Mikor volt az az első ötletfoszlány, ami arról szólt, hogy hm, ebből az egész Epipo-Sipos történetből kellene csinálni egy filmet?
Amikor megjelent a 444-en Magyari Péter cikke. Épp úton voltunk a családi nyaralásra Horvátországba, kocsiban ültünk, és láttam, hogy a Facebookon van egy cikk, amit mindenki megosztott. Elolvastam, és jött a teljes sokk.
Az a cikk még nem nevesített, de gondolom, azonnal tudta, hogy kiről van szó.
Igen, mert szinte azonnal elindult egy zárt Facebook-csoport, amelyben a régi táborozók voltak benne: egy-két órán belül nagyon sok ember csatlakozott. Elindult ott egy kommunikáció. Teljesen világos volt, hogy erről van szó, de egyébként a cikkből is, mert ez a tábor azért elég egyedülálló volt ahhoz, hogy könnyen be lehessen azonosítani. Akkor egy ideig még abban voltam, hogy egyáltalán megértsem, hogy mi történt. De aztán elég hamar az kezdett el bennem körvonalazódni – hiszen filmes vagyok –, hogy a legjobb lenne, ha ezzel egy dokumentumfilm keretében kezdenék el foglalkozni. De ekkor ennek még semmilyen konkrét formája nem volt bennem, csak a vágy.
Tehát ön akkor szerzett tudomást a táborban történt visszaélésekről, amikor ezt a bizonyos cikket olvasta.
Igen, én semmit nem hallottam korábban.
Az említett csoportokban milyen volt a közhangulat, miről folytak a beszélgetések?
Érdekes módon ott a nyaraltatás visszaéléseiről kezdtünk el elég gyorsan beszélni. Nagyon hamar elkezdtek az emberek rossz élményeket, traumákat felidézni, és bár nyilván fel-feljött, de akkor nem annyira a szexuális visszaélések voltak a fókuszban. Nagy felébredés volt ez számomra. Egészen addig azt gondoltam, hogy teljesen egyedül voltam ezzel, hogy mindenki más rajongott a táborért és csak én szenvedtem – de amikor egyszer csak elkezdték az emberek megírni a saját fájdalmaikat, hihetetlen felismerés volt, hogy ja, akkor mégsem voltam egyedül. Valamelyest már azt is lehetett gyerekként érezni, hogy vannak olyan rétegek is, amelyek hozzám nem jutottak el.
Tehát már mielőtt Sipos visszaélései napvilágra kerültek, akkor is negatív emlékképei voltak a táborról?
Igazából ez egy teljesen elnyomott emlék volt bennem. Tízéves voltam, amikor bezárt a tábor, és én az azt követő harminc évben ezzel semmilyen szinten nem foglalkoztam. Annyi volt az élményem, hogy ha szendrőiekkel találkoztam (Szendrő volt a tábor helyszíne, az egykori résztvevők közül sokan ma is csak így, a helyszín nevével hivatkoznak a táborra – a szerk.), nem szívesen kezdtem el velük beszélgetni, mert volt bennem egy zavar, egy szégyen. De ezt sosem fogalmaztam meg magamnak, csak egy érzés volt. Persze vannak, akik azóta is kapcsolatban maradtak, összetartanak: ez mindenkinek más, van, akinek máig egy csodálatos élmény. Nekem a saját fájdalmam teljesen el volt nyomva, ezért megvilágosodás volt, amikor elkezdték mások is elmondani, hogy milyen megaláztatások, fájdalmak érték őket. Akkor kezdett el bennem összeállni, hogy ja, nekem innen jön egy csomó félelmem meg komplexusom. És nyilván ez mindenkinek a saját egyéni története, de szerintem majdhogynem ugyanolyan súlyban lehetnek azok, akiknek ez egészében egy maradandó csoda, és azok, akikből elkezdtek előszivárogni a rossz emlékek.
