Kultúra

Ez a nő annyira tökéletes volt, hogy meg kellett halnia

Van-e értelme újra filmre vinni A Manderley-ház asszonyát, ha Alfred Hitchcock egyszer már Oscar-díjas mesterművet rendezett belőle? Mivel azóta eltelt nyolcvan év, olyasmit is meg lehet mutatni a regényből, amit régen nem lehetett. A Netflixen bemutatott, új Rebecca riasztóan mesterkélt film, de végül éppen emiatt lesz érdekes.

Az éjjel álmomban ismét Manderley-ben jártam.

Ezzel a sokszor idézett mondattal kezdődik Daphne du Maurier A Manderley-ház asszonya című regénye, mint ahogy Alfred Hitchcock 1940-es, Oscar-díjas filmadaptációja is. Meg sem lepődünk, hogy Ben Wheatley, az idei Rebecca rendezője sem tud ellenállni ennek a nyitómondatnak, amely néhány egyszerű szóval teremti meg a rejtély és az érzékiség atmoszféráját, hívja elő a mélyre temetett emlékeket. Manderley többet jelent annál a hatalmas, ódon kúriánál, aminek látszik. Mintha nem is a valósághoz tartozna, inkább álomtér vagy a vágyaink terepe lenne. Az a hely, ahol azok lehetünk, akik csak akarunk, vagy ahol kiderül rólunk, kik vagyunk valójában.

A Manderley-ház asszonya az egyik utolsó klasszikus gótikus regény. Még azelőtt jelent meg, hogy a második világháború örökre elmosta volna a régi gótika romantikus stílusát, és megváltoztatta volna a műfajt. Ám voltaképpen már Daphne du Maurier regénye is a gótika végéről tudósított: olyan díszletként ábrázolta Manderley-t, ahova mindenki azért jár, hogy szerepet játsszon, miközben az emberek már rég másmilyen, modern értékrend szerint élik az életüket.

A gótikus hagyomány kreatív továbbírása, illetve a női nézőpontú, modern lélektani regény érzékenysége tette sikeressé Du Maurier könyvét.

A neve alapján gyakran franciának gondolt, valójában nagyon is angol szerzőnek korábban is megjelent néhány könyve, de az áttörést A Manderley-ház asszonya hozta meg a számára. A nagyközönség imádta a regényt, és az irodalmárok is kénytelenek voltak elismerni, hogy Du Maurier könyve több mint borzongató lektűr. Ahhoz a középfajú vagy middle-brow regénytípushoz tartozik, amely meg tudja szólítani olvasók széles rétegét, de nincs híján a művészi értékeknek sem – angol nyelvterületen komoly hagyománya van ennek a polgári irodalomnak.

Hoztunk újabb tíz könyvet, amit érdemes elolvasni még a filmfeldolgozás előtt
Rég hoztunk új részt „A könyv sokkal jobb volt” című sorozatunkba, így felgyűltek a javaslatok, ráadásul ahogy hűl az idő, és fokozódik a járványhelyzet, úgy lesz egyre indokoltabb az otthoni olvasgatás.

A Manderley-ház asszonya tehát eszményi alapanyagot jelentett egy filmadaptációhoz rögtön a megjelenése után, a harmincas évek végén, az viszont némi indoklásra szorul, miért érdemes ma is megfilmesíteni. Pláne azután, hogy Alfred Hitchcock, hollywoodi bemutatkozásaként, rögtön Oscar-díjas mesterművet rendezett a regényből, három hibátlan színészi alakítással – a naivaszerepet levetkőző Joan Fontaine, a kitörni kész vulkánként fortyogó, de magához képest így is visszafogottan maníros Laurence Olivier és a Manderley-birtok házvezetőjét alakító Judith Anderson a legjobbat hozták ki egymásból. Különösen Anderson figurája maradt emlékezetes, mert a halott munkaadójába, a címbeli Rebeccába kitartóan szerelmes Mrs. Danvers alakja képviselte a regény tabusértő motívumát.

Rebecca (1940). Fotó: AFP

És van itt még egy másik, a leszbikus vonzalomnál komolyabb tabusértés, ami a klasszikus Hollywoodban nem kerülhetett a vászonra. Hitchcock kénytelen volt megváltoztatni a történet végét. Nyolcvan évvel később a másik angol rendezőt, Ben Wheatley-t már nem kötötte semmiféle cenzurális korlátozás, ezzel pedig választ kaphatunk arra a kérdésre is, miféle új többletjelentést kaphat egy friss Manderley-adaptáció.

Du Maurier egyébként maga is egyértelműen beazonosítható irodalmi minta alapján dolgozott. Műve sajátos Jane Eyre-átirat, amelyben a nincstelen és árva társalkodónő – aki annyira szegény, hogy a nevét sem tudjuk meg – beleszeret a magányos, dúsgazdag Maxim de Winterbe, és csodák csodájára az özvegy férfi viszonozza az érzéseit. Villámgyorsan egybekelnek, és a hősnő, a regény elbeszélője férje oldalán bevonul Manderley-be, a de Winter család ősi birtokára. Ott azonban osztozni kénytelen a férfin annak előző, halott felesége szellemével. Rebecca, az álomnő baleset áldozata lett ugyan, de a ház személyzete, és különösen az úrnőjéért rajongó Mrs. Danvers, a mai napig mintha őt szolgálnák. Aztán kiderül, hogy Rebecca halálának körülményei sem teljesen úgy alakultak, ahogy azt a rendőrség véli.

