Egyszer, amikor a gyerekkoromról meséltem, a lányom azt mondta: „De apa, nincs olyan fal, amit nem lehet megkerülni, minden falnak van vége.” Hiába mondtam neki, hogy ennek a falnak nem volt vége, és nem volt arra se mód, hogy átjuss rajta
– emlékszik vissza Petr Sís, a világhírű cseh író és illusztrátor. Ha nem is konkrétan ezen pillanat, de a sok ehhez hasonló élmény nyomán született meg benne a gondolat, hogy megpróbálja egy gyerekkönyvben átadni azt, hogy mit jelentett a vasfüggöny mögött nevelkedni, hátha úgy az övéihez hasonló, szabadságban felnőtt gyerekek is megsejtik az ő generációjának valóságát. Az érzékletesen, gazdagon illusztrált könyv hosszas munkával meg is született, először az Egyesült Államokban jelent meg 2007-ben The Wall címen, most pedig, tizenkét évvel később, a berlini fal leomlásának harmincadik évfordulóján a magyar kiadás, A fal is napvilágot látott, aminek Sís életében személyes kötődése is van: neje, Terry Lajtha magyar. Így a szerzőnek különösen fontos, hogy a kötet végre megjelent magyarul is, „a feleségem miatt, a gyerekeim miatt, és a történelem miatt, amelyen osztozunk”.
Petr Sís és Terry Lajtha egyébként akkor ismerkedtek meg, amikor a kommunista rendszer még javában állt, és nem látszott, véget érhet-e valaha. Sís épp Amerikában élt politikai menekültként, és elmondása szerint a kelet-európaiságával hívhatta fel magára az ekkor már sikeres filmvágóként dolgozó Lajtha figyelmét – no meg azzal, hogy egészen tisztességes gulyást tudott főzni. Az már tényleg csak a történelem érdekes fordulata, hogy ők ketten – egy magyar és egy cseh, azaz két kommunista ország Amerikába szakadt gyermeke – akkor is épp Kelet-Európában voltak, amikor az addig megdönthetetlennek tűnt rendszer omladozni kezdett. 1989-ben ugyanis Sís megkapta az amerikai állampolgárságot, és leendő feleségével hazalátogathatott Prágába, hogy találkozhasson szeretteivel. Arra azonban, hogy bőröndös kelet-németeket fognak útba igazítani, aligha számítottak, nem sokkal később pedig, amikor, már Amerikába hazatérve, a tévében a berlini fal leomlásának közvetítését nézték, gyakorlatilag nem hittek a szemüknek.
Kilenc évig menekültként éltem, és úgy tűnt, a kommunizmusnak sosem lesz vége. Mindig azt hittem, a falon túl valami varázslat vár, a fal szimbolizált mindent, amit nem tehettünk meg, és mivel nem tudtunk semmit arról, mi van a másik oldalon, ezért a falon túli terület egyszerűen a mesék világává vált, ahol csodák történnek, míg a fal innenső oldala a hazugságot, a tettetést, a gonoszságot jelentette. Persze, ma már nem tűnik ilyen egyértelműnek, de akkor ilyen fekete-fehérnek tűnt a kérdés.
Ez a fekete-fehérség Sís rajzain is megjelenik: A fal illusztrációin az innenső oldal képei fekete-fehérek, esetleg némi vörössel, a fal túloldalára képzelt világ viszont színes és változatos. Mint elmondta, ez volt a legelső döntéseinek egyike a könyvvel kapcsolatban, mert az ábrázolásban a tényszerűségre törekedett, így a színhasználatban hangsúlyozta a két oldal szimbolikus jelentéseit. Volt is mindennek tapasztalati alapja, Petr Sís ugyanis látta „a nyugatot”: Londonban tanult, majd járt Nyugat-Németországban és Amerikában is, és más módokon, de mindegyik meghatározó élmény volt.
Majd egy évembe került, hogy a különféle kormányzati és művészeti szervezetektől beszerezzem az összes engedélyt ahhoz, hogy a Royal College of Artra (Királyi Művészeti Akadémia) járhassak. Emellett biztosítanom kellett a cseh kormányt, hogy egy vagy két év után visszatérek az országba. Nagyon fontos tapasztalat volt, rengeteget inspirálódtam, főként a ’60-as – ’70-es évek lemezborítóiból
– emlékezett. Hazaérve azonban a szürkeség csak még látványosabbnak hatott, pláne, hogy 1968 után a diktatúra szorítása tovább erősödött, lelassult minden, a cenzúra fokozódott, és a vasfüggöny túloldala még a korábbinál is elérhetetlenebbnek tűnt. Legközelebb 1980-ban tapasztalhatta meg, milyen odaát: Hlavy című rövidfilmjét beválogatták a Nyugat-Berlini Filmfesztiválra, ennek nyomán pedig megengedték, hogy két napra ő is a városba utazzon. Mint elmondta, éles volt a különbség Kelet-és Nyugat-Berlin között, előbbi szürke volt és üres, míg Nyugat-Berlinben minden színes volt, tele neonokkal. Sokat elmond a kor hangulatáról, hogy a kiutazáshoz szükséges összes engedély, útlevél, illetékbélyeg, jegy, és minden egyéb dokumentum kiállításában segédkező ügyintézők mindegyike kért tőle valamit fű alatt, amit ott nem lehetett kapni, harisnyát, kutyaszőr-nyíró ollót, farmert. Így esett meg, hogy Sís csak másnap, amikor kinyitotta az újságot, tudta meg, hogy Arany Medvét nyert filmjével – ő ugyanis nem is jutott el a fesztiválra, mert a kért holmik után járta a várost. Pedig a filmes siker régi álmokat validált.