Voltak egyébként, akik tényleg „jogosan” emlékeznek ezekre a táborokra úgy, mint egy csodára, akik ténylegesen megúszták az ilyen-olyan visszaéléseket?
Szerintem igen, de azért az elég relatív, hogy mit jelent az, hogy „megúszni”. Mert nyilván rengetegen vannak, akiknek jó élményei vannak, megúszták a szexuális visszaéléseket, megúszták a megaláztatásokat, de az már nézőpont kérdése, hogy mit okozott bennük az, hogy ha fizikailag meg is úszták, de szemtanúi voltak ezeknek a dolgoknak. Mert közöttük is vannak olyanok, akik felismerték egy nap, hogy ja, mellettem megaláztak, seggbe rúgtak, kiröhögtek embereket, de engem nem, akkor én ebben cinkos voltam? És vannak olyanok, akik a mai napig úgy vannak vele, hogy nem értik a panaszokat, mert szerintük elenyészőek voltak a problémák ahhoz képest, amit adott a tábor, amit ki lehetett ebből nyerni, amennyit erősítettek rajtunk bizonyos aspektusai, hogy például keménynek kellett lenni egy kiránduláson, vagy komolyan kellett venni egy-egy játékot. Ezek szubjektív dolgok: vannak, akiket ez megerősített, és vannak, akiket tönkretett. Nem is szeretnék erről objektív állítást tenni, nyilván nekem erről van egy saját élményem, egy saját érzésem, az alapján, hogy bennem mi állt össze. A szexuális visszaélés és a bullying egyértelműen rossz dolgok, de van egy csomó más is, ami határterület. Ahogy például a sporttal kapcsolatban is nagyon nehéz megítélni: vajon ma már túl puhányok a gyerekeink, mert mindent szabad nekik, és már az első nyafinál azt mondjuk, hogy nem muszáj – vagy érdemes egy kicsit keménynek lenni? Ezek a határok nem annyira egyértelműek, és épp ezért olyan izgalmas nekem, ezért érdemes ezzel foglalkozni, beszélni róla, kielemezni, hogy mi van kívül és belül ezen a vékony határon, mivel lehet még átcsúszni, és mi az, amit már nem szabad. Például nem lehet kiállítani egy hatéves gyereket másik harminc elé, és addig etetni, amíg már zokog, mert ez nyilván nem oké.
A film felépítése hogyan indult el?
A legelső forgatási nap egy csoporttalálkozón volt, azokkal, akik ebben a bizonyos zárt csoportban kommunikáltak egymással. Meghirdettünk egy alkalmat, az egyik volt szobafőnök felajánlotta a lakását, és én már akkor jeleztem, hogy forgatnék. Ezek a felvételek végül nem kerültek be a filmbe, mert ez az alkalom inkább tanulmányjellegű volt arról, hogy mi működik, mi nem. Nagyon nehéz egy nagy társaságot jól felvenni, ezért meg kellett néznünk, hogy filmileg mit hogyan tudunk megcsinálni. Ez után az első alkalom után én úgy éreztem, hogy ez külső segítség vagy valamilyen moderált tér nélkül nem működik, mert egyszerűen szétfolyik a beszélgetés, illetve, hogy én nem tudok moderátorként működni, hiszen én is táborozó voltam, és nem tudok külső szemlélő lenni. De azért az az első találkozó és az ott készült felvétel mégis nagyon fontos volt, mert utána rengetegszer néztük meg, hogy mik azok a fontos témák, amik akkor felmerültek. Ezután elkezdtem interjúkat készíteni sok mindenkivel, nagyon szerteágazón, az első egy év főként erről szólt. Ezeknek az interjúknak a nagy része végül szintén nem került bele a filmbe, csak a mélyinterjúk azokkal, akik szexuális áldozatok. De azért a kimaradt interjúk is nagyon fontosak voltak, mert azokból tudtam tovább dolgozni, illetve a narrációkhoz is sokat használtam az ott elhangzottakból. Ezzel párhuzamosan elindult az archív felvételek kutatása, és Sipossal is próbáltam éveken keresztül felvenni a kapcsolatot, erre elég sok energia ment el. Meg elég hamar elmentünk már a filmtervvel különböző workshopokra, amelyek nagyon hasznosak voltak, sok visszajelzést kaptunk, hogy például mi az, ami egy ilyen történetből külföldön is érdekes – ez fontos szempont volt, azt akartuk, hogy ne legyen belterjes a végeredmény, mert elég univerzális a téma ahhoz, hogy működhessen Magyarországon kívül is.
