Kultúra

A temetkezési vállalkozó galambos koporsót szállított ki egy nácinak, aki horogkereszteset rendelt

Lövöldözés lett belőle. Abszurd Matiné Jonas Jonassonnal, a „svéd Rejtő Jenővel”.
Korábban a témában:

Az üzlet virágzott. Sorban érkeztek a megrendelések, még a hét végén is. Mint például most is, szombat délután.

– Büszkén meghalni, bár nem feltétlenül azonnal – vette fel Allan a céges telefont, amely állandó tartózkodási helye, a díványa mellett állt egy kisasztalon.

Beatrice Bergh jelentkezett a szomszéd kerület halottasházából, kapkodva vette a levegőt. Allan és ő még nem találkoztak. De tudja, hogy Sabine néhányszor már szállított nekik koporsót, utoljára a tegnapi napon.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár. Hogy most nem is vasárnap van? Sebaj. Ünnepkor, év végi pihi alatt naponta jár olvasnivaló.

A Matiné eddigi termését itt találni.

– Üdvözlöm, kedves halottasház-vezetőnő – mondta Allan. – Minek köszönhetjük, hogy szombaton telefonál? Mi ilyen sürgős ebben a földi életben?

Beatrice Bergh nem válaszolt. Hebegett valamit, de nem lehetett megérteni, miről van szó. Úgy tűnt, teljesen ki van fordulva magából. A szavak összefüggéstelenül bugyogtak elő a telefonból. Végül feladta, és elsírta magát.

– Bocsásson meg – zokogta. – Bocsásson meg!

Allan felült a díványon, nem szokványos beszélgetésnek ígérkezett.

– Minden bizonnyal meg tudok bocsátani magának, asszonyom – mondta. – De könnyebb dolgom lenne, ha elmondaná, mit kellene megbocsátanom. Talán azt, hogy szombaton telefonál? Ebben az esetben csak le kell tennünk a telefont, és máris fátylat boríthatunk az egészre.

Egy darabig hagyta, hogy az asszony sírjon, úgy gondolta, szüksége van rá. De végül elunta a várakozást.

– Most már kérem, hogy szedje össze magát, kedves Berghné asszony. A végén még azt is fontolóra veszem, hogy nem bocsátok meg. Mondja el, miről van szó.

– Igen, jaj, persze… kedves uram… – mondta Beatrice Bergh.

Végül csak sikerült elmondania.

*

A szombati műszakot a halottasházban egyedül is könnyen el lehet látni. Ezen a szombaton azonban két halottat is ki kellett szállítani temetésre, kettővel többet, mint szombatonként általában. Egy fiatal lányt, akinek a temetését a család azért tette szombatra, hogy az iskolatársai is ott lehessenek. És egy másikat… egy egészen borzalmasat.

– Uraságod bizonyára tudja, melyik koporsóra gondolok, mert az ön kolléganője, Sabine Jonsson festette mind a kettőt.

Allan nem követte figyelemmel Julius és Sabine munkájának részleteit, de a tizenkét éves kislány koporsójára emlékezett, szép volt. Amikor megnézte, arra gondolt, szívesen átadott volna néhány évet a saját százegy évéből ennek a tizenkét éves gyereknek, ha ez lehetséges lett volna, de nem volt lehetséges. A borzalmas koporsót, amelyre a halottasház vezetőnője utalt, nem látta.

– Elvisre gondol? – kérdezte.

– Nem! – mondta Beatrice Bergh. – Arra, amelyiken horogkereszt volt, meg fehér felsőbbrendűség, meg Isten tudja, még mi. Tizennyolc éve dolgozom itt. Tizennyolc éve. Soha nem hibáztam.

– Mostanáig? – találgatta Allan.

– Mostanáig.

Beatrice Bergh újra ahhoz a ponthoz ért, hogy majdnem elsírja magát. De előtte még el tudta mondani, hogy a két szállítmány összecserélődött, az egyes ment a kettes helyére, a kettes az egyesére.

– Ennyi az egész? – mondta Allan. – Miért nem cseréli vissza őket?

Nem lehet. Ami történt, megtörtént. Már késő.

Néhány percen belül ketten is felhívták. Először egy feldúlt lelkipásztor, aki megszakította a tizenkét éves kislány temetési szertartását, mielőtt a lány családja megpillanthatta volna azt az elképzelhető legundorítóbb koporsót. Egy perc múlva pedig felhívott egy…

Beatrice Bergh nem fejezte be a mondatot.

– Kicsoda? – kérdezte Allan.

– Egy férfi, aki azt mondta, meg akar ölni! Azért telefonált, hogy megtudja, hol vagyok.

Újra elsírta magát.

Allan azonban ezt már nem akarta végighallgatni.

– Nézze, asszonyom, ha valaki már úton van önhöz abból a célból, hogy megölje magát – ami remélhetőleg nem sikerül neki –, nem volna jobb, ha gyorsan eltávozna onnan, ahol van, ahelyett, hogy ott ül, és telefonál, és nem tudja tömören elmondani, miről van szó?

– Nem nekem kell gyorsan eltávoznom – zokogta Beatrice Bergh a telefonba. – Hanem maguknak!