A Manderley-ház asszonya a világirodalom leghíresebb kísértettörténete, amelyben nincs kísértet. Rebecca nem támad fel halottaiból, inkább olyan ideális nőnek tűnik, akinek síron túl is érintetlen tökéletességét a történet egyik szereplője sem bírja elviselni.

A hősnő számára Rebecca azt testesíti meg, hogyan kell, hogyan érdemes nőnek lenni, milyen is az ideális nőiesség. Erre a kérdésre másfajta választ adunk ma, mint nyolcvan évvel ezelőtt, ezért is csüggesztő élmény, hogy Wheatley túlságosan hosszú ideig semmit nem kezd a regény könnyen aktualizálható társadalmi jelentésével.

Fotó: Kerry Brown/Netflix

Az új Rebecca kosztümös darab, ugyanúgy a harmincas években játszódik, mint az eredeti történet, és az alkotók komoly gondot fordítottak rá, hogy csakis gyönyörűen fényképezzék a glamúros díszleteket, ruhákat és tárgyi világot. A filmben minden annyira szép, az emberektől kezdve a borongós angol partvidéken át a monogramos batiszt zsebkendőkig, hogy csakhamar úgy érezzük, a Rebecca vagy kiábrándítóan üres, vagy ez a hamisan csillogó romantika valamiféle rendezői célt szolgál. Mivel a történet alapvetően a tökéletesség látszata és a reálisan megköthető kompromisszumok, a felvállalt élethazugságok közötti feszültségről szól, nem indokolatlan, ha szándékosnak véljük az olyan képeket, amelyeken mintha jelmezbe öltözött Instagram-influenszerek pózolnának egy gótikus múzeumban.

Ám ez a jóindulatú olvasat sem ad magyarázatot rá, Wheatley miért feledkezik meg félúton arról, hogy színészekkel, és nem próbababákkal dolgozik. A Rebecca hatalmas árnyékával küzdő, végül gátlásait és illúzióit vesztő hősnő útját Lily James meglehetősen elnagyolt gesztusokkal, finomabb váltások nélkül követi végig. Maxim de Winterként Armie Hammer elemében van, amikor hősszerelmest kell játszania, de ez csak az első negyed óra. Utána összeszorított ajkakkal, mufurcan összehúzott szemöldökkel játssza tovább a gondterhelt férjet, mint aki legszívesebben ki sem jönne a könyvtárszobából vagy a hatalmas ház bármelyik olyan helyiségéből, ahol nem veszi őt a kamera. Wheatley mintha nem törődne a színészeivel, így csak Kristin Scott Thomas tudja drámai erővel felépíteni Mrs. Danvers tragikus sorsát, de úgy sejtjük, erre bármiféle rendezői közreműködés nélkül is képes lett volna.

Forrás: Netflix

Wheatley kivételesen brutális pszichothrillerével, a Halállistával vívott ki magának kisebbfajta kultstátuszt. Eddigi filmjei alapján meglehetősen mizantróp rendezőnek tűnik, aki saját hőseit is megveti – nem véletlen, hogy hollywoodi debütálásához a hasonlóan embergyűlölő J. G. Ballard Toronyház című regényének filmadaptációját választotta. Ez magyarázhatja, hogy a Rebecca szereplői sem kelnek életre, inkább eljátsszák, mint megélik az érzelmeiket.

Furcsamód azonban ez a mesterkéltség, ez az egész filmen átlebegő, langyos álszenvedély teszi érdekessé az új Rebeccát.

Noha Scott Thomas alakítása ebből a szempontból megzavarja a koncepciót, végeredményben mégis egy olyan nevelődési történetet látunk, amelynek érzelmi háttere hazugság, a hősnő motivációiból így csak a racionális számítás, a kényelmes élet vágya tűnik hitelesnek. Wheatley lesújtó képet mutat a női érdekérvényesítés lehetőségeiről, mert nőalakjai egytől egyik szörnyetegként végzik. A férfiak, élükön Maxim de Winterrel, ugyancsak disznók, de nekik mintha az erkölcsös választás lehetősége sem adatna meg, inkább ösztöneik, dühkitöréseik rabjai. Ebben a történetben csak a nők képesek a döntésre, és rossz döntéseket hoznak.

Így végül is új jelentést nyer a film nyitómondata, amely a fináléban újra elhangzik. Három nőt ismerünk meg, de közülük csak az egyik marad életben. Döntései következtében – és a film üresen, digitálisan fénylő, egyre inkább dekoratív hazugságnak látszó képein – ő maga mintha élőhalottá válna. Álmában ismét Manderley-ben jár: a holtak tanyáján, ahol ennek a boldogtalan nőnek, először és utoljára, lehetősége lett volna valóban élni.

Rebecca, 2020, 122 perc. 24.hu értékelés: 7/10

Kiemelt kép: Netflix

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.