovább. Szerintük ugyanis Ressa és a Rappler árt az országnak azzal, hogy Dutertének rossz hírét kelti azzal, hogy megkérdőjelezi a drogellenes háború több tízezer halottal járó módszereit.
A film fókusza ugyan a Rappler és vezetője, akiknek mindennapjait egy éven keresztül követik a kamerák, ám a Fülöp-szigetek maffiamódszerekkel fenntartott rendszerét néhány egyéb kulcsfigura is színesíti, megszólal a davaói halálosztag egyik legsikeresebb bérgyilkosa épp úgy, mint pitiáner kispályások, akiknek az ölés épp olyan munka, mint másnak a hamburgersütés. Mesél fiatal, akinek összes barátját, szerelmét és meg nem született gyerekét is drogellenes leszámolásban ölték meg, és mesél a szenátor, akinek golyóálló ablakait srapnel és szilánkálló függöny sötétíti, miután a férfi megpedzegette, hogy Duterte azért hirdetett nyílt háborút a kábítószer-kereskedelem ellen, mert ezzel elterelheti a figyelmet arról, hogy ő maga is nyakig benne van. És látjuk a Duterte-pártiakat is, hol boldogan tapsolva, amikor az elnök azt ígéri, minden bűnözőt meg fog öletni, hol a fenyegetések képviselőiként, és a néplélek egyéb bizarr megnyilvánulásait. És mindettől övezve áll a vihar közepén Ressa, a rendíthetetlen kis nő, teljes hidegvérrel és olyan hittel, ami az őrülteknek meg a szenteknek van fenntartva, melyet ugyanakkor a racionalitás hűt le, ami attól fejlődik ki az emberben, ha évtizedeket tölt a hazugságok és manipuláció leleplezésével. Felkavaró filmélmény a Frontvonalban, de legalább ugyanannyira felemelő is, azt pedig, hogy miért van relevanciája itt, a világ túlsó végén, Magyarországon, aligha kérdés.
A Frontvonalban a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon lesz látható, online.
Kiemelt kép: Verzió