*

Allan lehívta magához az emeletről a Jonsson és Jonsson galambpárt. Mivel állva fogadta őket, nem a díványon fekve, sejtették, hogy fontos dologról van szó.

– Ha értesüléseim nem csalnak, nemrégiben készítettünk egy horogkeresztes, hitleres koporsót. Így van? – kérdezte.

Sabine és Julius bólintott.

– Hitler nem volt rajta, de a többi stimmel – mondta Sabine.

– Most hívtak a hullaházból. A horogkeresztes koporsó elkeveredett, és helyette azt a szépet szállították ki, amit te festettél, Sabine, a galambokkal és a felhőkkel. A horogkereszt megrendelője most, ha jól értem, haragszik. Nemrég felhívta a hullaházat, és agyon akarja ütni azt a nőt, aki a kavarodást okozta.

– És? – kérdezte Julius aggodalmasan.

– És… hát igen, a nő úgy mentette az életét, hogy ránk kente a dolgot. Pontos címmel meg mindennel. Úgy tűnik, mindjárt a nyakunkba kapunk egy dühös nácit. Ha az emlékezetem nem csal, a dühös náciktól óvakodni kell. Vagy általában a náciktól.

– A francba! – mondta Julius. – Miért nem ezzel kezdted? El kell tűnnünk innen! Most azonnal!

– Úgy látom, helyes a helyzetértékelésed – mondta Allan. – Akkor visszük magunkkal a…

A legfontosabbakat akarta mondani, és ezzel a már a kezében tartott fekete tabletre célzott.

De a mondatot nem tudta befejezni, mert közben elszabadult a pokol.

A koporsóüzlet mind a három kirakata betört, sorban egymás után. A hangos fegyverropogás arról árulkodott, hogy valaki kint áll az utcán, és egy automata fegyverrel lövi az üzletet. Allan, Julius és Sabine túlélte az első sorozatot, és sikerült kijutniuk a házból hátul, az udvar felé. Rövid szünet után az épület túloldalán újra kezdődött a lövöldözés.

Julius besegítette Allant a halottaskocsi hátuljába, miközben Sabine beült a volán mögé. Néhány másodperc múlva Julius is helyet foglalt az utasülésen.

– Indulj! – mondta egy másodperccel azután, hogy Sabine már elindult.

– Szűk itt hátul a hely – mondta Allan. – Van valaki a koporsóban, vagy belefekhetek?

*

A halottaskocsi gyorsan távolodott Märstától dél felé az E4-es úton. Allan elhelyezkedett a vörös rózsákkal díszített koporsóban, amelyet hétfőn alighanem hiába várnak a megrendelők. Kisebb átalakításokkal egészen otthonossá lehetne tenni. Ha meg tudnák oldani a levegő bejutását, a fedelét is magára zárhatná, valahányszor a szerelmesek gyengéd pillantásokat kezdenek vetni egymásra. De ezzel a javaslatával jobb, ha még vár egy kicsit.

Barátját egészen megrémítették a hátuk mögött kattogó sorozatok.

Szegény Julius most először él át ilyesmit. Allan viszont olyan élénken emlékezett Guadalajarára és 1937-re, mintha tegnap lett volna. Aki életben akart maradni, annak be kellett húzni a nyakát. Azok ilyen idők voltak. Franco tábornokot alaposan elpáholták. A történet persze másképp végződött. Akkoriban így telt az élet.

Miközben Allan gondolatban nyolcvan évet utazott visszafelé az időben, Julius dobogó szívvel, némán ült Sabine mellett. És nem gondolt semmire.

Sabine rálépett a gázra. Allan kibújt a zakójából, összehajtogatta és betette a feje alá. Azután elővette a fekete tabletet. Micsoda szerencse, hogy karcolás nélkül megúszta.

– Lövöldözés Märstában – jelentette kis idő múlva.

– Nocsak – mondta Sabine.

*

Allannak ott volt a tablet, Sabinének a kormánykerék. Juliusnak be kellett érnie a lassan éledező gondolataival. Valamiféle öngyógyító célzattal arra kényszerítette magát, hogy szembenézzen a valósággal.

– A helyzet a következő – mondta, és nagy levegőt vett.

A Büszkén Meghalni Kft. elvesztette megbízásait, és nem számíthat további bevételekre. A cégnek van a bankszámláján körülbelül százezer adózatlan koronája, ami olyan, mintha nem is lenne. Merthogy adózatlan. A cég három képviselője jelenleg épp menekül egy náci elől, akinek láthatólag nincs más vágya, minthogy megölje őket. Olyan autóval menekülnek, amelyet több száz méter távolságból is fel lehet ismerni. A náci valószínűleg jön utánuk ugyanezen az úton.

– Ugye nem akarunk másik autót? – aggodalmaskodott Allan. – Jó helyem van itt.

– Másik autó helyett előbb próbáljunk ki egy másik utat – mondta Sabine, és Uppland Väsbynél letért az E4-esről, meg se várva a többiek jóváhagyását.

Forrás: Atheneum

Jonas Jonasson: A százéves ember, aki azon gondolkodott, hogy túl sokat gondolkodik

Athenaeum, 2018

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.