Annak a hírét, hogy ebből az egészből film lesz, hogy fogadták az érintettek?
Az általános tapasztalat az volt, hogy nagyon-nagyon nehezen tudtam bárkit is meggyőzni arról, hogy ebben részt vegyen. Voltak néhányan persze – akik aztán a filmben is megjelennek –, akik az első perctől kezdve mellettem álltak, de ez egy sokkal kisebb csoport volt, mint akiket győzködni kellett. De ezen egy kicsit sem csodálkozom, mert azon kívül, hogy maga a téma is nagyon nehéz, fogalmuk nem volt, hogy mit akarok csinálni – akkor még én sem tudtam ezt megfogalmazni. Ezer százalékosan meg kellett bízniuk bennem ahhoz, hogy a kamerám elé álljanak, és azt mondják, hogy azt csinálok a felvétellel, amit akarok, úgy, hogy közben a saját traumáikat tárták fel és bízták rám. Ez nagyon nehéz volt: nagyon sokan visszautasítottak azok közül is, akikkel rendszeresen, akár éveken keresztül találkoztunk.
Vannak elképzeléseim nyilván, mert ezek elég univerzális dolgok, de mégis érdekelne, milyen érvek hangzottak el, mi volt az, amiért nem akartak részt venni?
Nagyon kevés olyan volt, aki valós érvet hozott fel. Mindig az volt, hogy mikor megkerestem valakit, azt mondta, hogy igen, akar velem találkozni, majd mikor leültünk, nagyon sok kérdése volt, de végül mégis azt mondta, hogy nem. Vagy nekem nem merték, tudták megfogalmazni, vagy maguknak sem, hogy milyen félelem volt emögött. De más jellegű ellenállásba is ütköztem – például azok részéről, akik a szendrői tábor elődjébe jártak. Az ő identitásuk olyan fontos részét képezték ezek az élmények, hogy támadásnak vették azt, hogy ezekről a táborokról negatív színben essen szó. Pedig az előzménytáborokat meg sem említjük, azt meg pláne nem állítja senki, hogy a Szendrőn történteknek bármi köze lenne az elődökhöz.
És azok, akik beszéltek, vajon miért érezték ezt fontosnak?
Azok, akik az első perctől mellettem álltak, valószínűleg azért, mert nekik annyira fájdalmas volt feldolgozni mindazt, amit a megjelent cikk előhozott bennük, illetve annyira fontos volt nekik, hogy terápiás jelleggel együtt dolgozzuk fel a múltunkat, hogy őket nem aggasztotta, hogy ebből aztán egy film lesz. Azoknál pedig, akiket nehezebben lehetett meggyőzni, azt gondolom, szintén az lehetett aztán a döntő tényező, hogy egyénileg is akartak ezzel foglalkozni, és a film egy jó eszköz volt erre. Meg sokan voltak olyanok is, akiknek maga az ügy volt fontos, hogy ezt a történetet – azon túl, hogy megjelent egy cikk – a nagyobb nyilvánosság is megismerje, és tisztában legyen vele, hogy mi történt, és hogy mit okoznak ezek a történetek a gyerekekben – ez fontosabb volt nekik, mint a saját maguk védelme. Ez a legfontosabb számomra is, és ezért tartom fantasztikus dolognak, hogy ők ilyen bátrak voltak, és félretették az ügy miatt a saját komfortjukat: ez hatalmas vállalás.