Eredetileg nem gondoltam, hogy illusztrátor leszek. A művészeti iskolában inkább az animáció érdekelt, animátor és filmes akartam lenni, történeteket mesélni képekkel. Jóval később jöttem rá, hogy az illusztrált könyvek sokkal alkalmasabbak arra, hogy a gondolataimat eljuttassam másokhoz. A könyvek nagyon sokban hasonlítanak a filmekre, de számos értelemben több kontrollod van felette, és te döntöd el, hogy meddig dolgozol egy projekten.
Mégis, a nyugat-berlini siker után Amerika is egy filmmel kapcsolatban került testközelbe – ez az út pedig még a korábbiaknál is sorsfordítóbbnak bizonyult.
Csak azért jöttem Amerikába eredetileg, hogy egy animációs filmet csináljak Hollywoodban. A csehszlovák kormányzattól arra kaptam engedélyt, hogy három hónapig az Államokban maradhassak. Abban a három hónapban semmi másra nem gondoltam, mint hogy egy igazán jó filmet csináljak a közelgő Los Angeles-i olimpiáról. Aztán amikor a Szovjetunió és a keleti blokk országai úgy döntöttek, hogy bojkottálják az olimpiát, felszólítottak, hogy azonnal térjek vissza Prágába. Ám én úgy döntöttem, hogy befejezem a filmet és követem az álmaimat. Beletelt némi időbe, mire rájöttem: nem is térhetek haza. Természetesen aggódtam amiatt, hogy mik lesznek a tettem következményei a szüleimre nézve, sőt, ha lehet, a testvéreimre sorsa még inkább aggasztott. Csak a fal 1989-es leomlása után tudtam meg, hogy a szüleimet hosszas rendőrségi kihallgatásnak vetették alá, és hogy engem távollétemben két év börtönre ítéltek.
A szovjet blokk felbomlása után ugyanakkor még jó sok idő telt el, míg gyerekkori tapasztalatait könyvvé tudta formálni – bár a szabadságkeresés, az önkifejezés szabadságának kérdése egész munkásságát végigkísérte. Mégis, most úgy érzi, A fal a legnagyobb jelentőségű munkája, ennek oka pedig nagy részben a személyes háttér. A könyv főhőse gyakorlatilag maga Sís, az ő gyerekkori verziója, persze, mint fogalmaz, annyit megengedett magának, hogy bátrabbra és okosabbra formálja, mint ő tudott lenni – egyúttal a könyv főhőse lehet bármelyik gyerek, aki a kommunizmus agymosásában kezdte az életét.
Nem hiszem, hogy bárki, aki egy “szabad” országban él, képes megérteni az abszurd és szörnyű szituációt, amit a vasfüggöny mögötti élet jelentett. Tudom, hogy a gyerekeim sem értik teljesen. De ha sikerül egy picit jobban megértetnem velük, máris elvégeztem a dolgom. A díjak, persze, mindig jól esnek, de ez a könyv igazából az én személyes vallomásom. Csak azt sajnálom, hogy még ma is olyan sokat jelent a világban, amelyben élünk. Minden agymosás bűn, de amikor gyerekekkel teszik, az még inkább az, mert nem tudnak védekezni, és a szülők sem tudnak mit tenni, hiszen ha elmondják az igazat, akkor azzal veszélybe sodorhatják a családot, ha a gyerek véletlenül elkotyog valamit az iskolában. Így aztán kendőkben masíroztunk, hittünk Sztálinban, Leninben – mert a szülők nem tudták elmondani, hogy nem kellene. Hogy a nagy szocialista eszme nem valóságos és nem igaz, fokozatosan értettem meg, ahogy láttam, mi történik körülöttem, és hogy hazugságok vesznek körül. A legfőbb fordulópont talán az volt, amikor felfedeztem a rockzenét és a Luxembourg Rádiót. De azt, hogy milyen mértékig terjedt ki az agymosás, amiben gyerekként részem volt, igazából fel sem fogtam teljesen addig, amíg nem kezdtem el A falon dolgozni.
Hogy mire jutott a kötetben, azt november vége óta mi is láthatjuk, A fal magyar kiadása a Csirimojó Kiadó gondozásában jelent meg. A kötet a cseh verzióhoz hasonlóan több ponton eltér az amerikai kiadástól, bővebb annál: míg az véget ér azon a ponton, amikor a főhős Amerikába érkezik, a magyar kiadás tovább megy ennél, helyett kapott benne emellett egy napló, ami itt, a volt szocialista blokk országaiban jóval érthetőbb, mint az Államokban.
Petr Sís jelenleg egy Nicholas Wintonról szóló könyvön dolgozik: a tőzsdeügynök 1939-ben épp Prágába látogatott, és rájött, hogy az ottani gyerekek veszélyben vannak, mert háború közeleg. Megszervezte, hogy 669 gyerek vonaton Angliába utazhasson, ezzel megmentve az életüket. Aztán a következő ötven évben senkinek nem beszélt minderről – míg valaki rá nem jött. A téma láthatólag illeszkedik a szerző munkásságába: újabb történet a szabadságról, a demokrácia és diktatúra harcáról és a hősiességről.
Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu
