A régi tévészékháztól – a legújabb kori magyar történelem e sűrű szimbolikájú épületétől – alig pár lépésre kinyitok egy ajtót. Készületlenül ér, hátrahőkölök: valami ilyesmi, amikor a művészet tényleg hatást gyakorol.
Az AJTÓK című interaktív kiállítás nehezen lehetne nevében még ennél is konkrétabb: a kiállítási tárgyak valóban ajtók, háromszög alapú hasábon nyílnak egymásra, ilyen tereptárgyból van fél tucat szétszórva a téren, ahol nyaranta visító gyerekek rohangálnak át a szökőkút vízsugarain. Haladási irányt semmi nem jelöl, így csak a megérzés vagy a szerencse hozta úgy, hogy ezzel az arcon csapós felütéssel kezdődjön nekem ez a döbbenetet játékossággal oldó élmény. Bár feltételezem, ez az üzenet akkor sem üt kisebbet, ha zárásképpen vagy épp a kiállítás közepén fut bele az óvatlan néző.
A magyar történelem 20. századi traumái együtt képeznek közös történelmi emlékezetet. A személyes érintettség eltérhet, de mindegyik trauma a miénk, magyaroké. Egyszerre a konzervatívoké, a liberálisoké, a szociáldemokratáké, a zsidóké, a cigányoké, a székelyeké, a sváboké, a városiaké, a vidékieké, a határon túli magyaroké, a vagyonuktól megfosztott grófi családoké, a gazdagparasztságé. Miért ne emlékezhetnénk közösen a 20. század során lezajlott összes tragikus eseményre egymásra mutogatás, túlzó önsajnálat nélkül, a megbékélés jegyében?
A fentiek jegyében a Szabadság téren állította fel a Közös Halmaz Alapítvány és az Eleven Emlékmű csoport a kiállítást, mely a huszadik század kétségkívül gazdag tragédiakínálatának feldolgozását tűzte ki célul. Az AJTÓK ahelyett, hogy, mint a laboreredményeiket fejből tudó öregasszonyok, tromfolgassunk egymásra, hogy ki szenvedett többet, nagyobbat, ahhoz kínál támpontokat, hogy dolgozzuk fel a történteket közösen, származástól, társadalmi csoporttól, politikai oldaltól függetlenül. Merthogy – amint az kiderül – például a politikai oldalak megítélése sem biztos, hogy olyan egyértelmű, mint amilyennek hittük, legyünk bármilyen meggyőződéses demokrácia- vagy kapitalizmus-pártiak, nincs olyan, hogy tökéletes társadalmi berendezkedés, valami mindig hibádzni fog.
Te hogy reagáltál volna, ha az átkosban megpróbálnak lebeszélni a templomba járásról, vagy éppen ha megpróbálnak beszervezni, hogy jelents a szembe szomszédról? Biztos vagy abban, hogy ezekre a kérdésekre csak egy helyes, etikus, célravezető válasz létezik? És mi van akkor, ha a helyes nem az, ami etikus, esetleg ezek egyike sem célravezető, ha a túlélés a cél? Mi van akkor, ha nincsen a döntéseidben semmi következetesség, és így kiszámíthatóság sem, bárhogy is döntesz?
Vagy például biztos vagy benne, hogy kimentél volna az utcára ’56-ban, és hogy semmiképp sem mentél volna ki ’57. május elsején? Hogy mindenki, aki ott volt, egyetértett egymással is, és az esemény céljával is?
Bármi a helyzet, a kiállítás után jó eséllyel – ha a véleményed nem is tesz 180 fokos fordulatot, nem is cél – picit máshogy látod majd ezeket a kérdéseket. Lehet, hogy még, urambocsá, szóba is állsz a máshogy gondolkodóval, és megkérdezed, miért van ott az az autómatrica?
Az elbizonytalanodás az általános élmény, amit a kiállítás ad, ránk is fér, mert hiszen épp azért tépjük egymást, mert olyan nagyon biztosak vagyunk abban, hogy a saját világnézetünk, a saját traumáink, a saját tragédiáink, a saját győzelmeink, a saját bosszúnk az egyedüli legitim. Ezt a fene nagy meggyőződést helyezi perspektívába a kiállítás, már ha partnerre lel a nézőben: némi nyitottság nélkül semmi nem fog történni ugyanis. Mert oldaltól függően megvannak azok az uralkodó vélemények, amelynek ellent mondó érvet még csak meghallani sem szabad, mert minimum renegátnak, de inkább hazaárulónak bélyegeznek a keményvonalas eszmetársak.
Szabad-e például megengedni egy „de” szócskát egy olyan mondatban, hogy „az Árpád-sávos motívum a magyar történelem egyik legsötétebb időszakának szimbóluma, de”, esetleg hogy „Horthy’44-ben leállíttatta a magyar zsidók deportálását, de”. Pedig az Árpád-sáv és Horthy Miklós mellett is sok egyéb olyan szereplője, szimbóluma van a huszadik századi magyar történelemnek, amelyek szerepe nem tehető egyértelműen sem a jó, sem a rossz kosárba, bármennyire is megkönnyítené a dolgunkat.
Akiknek a családját üldözték, meggyilkolták a második világháború során, felszabadítóként tekintettek a szovjet hadseregre, és a leszármazottaiknak is ez az alapélménye. Aligha lehet haragudni rájuk ezért.
Ugyanígy, mindazok számára, akik a szovjet bevonulás vagy a későbbi kommunista diktatúra áldozataivá váltak, lehetetlenség felszabadulásként tekinteni 1945. április 4-ére. Aligha lehet haragudni rájuk ezért.
– áll az egyik ajtó belső oldalán, és ha csak ezt a kétszer két mondat átmenne a fejekbe, már attól kevésbé esne egymás torkának zsidózó és komcsizó, cionistázó és nácizó, meg úgy bárki a történelem ismert és mostanában létrejött törésvonalai mentén.
Mert ha tényleg minden faktort megpróbálunk beleszámítani egy ember megítélésébe, nem csak azokat, melyek beleillenek a világképünkbe – lásd még ideológiai buborék –, akkor sokkal nehezebb legyilkosozni/megmentőzni egy Horthyt vagy épp egy Kádár Jánost, pedig, ugye, mindketten kapnak hideget-meleget azóta is, oldaltól függően. Lehet, hogy nincs is köztük olyan sok különbség? Lehet, hogy együtt csücsülnek a másvilágon (hagyjuk ezt a menny/pokol-kérdést), és azóta is azon tanakodnak, hogy melyikőjüknek szólnak a szidalmak vagy éppen a nosztalgia?
„Nem kell meggyőzni egymást, megérteni igen” – hirdeti az AJTÓK kiállítás, amely még november 13-ig nézhető a Szabadság téren.