A film kerete egy pszichodráma-csoportfolyamat, amibe be-betekintünk. Ez csak a film kedvéért volt, vagy valóban volt egy ilyen csoport, és történt ott valódi terápiás munka is?
A film kedvéért hoztuk össze, de valós pszichodráma munkát végeztünk. A két pszichiáter, akik a csoportot vezették, Hardy Júlia és Terenyi Zoltán: ők ezzel foglalkoznak. Nyilván tiszta volt mindenkinek, hogy a film kedvéért történik, önmagától nem indult volna el. Amíg eljutottam Julihoz, több olyan pszichodramatistával ültem le, akik visszautasították ezt a formát, mert az, hogy három-négy kamerával veszik ezt a folyamatot, nagyon rizikós – a pszichodrámának ennél sokkal szigorúbb szabályai vannak. Juli viszont elég tapasztalt ahhoz, hogy pontosan tudta, hogy milyen kereteket kell szabnia, mi az, ami még belefér, és hogyan tudja ő kordában tartani az eseményeket. Másfél éven át mentek ezek a csoportfoglalkozások, amiből aztán bekerültek jelenetek a filmbe.
Hogy látja, segített ez a csoport a tagoknak, önnek?
Egyértelműen igen. Nyilván elsősorban a saját nevemben tudok beszélni, de nekem nagyon fontos út volt, amit megtettem: össze nem tudom hasonlítani azt, amilyen ma vagyok, azzal, amilyen öt évvel ezelőtt voltam, amikor elkezdtem ezt az egészet. Nyilván sok minden más is történt ebben az öt évben, de az, hogy ezt a traumát feltártam és megoldottam magamban, az egy nagyon nagy változás – anyaként, de egyébként szimplán emberként is. És a visszajelzéseik alapján a többiek számára is ugyanilyen megtisztulás volt: ők is megértettek dolgokat, rendbe tudtak tenni magukban egy csomó mindent, és elfogadták azt, ami történt. Ez volt szerintem a legfontosabb. Nyilván azoknak, akiknek az identitásuk fontos része a tábor, még nehezebb volt ezt a negatív dolgot összeegyeztetni azzal a pozitív emlékkel, ami fejükben élt.
A filmben is ki van emelve, hogy ez egy értelmiségi közeg volt: orvosok, ügyvédek, egyéb fontos emberek gyerekei gyűltek össze, és azon gondolkodtam, hogy vajon volt-e ennek jelentősége olyan értelemben, hogy hamarabb kiderül vagy máshogy folyik le a Sipos-ügy, ha ebben a táborban, teszem fel, munkásgyerekek szaladgálnak?
Nehéz ezt megítélni. Szerintem alapvető emberi működés, hogy nem akarjuk észrevenni, ha közvetlen mellettünk történik valami szörnyűség. Ahogy a konyhás nénik is elmondták a filmben, hogy milyen kedves, rendes ember volt a Sipos. Szerintem így működünk alapvetően mindannyian, hogy
Egyszerűbb valamire azt mondani, hogy nem igaz, mint azon elgondolkodni, hogy vajon észrevehettem volna, csinálhattam volna valamit. Miután kiderültek Sipos tettei a táborban meg a Trefortban, az a megegyezés született, hogy bezárja a tábort, és nem tanít tovább. Én azt értem, hogy azok a szülők, akiknek a gyerekei érintettek voltak a szexuális zaklatásban, azok nem akarták a ’80-as években kitenni őket a rendőrségi eljárásnak, de azért sok más embernek volt akkor, ott tudomása arról, hogy mi történt, és valamiért mindenki úgy döntött, hogy inkább hallgat: ki-ki a saját iskolájának, a saját munkahelyének, vagy csak az emlékeinek a védelmében. Valahogy mindenki megtalálta magában azt az indokot, amivel el tudta nyomni magában a felelősséget, mondjuk „ó, biztos csak egyszer történt”, vagy ki tudja, milyen indokkal, de mindenki a szőnyeg alá söpörte a történteket. És ebben nincs szerepe annak, hogy ez egy értelmiségi közeg, mert ez a szőnyeg alá söprés nem lett volna máshogy más közegben sem. De abban, hogy Sipos aztán ilyen karriert tudott befutni, abban mégiscsak van szerepe. Máshogy működnek a dolgok ebben az értelmiségi közegben, máshogy nézünk szembe dolgokkal, máshogy hallgatunk el dolgokat.
A tehetségnek nagyon sok mindent elnézünk.
Igen, és ez egyébként nem könnyű kérdés például a háborús bűnösöknél sem, vagy ugyanígy kérdés Michael Jacksonnál és az összes hasonló esetben, hogy akkor az, amit ő létrehozott, az teljesen illegitimmé válik? Ez megint csak egy olyan kérdés, amire én nem találtam biztos választ. Mert az, hogy Sipos egy rendkívül tehetséges, rendkívül kreatív, hiperintelligens pasas volt, aki egy olyan nyaraltatási formát hozott létre, ami korábban nem létezett, és ahonnan nagyon sok gyerek később művészi pályára került, mert egy olyan nézőpontot tanultunk meg ott, amit akkor sehol máshol nem lehetett megtanulni – ez vitathatatlan. Ehhez akkor most hogy álljunk?
Említette, hogy a táborral kapcsolatos pszichodráma-folyamat hatására sok minden elrendeződött, helyére került. Most, ha meghallja azt a szót, hogy Epipo, akkor milyen előjelű érzések, gondolatok jelennek meg?
Nyilván nekem most már Epipo ezt a filmet jelenti. Az elmúlt öt év, az a folyamat, ahogy ezt a filmet létrehoztuk, fantasztikus élmény, az összes nehézség és ellenállás ellenére, mert közben ilyen segítőket találtam az úton, ilyen bátor embereket – ennek az egésznek van egy nagyon katartikus oldala. Ezen pont gondolkodtam, hogy teljesen mást érzek ma az egésszel kapcsolatban, mint előtte, és hogy a feldolgozás meg a terápia, amiben sokszor nem hiszünk eléggé, mire képes. Engem mondjuk olyan óriási trauma nem ért – persze, ez relatív, de az biztos, hogy én nem voltam, mondjuk, szexuális visszaélés áldozata –, de mégis bele voltam ragadva harminc évig abba, ami velem történt. Nem foglalkoztam vele, el volt nyomva, de ugyanazt éreztem mégis mindig egy csomó szempontból, mint az a tízéves kislány: hogy ő a „Közepes”, (a táborban mindenki kapott új, tábori nevet a meglévő helyett, Oláh Judit neve az lett: Közepes – a szerk.), aki alkalmatlan mindenre. De onnantól kezdve, hogy az ember elkezd ezzel foglalkozni, és feltárja, rendbe teszi a dolgokat, akkor ez helyreáll. Már sehol nincs az a „közepes” kislány, aki öt éve még abszolút dörömbölt bennem. Nekem ez egy durva felismerés, mert abszolút hittem eddig is a pszichológiában, szeretek kielemezni dolgokat, beszélni róluk, de ezzel az egésszel kapcsolatban valamiért mégsem csináltam. Az, hogy ez így, ebben a formában történt, nagyon hosszú folyamat volt. Az eleje különösen nehéz volt – ami egyébként utólag ránézve a terápiának az a tipikus állomása, amikor az ember teljesen regresszív állapotba kerül, és még rosszabbnak látja az egészet, mint valaha. De aztán lassan elkezd megtanulni kimászni ebből. És ma már úgy tudok ránézni, hogy nincs rám hatással: tényleg ez a bajod, hogy Közepesnek hívtak? Ma ezt már teljesen máshogy látom.
Van olyan része most a személyiségének, ami még most is megvan, és tudja, hogy a táborokból jött?
Abszolút van. A legfontosabb dolog, amit szerintem egy életen át viszek majd magammal, az az, hogy iszonyú szívós vagyok. Ha valamit a fejembe veszek, hogy végig akarom csinálni, akkor azt végigcsinálom. Elég csak belegondolnom, milyen akadályok elé voltunk állítva az elmúlt években a filmmel kapcsolatban: akár a finanszírozással kapcsolatban, akár az emberi tényezőkben, hogy hányan próbálták kigáncsolni ezt a projektet… De amit elkezdek, azt végigcsinálom, legyen bármilyen nehéz. És ezt szerintem elsősorban ott tanultam. Hat órát kellett kirándulni, és nem volt olyan, hogy nem, vagy visszafordulsz, vagy leülsz, vagy fáj, vagy megcsípett a csalán, hanem végig kellett csinálni. Ezért is mondom, hogy nagyon nehéz, hogy ilyenkor hol vannak a határok. A saját gyerekeimmel is küzdök, hogy akkor most mondjam mindenre azt, hogy nem muszáj, vagy azért erőltessek dolgokat, amikről azt gondolom, hogy tanulni fognak belőle, meg kitartóak lesznek, meg szívósak – vagy csak érezzék jól magukat egész gyerekkorukban?
Elhangzik a filmben az egyik áldozat szájából, hogy ő azt tanulta meg a történtekből, hogy mindig kiderül az igazság. Mit gondol, ha nincs akkor az a 444-es cikk, akkor ez megtörtént volna Epipóval is?
Szerintem biztos – így vagy úgy. Az egy állandó, visszatérő vád minden ilyen jellegű történet kapcsán, hogy na persze, húsz évig nem volt baja vele, miért most kell vele előállni. Fontos hangsúlyozni, hogy ennek ez a természete: pontosan így történik. Egy gyerek belenő ebbe a dologba, és idő kell neki ahhoz, hogy elkezdjen beszélni arról, ami történt vele. Ezért felháborító, hogy az elévülési idő huszonöt évben volt meghatározva, mert az pont az az idő, amire egy áldozat eljut odáig, hogy elő tud állni a vele történtekkel. Csak addigra már elévült az ügy. És ez, ugye, igaz a Sipos-ügyre is, ami szintén elévült jogilag. Nyilván vannak mocskos történetek, amelyek sosem látnak napvilágot, de én is hiszek abban, amit a Miska mond a filmben: hogy mindenki megbűnhődik egyszer, és nem lehet megúszni. Sipos tényleg azt hihette, hogy megúszta, és meg is úszta jó sokáig – de végül mégsem sikerült neki. És a 444-es cikk sem véletlenül jött ki.
Ön találkozott vele a film ürügyén. Úgy látta rajta, hogy megbűnhődött?
Azt nem tudom, hogy megbűnhődött-e, mert ez szubjektív, hogy ő hogyan élte meg mindazt, ami történt. De az biztos, hogy elveszített mindent, ami számára értékes volt. Egy egész közegnek volt ő az ura, amit százszázalékosan elveszített, és hatvan évesen új életet kellett kezdenie a nulláról – ez szerintem elég komoly büntetés.
Az említett cikkben idéznek is tőle: „Csúnya kudarctörténet ez az egész. De ezt dobta a gép.”
Én erről beszéltem Petivel, aki a cikket írta, és ő azt mesélte, hogy bár ezt a mondatot mindenki úgy olvasta, mintha Sipos flegmán mondta volna, de ez nem így volt. Azt, hogy „ezt dobta a gép” úgy mondta, hogy neki ez a végzet jutott, megélve annak a nehézségét. Amikor én találkoztam vele, én is így éreztem, hogy van benne egy valós megbánás. De közben meg a cselekedetei ennek ellent mondanak, hiszen nem tesz semmit, amivel a megbánását alátámasztaná.
A film elkészülte óta sem bukkant fel?
Engem nem keresett. De nekem már nincs is mit mondanom. Négy-öt éven keresztül próbáltam vele kapcsolatot teremteni, és maximálisan nyitott lenni arra, hogy meghallgassam, és meghallgassák mások is, de most már nincs vele mit beszélnem. Személyesen ő nekem nem is jelent úgy igazán semmit. Ha a film megtekintése után benne valami változás születik, azt javasolnám neki, hogy az áldozataival vegye fel a kapcsolatot, és próbáljon tőlük bocsánatot kérni.
Így kívülről nézve van abban egy szép emberi diadal, hogy ezt a filmet mégis csak „Közepes” csinálta meg. Érez ilyesmit?
Vicces, de én a tábori nevemnek a történetét csak a film készítése közben tudtam meg. Tök prózai oka volt, ugyanis abban az évben, amikor először mentem, öt Judit volt a táborban, és korban én voltam a középső. De a Közepes valamiért jobban hangzott, és ezért ezt a nevet, ezt a címkét kaptam. Harminc évig nem tudtam, miért, és iszonyatosan irigyeltem mindenkit, akinek jó neve volt – mert voltak tényleg klassz nevek is. De soha nem volt egy pillanatig sem bennem semmiféle vágy, hogy nekem meg kell bosszulnom azt, hogy engem ott Közepesnek neveztek, és tönkretettek. A film elkészítése ettől bennem teljesen független: egyszerűen az lett a fontos, hogy beszéljünk az ott történtekről, hogy foglalkozzunk az egésszel. Az egyik lányom sportoló, és iszonyú nagy küzdelem, hogy az edzőkkel kommunikáljak arról, hogy mi az, amit a gyerekkel meg lehet csinálni, és mi az, amit nem, meddig tart egy edző hatalma, és honnantól kezd a dolog kétségessé válni. És ez olyan erősen dolgozott bennem, hogy az lett a vágyam, hogy beszéljünk végre ezekről a dolgokról, mert a mi kultúránkban nagyon nincs jelen a szembenézés. Nézzünk szembe a saját hibáinkkal is!
Viszont én azt gondolom, hogy nem attól lesz működőképes a társadalom, ha mindenki hallgat a saját bűneiről, hanem attól, ha mindenki elkezdi a maga oldalán rendbe tenni a dolgokat, és akkor talán reménykedhetünk abban, hogy ez majd másra is hatással lesz. Zsidó családból származom, nemrég Németországba költöztem, és most ott élünk egy olyan városban, ahol lépten-nyomon találkozunk a történelemmel. Döbbenetes látni, hogyan tud egy ország, egy nemzet felülkerekedni saját magán, és szembenézni a saját múltjával és bűneivel – nem folyamatos zokogásban és bűnbánatban, hanem úgy, hogy mindenhol ott vannak az emlékek. És tisztességesen vannak ott, nem megkozmetikázva, hogy kicsit jobbnak láttassa a történteket, nincsen eltagadva semmi. Foglalkoznak ezzel, és ébren tartják az emlékeket, hogy ne történhessenek meg újra. Ennél szerintem nincsen fontosabb, de ez valahogy nekünk itt nem nagyon megy. De vannak ilyen emberek, mint például a Miska, hogy hajlandó a saját fájdalmát, a legszégyenletesebb őt ért traumákat feltárni a világ előtt, arccal, mindennel, mert azt gondolja, hogy ezzel jobbá tudjuk tenni a világot, vagy legalább a mi saját kis környezetünket. Nyilván ez egy személyes film, de annak semmi jelentősége nincs, hogy én mint Oláh Judit milyen utat járok be, hanem ez az egész akkor érdekes, ha egy univerzális üzenetté tud válni. Én ebben bízom.
Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs/24.hu
A Visszatérés Epipóba című dokumentumfilm október 1-től látható az HBO GO-n és az HBO-n.
